Az év utolsó napjai mindig különös fényben állnak: egyszerre búcsú és egyszerre remény. A szilveszterben ott van mindaz, amit magunk mögött hagyunk, az újévben pedig mindaz, amit magunk elé képzelünk.
Ünnepi körkérdésünkben arra keressük a választ: mit visznek magukkal az emberek az óévből, és mit várnak a küszöbön álló új esztendőtől? Vannak, akik fogadalmakban gondolkodnak, mások inkább csendes újrakezdésben, megint mások abban hisznek, hogy minden nap lehet egy kicsit újév.
Olvassunk most is együtt, mert megszólalóink különböző életútja, örömei, nehézségei és reményei együtt rajzolják ki: milyen gondolatokkal fordulunk át 2026-ba, és mit jelent ma az a bizonyos éjféli harangszó vagy pezsgőpukkanás. Lehet, hogy az ő szavaikban a saját újévi kívánságaink is visszhangra találnak.
Dr. Sfâriac Enikő ideggyógyász főorvos:
Új év s új világ küszöbén
– Egy újabb naptári év végét tapossuk. Még ha jól tudom is, hogy ez a lineáris időszámlálás nem igazán oszt vagy szoroz egy ember életében, lassan rájövök, hogy mennyire szükségünk van rá, főleg ebben a mókuskerék uralta rohanó életünkben. Rákényszerít megállni, számba venni, átgondolni, hálásnak lenni, reménykedni. Számba venni a történéseket, történéseinket egy év alatt, átgondolni, mit kezdtek ezek velünk, s mit kezdtünk mi velük. Felfűzni őket az előző évek történéseire, mindarra, ami megelőzte őket, s ami következik ezekből, ami majd átível a következő naptári évre, évekre, nekünk s tőlünk.
Nehéz évtől búcsúzunk. Nekem ez volt az az év, ami nyilvánvalóvá tette a régitől, a megszokottól való búcsú szükségességét. Azt a nagyon nagy felelősséget, ami ezzel jár. Mi az, amit át kell menteni, és hogyan?
Húsvét hétfőjén, feltámadás ünnepén elment közülünk az igazi szellemi tartalmat megtestesítő egyházfő. Szócsaták özöne. Nem sokra rá elvesztettük 1000 éves örökségünket, a parajdi sóbányát. Szócsaták özöne. Aztán következett az ősz, a nagy öröm, a magyar irodalmi Nobel-díjasunk. Szócsaták özöne.
Hogyan lehet áthidalni az egyre látványosabban megnyilvánuló szélsőségeket? Hogyan tanuljuk meg félretenni azt, amit tudni vélünk, de amely tudás már elavult? Hogyan tanuljuk meg félretenni azt, amit tudni vélünk, de amely tudás mézesmadzag?
Közben csodálattal követem kisunokám napról napra kibomló értelmét és lelkét, gyermekem beérő munkáját, édesanyám bölcsességét. Mély hálát érzek amiatt, hogy ez az esztendő megtartott minket egymásnak egészségben, békességben. Hálát, hogy békében és megélhetési gondok nélkül éltük meg ezt az évet is. Hálát amiatt, hogy még vannak felkiáltójel-emberek, akik igyekeznek a mérleget egyensúlyban tartani, felvállalják és élik az értékeinket. Hálát a ritka, de annál értékesebb találkozásokért, jó beszélgetésekért.
Új év s új világ küszöbén állunk, azt hiszem. Adjon Isten mindnyájunknak békét és elég bölcsességet, hogy megértsük és megéljük emberségben, értékesen, boldogan!
„Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs
Ez új esztendőben.”
Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár, közíró, a Felsővárosi Református Egyházközség főgondnoka:
A mohácsi vészre, a magyar nemzet egyik legtragikusabb eseményére emlékezünk kereken fél évezredes évfordulóján
– „Szaporodjon ez az ország/ Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,/ s ki honnan jött, / soha soha ne feledje. (…) Végül pedig azt kívánom,/ legyen béke./ Gyönyörködjünk még sokáig/ a lehulló hópihékbe” (Kányádi Sándor) – idézem a huszadik század második fele talán legnagyobb erdélyi költőjének sorait, újévi gondolatait.
Az új év küszöbén bort, búzát, békességet szoktunk egymásnak kívánni. A mindennapi étel- és italszükséglet biztosításán túl a békességre való felhívás napjaink felértékelődött, időszerű üzenete, hiszen napjainkban a népek, közösségek, egyének közötti békétlenség egyre nagyobb méreteket ölt.
Az új esztendőbe lépvén arra is gondolunk, hogy mit várhatunk az új évtől, milyen évfordulók lesznek emberi, nemzeti, egyéni léptékben. Mindenekelőtt a mohácsi vész, a magyar nemzet egyik legtragikusabb eseményére emlékezünk kereken fél évezredes évfordulóján, ami lehetőséget ad az eseménynek szentelt nemzeti emlékévben a számbavételre.
