Feltámadások
2014-04-22 16:42:23
- Nagy Székely Ildikó
Tavaszingű fák mutatják az utat a sokat megélt kerten át N. Miklós háza felé. Nyolc és fél évtizedével ő a legidősebb férfiember a Maros menti faluban, több esztendővel csak egy-két asszonytárs büszkélkedhet.
Tavaszingű fák mutatják az utat a sokat megélt kerten át N. Miklós háza felé. Nyolc és fél évtizedével ő a legidősebb férfiember a Maros menti faluban, több esztendővel csak egy-két asszonytárs büszkélkedhet. De nagyapám, akit a deresedő falubeliek is csak Miklós bácsiként ismernek, már szinte tudomást sem vesz a rá hullott időről. Mintha valami különös, távoli erő mozgatná, amikor a vízzel teli vedret a kályhára teszi melegedni, aztán ellátja a tyúkokat. Munkaügyben jártam a községben, amikor váratlanul meglátogattam. Végtelenbe néző tekintetét a kerti ajtó felé fordítva, a kerítésnek támaszkodva várakozott, amíg elértem a parányi téli konyhát, és amikor már egy lépés sem választott el tőle, egész lényét elárasztó boldogsággal ölelt magához. Mintha egész életében erre a találkozásra várt volna. Aztán csak üldögéltünk a fehér-fekete fényképekkel díszített almárium alatt, az udvarról beszivárgó, időtlen csend vendégeiként. Gyerekkoromban sokat mesélt ezen a helyen az istálló legújabb lakóiról, az udvaron nyújtózkodó kutya, Vitéz hőstetteiről és az almáról, aminek úgy kell lehántani a bőrét, mintha körbetekeredett kígyó lenne. De most lassan indult a beszélgetés. A télen csak itt, a konyhában fűtött, itt is aludt minden éjjel – mondta. Amíg még élt a nagybátyám, a kisebbik fia, az ő kedvéért be-bement a szobába a tévéhez, de alig kezdődött meg a műsor, ő már fordult a fal felé, és húzta a csendest – kacagta el magát. Aztán a lábfájásra terelődött a szó, mit csináljunk, az idő a hibás, ez már nem múlik el – magyarázta sóhajtás nélkül. Máskor sem igen hallottam panaszkodni, sírni is csak egyszer láttam, a nagybátyám temetésén. Sokéves özvegységét és két fiát is elsiratta akkor, aztán a nevet, amelynek nem lesz hordozója.
– De van egy dédunokája, fiú, ő továbbviszi – emlékeztettem.
– Van? – nézett rám álomlátó szemekkel, és már nem rázkódott rajta annyira a nagy, szürke kabát.
A szertartás végén is ott ültem vele a konyhában. Akkor is vizet tett forrni, majd egymásba kulcsolt ujjakkal nézte a kályha parázsarcát.
– Mit csináljunk, ezt kell elviselni. Mindenki elment – suttogta bele a tűzbe. Egy falubeli, aki szintén ott maradt, borral kínálta. Belekóstolt, aztán már emelkedett is fel tennivaló után nézni. Olyannak tűnt akkor az a mozdulat, mintha láthatatlan keresztjéről szállt volna le egy pillanatra, hogy aztán újra elfoglalja helyét odafent. Másfél év telt el azóta. Biztos vagyok benne, hogy azóta is ezek a röpke feltámadások teszik elviselhetővé számára az egyedüllétbe szegzett napokat. És talán az időnként felvillanó bizonyosság: a név, amelynek hallatán kisimul a lelke, új életet kapott, mint a szunnyadó kert ég felé néző, tavaszinges őrei.
