Pakisztán (4.)

Gleccserek sztrádáin a K2-ig, kalandra készen Skardu, a Karakorum kapuja

2300 méteres tengerszint feletti magasságban 

Érkezzünk most már meg végre az Indus és a Shigar folyók találkozásánál fekvő Skarduba, a Baltisztáni körzet fővárosába, és lássuk, mi mindennel lepett meg bennünket. Szállásunkról ráláthattunk az Indusra, amely szélesen hömpölygött az egykori gigagleccserek vájta völgyben. Megjegyzem, hogy a város 2300 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, vagyis a Fogarasi-havasok gerincének szintjén. De ott ez a magasság nem volt érzékelhető, mivel a 4000 méternél is magasabb hegyek árnyékában az volt az érzésem, mintha csak Fogaras városából tekintenék a bércekre. 

Édes Istenem, mi vár ránk, ha már a Karakorum kapujában ekkora magasságban vagyunk? – tettem fel magamban a kérdést, de akkor gondolkodni sem volt időm ezen, mert máris kint ténferegtünk a város zsibongó főutcáján, amelyen járművek hada zúdult a brit, vagyis a bal oldali közlekedés szabályai szerint. Elsősorban motorkerékpárosok lavíroztak a forgalomban, de sosem önző módon egyedül, hanem minden esetben legalább ketten, de gyakran hárman, azonban többször is láttunk olyat, hogy négyen ültek a kétkerekű járgányokon. Egyszer pedig azt is megpillanthattam, ahogy egy ötszemélyes családot vitt egyetlenegy motorkerékpár.

Leesett az állam, nem hittem a szememnek, főleg arra gondolva, hogy mi otthon még egy kiskocsiba sem szívesen ülünk be ötödiknek. A motorkerékpárra úgy tudtak felzsúfolódni, hogy a családtagok eleve rendkívül soványak voltak, közülük három gyermek szalmavékonyságú csontozattal. A legkisebb az üzemanyagtartályon ült, a második is még fél fenékkel a tartályon, majd következett az apa, aki a karjaival mintegy átölelte a két kicsit, úgy irányítva a furcsa különítményt. Az apához szorosan sirült az anya, aki fél karjában oldalasan, mégis a leganyukásabb gonddal ölelte csecsemőjét, végül leghátul kuporgott kifliként egy nagyobbacska gyerkőc. S ez még nem minden! Mert a motorok első felére csomagokat is lehetett akasztani, vagyis a bevásárlást is meg lehetett ejteni. Az is a motorizált érdekességek közé tartozik, hogy a taxisok is motorosok, hiszen a legtöbb embernek csak a motoros közlekedés fizethető meg, a távolsági kisbuszokra pedig, amilyenekbe itthon nyolcan, kilencen ülhetünk be, ők huszonvalahányan is felzsúfolódtak, még a hátsó lökhárítón is kapaszkodtak, és a tetőn is üldögéltek.

A megunhatatlanul mozgalmas város 

Az út mindkét oldalán látható üzletsorok, bazárok pultjai tele voltak rakva zöldség- és gyümölcshegyekkel, élénk színű fűszerekkel, élő és levágott majorsággal. A látványból úgy tűnt, hogy az élet alapja a kereskedelem. 

Sétáló teheneket kerülgettünk, az autók közt szemétkupacokból szedegető kecskék és birkák bóklásztak, de láttam sok olcsó okostelefonos üzletet és több patikát is, amelyek egyikében még a patikussal is megismerkedhettem. Nem tűnt szegény városnak, az emberek is jó bőrben voltak. Furcsa volt látni a műhelyük előtt tevékenykedő cipészeket, akik látványsuszterekként javították meg még a leghitványabb strandpapucsokat is, de az is érdekes volt, hogy a régi újságpapír is eladó, hiszen ott még mindig abba csomagolják a megvásárolt termékeket, az élelmiszereket is. Alig tudtam betelni a pakisztáni utcaképhez hozzátartozó agyondíszített, giccses tehergépkocsikkal, amelyek többnyire árut szállítottak. A helyiek minket bámultak, mi meg őket, a mecsetekbe özönlöttek imádkozni az emberek. Feltűnően több férfi volt az utcán, a nők elsődleges feladata a gyermeknevelés, háztartás.

Az olasz K2 múzeum

Skarduban meglátogattuk a város 16. századi erődítményét, valamint a hegyek közt fekvő festői Kachura-tavakat, amelyek egyikében csónakáztunk és fürödtünk is.

Érdekes volt a hatalmas, piramis alakú sártorban berendezett Olasz K2 múzeum tárlata is, amelyet az első sikeres K2 expedíció emlékére építtetett az olasz állam, ti. az első csúcshódítók olaszok voltak 1954-ben. 

Skarduban kötelező módon be kellett jelentkeznünk a turisztikai hivatalnál, ahol kiváltottuk a trekkinghez szükséges engedélyeket. Az ottaniak azt is elpanaszolták, hogy a májusi fegyveres konfliktus miatt nagyon sok csapat mondta vissza az utazást, ami negatívan érinti őket, hiszen így jóval kevesebb munkájuk van a helyi embereknek. Számunkra egy helyi turisztikai cég szervezte meg a gyalogtúrát, felbérelve a teherhordókat, beszerezve a sátorozáshoz szükséges kellékeket, élelmiszereket, teherhordó öszvéreket és még tonnányi kiegészítő felszerelést. Komoly logisztikával felkészülve készen álltunk nekivágni hegyi kalandunknak.