Az 570 éve a sikeres nándorfehérvári csatát követő pestisjárványban elhunyt Hunyadi János kiemelkedő szerepét nem feledhetjük, hiszen a török inváziót elnapolta és lerövidítette térségünkben. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy vagyunk, olyanok, magyarosak.
A magyar Országgyűlés döntése alapján Magyarország a 2025-ös és 2026-os évet a magyar tudomány éveként ünnepli, a Magyar Tudományos Akadémia, illetve annak könyvtára alapításának 200. évfordulója alkalmából.
A jubileum kiváló alkalom arra, hogy együtt ünnepeljük a magyar tudomány történeti sikereit és jelenlegi eredményeit. A magyar nemzet számára büszkeségre okot adó, kiemelkedő tudományos eredményeken túl sikeres feltalálók, alkotók, művészek, sportolók számos képviselőjére, eredményeikre emlékezhetünk még meg az új esztendőben.
2026-ban a számomra oly nagyon tisztelt II. Erzsébet brit királynő születésének centenáriuma lesz. Máramarosi születésűként a fogorvos-író Németh László születésének 125., marosvásárhelyiként pedig Sütő András halálának huszadik évfordulóját hozza az új esztendő.
Az apostoli hit, remény és szeretet, kiegészülve az adventi várakozás örömével, mindig az új esztendő – és mindennapi életünk – legfontosabb megélései közé tartoznak. Bor, búza, békesség, hit, remény, öröm, szeretet. Egyikben se szűkölködjünk!
Gáspár Sándor újságíró, a Marosvásárhelyi Rádió nyugalmazott munkatársa:
Év végi sorok
Mottó: Az évek szállnak, mint a percek, irgalmazz hát Jézus herceg! (Villon–Faludy György)
– Ez az év már befejezetlen marad, ha el is múlik. Emlékeimben is majd az elkövetkezőkhöz fog tartozni, mert bármit is hoztak a hónapok – építkezést, javítást, utazásokat, munkahely- vagy iskolaváltozást, no meg egészségi gondokat, mintha mindegyiknek a hosszú folyamat lenne a természetes lényege –, semmit sem sikerült gyorsan, véglegesen lezárni. Tisztázni persze, magamban tisztázni tudom, de kívülállónak ezt hosszasan kellene magyaráznom.
Legfrissebb, konkrét formát öltött élményem az az interjúkivonatokat tartalmazó kötet, amelynek címe Éltük a történelmet. Szabadkán kaphattam meg, a Magyarországon kívüli magyar televíziózás és rádiózás történetét öleli föl – 1989-től napjainkig – huszonöt kollégám és jómagam élettörténetén keresztül. Ez méltán tetőzi be az évet, amely talán már alig tartozik ahhoz a korhoz, amelyben elindítani, újraindítani, megteremteni, fenntartani és összekapcsolni kellett a korszerű magyar sajtót. Le a kalappal a szabadkai PANNON RTV és az NMHH projektje előtt, azért is, mert további összegezéseket is kér, tehát ez a kötet sem lezár, hanem tovább nyit egy utat. Mint ahogy a MÚRE legújabb riporttábora is az elkövetkező hónapokban érik kötetté, 2026 eseménye lesz, amit most novemberben éltünk meg Máramarosszigeten. Szeptemberben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Szalonta és Geszt gazdagságával kápráztatott el, amihez immár elválaszthatatlanul tartozik az a kötet is, amelyet véletlenül találtam egy baráti könyvespolcon – 101 vers Szalontáról! De ide kapcsolódik – az idő testi valósága révén Berettyóújfalu, Csongrád, Budapest, Debrecen, Nagyvárad és Siter is, ahova látogatóba mentem, és furamód otthon éreztem magam.
Ez az év talán a könyvek éve. Sorsszerűnek is érzem, hogy megtiszteltek a Pro Libro Senator címmel akkor, amikor Édesapám kéziratainak a rendezéséhez készülődtem (pedig az enyéim se nagyon várhatnak), és amikor sikerült az Arcanum adatbázisát a Bánsági Írás évfolyamaival is gazdagíttatnom. De közben az esztendőm történetéhez tartozik az is, hogy sorra eljutott a Marosszéki Székely Tanács kiállítása Marosvásárhely székely jelképeiről templomokba és immár középiskoláinkba is. Tavasszal meg a nyáron székely zászlót avattunk Csejden, Jedden, Tófalván, Nyárádremetén, Székelyabodban. Megemlékeztünk a madéfalvi veszedelem áldozatairól januárban, és a Székely Vértanúk emlékművénél a székely szabadság napja alkalmából idén is kijelentettük, területi autonómiát akarunk, és nem azon csodálkoztunk, hogy a csendőrség nem tapsol nekünk, azt viszont köszönöm, ahogy az októberi őrtűznél ellátták feladatukat. Melengette a szívemet, ahogyan a gyertyás-könyves tüntetésen emlékeztünk, és Aranka György szobrához mentünk, tisztelegni is. De jutott idő a makfalvi székely majálison gulyásfőzésre is.
