Ez ám az igazi gazdasági csoda! Napokon keresztül szinte senki nem dolgozott az országban, csak evett, ivott, szórakozott, a lej mégis diadalútját járta.
Ez ám az igazi gazdasági csoda! Napokon keresztül szinte senki nem dolgozott az országban, csak evett, ivott, szórakozott, a lej mégis diadalútját járta. Hogy ennek mi a titka, és ki a csuda a csodagyáros? Ha tudnám, nem beszélhetnénk titokról. De a lej az utóbbi időben valóban oroszlánként csattogtatja a fogait, pedig az a gyanúnk, hogy műfogsorral hetvenkedik, és az sem látszik, hogy túlpezsegne a honi gazdaság. A munka nélküli meggazdagodás titkát pedig elég sokan megfejtették tájainkon, hiszen csak úgy nyüzsögnek erre meg arra is a milliomosok. Jó hónapnyi távollét után furcsa volt ezt a nagy össznépi semmittevést tapasztalnom. Amerre megfordultam Európa északnyugati részein, más a viszonyulás a munkához. Ott is előfordul munkabeszüntetés, olykor néhol sztrájkolnak, de tudják, hogy tényleges jólétet nem lehet teremteni, csak ha keményen rádolgoznak. És ha szélhámosság, csalás, lopás gyanúja merül fel, annak könyörtelenül a végére járnak, bárki legyen is az ügyben érintett. Németországban például bármennyire euforikus hangulatot idézett elő a Bayern München focicsapatának mennybemenetele, a klub egykori közönségkedvenc elnökének, Uli Hoenessnek sem nézték el a többmilliós adócsalást. Heteken át mással sem volt tele az ottani média, mint ezzel a botránnyal, még a parlamentben is erről zajlott a vita. Mert tűrhetetlen, hogy egy ember, pláne, ha közszereplő, egyet mondjon, és mást tegyen. Arrafelé az ilyesmit komolyan veszik, azért is többen lemondtak tisztségükről, hogy kiderült, állami pénzből közeli hozzátartozóikat foglalkoztatták. Nálunk, mint látom, továbbra sem igénylik szavak és tettek egységét. A bajnokká lett Steaua bohóckodó gazdája például parlamenti megnyilatkozásaiban azt teheti, amit éppen akar.
Különben úton hazafelé hamar észlelhettük, hogy itthon pár hét alatt semmi sem változott. Nemzetközi főutunkon bizonyos szakaszokon annyi a gübbenő, mint szitán a lyuk. Dániában még az erdőkben is jobbak az aszfaltsávok. Vásárhely felé haladtában az utazó alig találkozhat kétnyelvű helységnévtáblákkal, pláne sértetlenekkel. Bezzeg a belgiumi autópályákon! Egyébként arrafelé is mérik a sebességet, és büntetnek is kegyetlenül, ha szabálysértés történt, de nem alattomosan, nem álcázva teszik. Maros megye határától hazáig lépten-nyomon ilyen cselekbe botlottunk. Furcsa, hogy itt mindennel másképp, faramuci módon szembesítenek. Az ilyesmi érinti talán a legkellemetlenebbül a hazatérőt, aki egyébként is úgy érzi, számos jó dologból kimaradt, sok lehetséges jó irányú változást nem élt meg, amíg hiányzott itthonról. Most is meggyőződhettem, a tavasz az idén kiesett az életemből, pár hét alatt a telet a nyár váltotta fel, de a társadalmi légkört nem üdítik kedvező szelek. Az első hazai hír, amit már partiumi földön hallhattam az autórádióból, az volt, hogy a MOGYE szenátusa ismét úgy döntött, elzárja azokat a lehetőségeket, amelyekkel a magyarság jogos elvárásait lehetne, kellene teljesíteni. Végre itthon vagyunk!, szakadt ki belőlem önkéntelenül. Igen, és továbbra is nagyon messze van innen Európa!