Bosszankodhattam is, hogy Jódon milyen sok ágat hagytak a favágók az erdő földjén. Egy esztendő ezek szerint mégsem rövid idő, pedig nagyon úgy érzem. Unokáimmal érettségire is készülünk, egészséggel is birkózunk, de ezekre már hogyan térjek ki, amikor az udvar végében terpeszkedő fűzfa megnyesése is olyan fontos volt az udvarnak, hogy minden mást háttérbe szorított! Hát be lehet így fejezni valamit?
Dr. Tamási Zsolt történész, iskolaigazgató:
Az iskola ne csak oktatásról, hanem élményről, mosolyról, tervekről, álmokról, jókedvről és az életről szóljon!
– A marosvásárhelyi katolikus oktatás több évszázados történetében vannak állandó és változó események, remények, törekvések. Most ugyan csak az a kérdés, így év végén, hogy milyen volt a 2025-ös év, és mit remélünk a 2026-os évtől, milyen tervekkel készülünk.
Úgy gondolom, hogy minden történetnek vannak ugyan pontszerű eseményei, de egyetlen történet sem értelmezhető másként, mint egy folyamat részeként. S ebben a folyamatban azt kell látnunk, hogy a katolikus egyház térítő, igehirdető, lelkipásztori tevékenységének egyik kiemelt, fontos része volt és maradt az oktatás szervezése. Ezért is a Marosvásárhelyre érkező ferences atyák ugyanúgy megszervezték a város legelső iskoláját, ahogyan majd a 18. század elején ezt újraindították a jezsuiták. A ferencesek ugyan a reformáció után el kellett hagyják a várost, illetve a jezsuita rendet is felszámolták, de a katolikus iskola tovább működött, fejlődött, növekedett, egészen a kommunista hatalomátvételig.
A rendszerváltozás után egyre erősebb igény fogalmazódott meg a katolikus oktatás/iskola újraindítására, s ez az igény egyre erősebb lett. Sőt, azok a támadások, amelyek átmeneti felszámolásokat is eredményeztek, nem tudták érinteni a lényeget, hogy itt Marosvásárhelyen működnie kell ennek az iskolának.
S aki ezzel a történettel kapcsolatba kerül, az nem is tudja kivonni magát ennek a hatása alól. Mert folyamatosan történik a csoda: a hit és a közösségi akarat csodája, amely mindig megtalálja az utat a megoldás felé.
A 2025-ös év is ennek a jegyében telt el. Miután a korábbi években folyamatosan megfogalmazott kérések nem értek célt, a rákóczis közösség – ami nemcsak a tanárok, diákok, szülők, hanem az iskoláért tenni akaró és tudó, imádkozó, drukkoló tábor – nem adta fel, s újra nekirugaszkodott. S ahogy ez természetes, azok, akik nem részei ennek a csodának, hitték is meg nem is, hogy lehet ebből valami. S közben történtek az események. Beadványok, aláírások, válaszok, procedúrák, egy olyan helyzetben, amikor kormányváltás, gazdasági nehézségek, oktatást érintő megszorítások sorozata alatt ugyan látszott az út vége, élt a remény, de ugyanakkor mindig ott volt a kérdés, hogy vajon alkalmas-e a pillanat, van-e kellő erő és akarat leküzdeni az akadályokat. S meglettek az alkalmas pillanatok, volt erő és akarat. És sikerült. Az élmény új csodája kezdődött. Az újraindulás után megtelt a közösségi média a hírrel, folyamatosak voltak a gratulációk. S a közösség életre kelt. Mindenki alig várta, hogy valamit tehessen. A szülők egy hétvége alatt át/visszaíratták a gyermekeiket a katolikus iskolába. A kollégák nem az órát nézték, hanem a munkát, amit gyorsan el kellett végezni, hogy zavartalan és gördülékeny legyen az új tanévben az oktatás. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztük, hogy meghalad minket a hajsza, de mindig került megoldás, s léphettünk tovább a következő feladathoz. S ami nagyon fontos volt, kerültek olyan pillanatok, napok, amikor egymásra figyelhettünk, amikor rá tudtunk csodálkozni egymásra, diákokra. S miközben túltengett az őszi hónapokban a kötelezően elvégzendő munka, a folyosó falai megteltek plakátokkal, amelyek olyan eseményeket, rendezvényeket hirdettek, amelyeket önként vállaltak fel a diákok, tanárok. S ez mutatta, mutatja, hogy mennyire pezseg az életkedv. S ezért is, ha zárásként azt kellene röviden megfogalmaznom, hogy mit remélek 2026-tól, akkor az az lenne, hogy remélem…, hogy tovább történik ez a csoda, tovább pezseg az élet, hogy az iskola ne csak oktatásról, hanem élményről szóljon, mosolyról, tervekről, álmokról, jókedvről, az életről.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
