Vigyázzunk, nehogy átessünk a ló túloldalára! Most nem arra a lóra gondolok, amely marhává minősített húsa miatt napokon át élénken foglalkoztatta a nemzetközi s a hazai médiát.
Vigyázzunk, nehogy átessünk a ló túloldalára! Most nem arra a lóra gondolok, amely marhává minősített húsa miatt napokon át élénken foglalkoztatta a nemzetközi s a hazai médiát. Bár ez is megérne egy újabb jegyzetet, elvégre nem mindennapi, ahogy lóvá tették Romániát. Mellesleg azért tehették, mert annyi rémes, abszurd, elképesztő dolog köthető ehhez az országhoz és világkajtató polgáraihoz, hogy bármit könnyen ránk lehet fogni, azonnal elhiszi akárki. Egyébként is, a lovakat levágják, ugye? De mondom, más késztet figyelmeztetésre. A székely zászló ügye. Ez még mindig napirenden szereplő téma sajtóban, politikában, világhálón. Vagy újra az, néhány napos elcsendesedés után. És bizonyára még hosszasan az marad. Mert az ilyesmi izgatja leginkább a jónépet. Vagy rossznépet, ki ahogy akarja. És akkor már nem az ország(ok) valós gondja s a politikusok mindent odázó tehetetlensége az indulatokat gerjesztő célpont, hanem a nemzeti hovatartozás, az etnikai sérelmek agyködösítő vörös posztója. Bevallhatom, kellőképpen elfogult vagyok én is ebben a kérdésben. Bárhogy próbálnék objektív maradni, s az ilyenkor elvárható tárgyilagos távolságtartással elemezni a kialakult helyzetet, nem sikerül, hiszen a szélsőséges, olykor az alpárinál is alacsonyabb szintű többségi megnyilatkozások, a tudatosan vagy csak tudatlanságból, ostobaságból fakadóan megfogalmazott jogsértő állásfoglalások engem is kiborítanak. Annál is inkább, mivel meggyőződésem, hogy tagadhatatlan és természetes jogunk szabadon használni nemzeti jelképeinket. Ettől a többségi nemzet nem lesz szegényebb, általa nem veszít semmit. A székely zászló nem ördögtől való. Ha a székelység identitásigénye, önérzete, önbecsülése így kívánja, lengjen lobogója mindenütt, ahol látni szeretné! De óvni kívánnám magunk a túlzásoktól. Mostanában annyifelé és olyan alkalmatlan helyeken, tárgyakon is találkozhattunk ezzel a felemelő, nemes jelképpel, hogy félő, akaratlanul is elbagatellizáljuk, lejáratjuk, értéktelenítjük szimbolikus töltetét, pontosan azt devalváljuk, amit a legjobban tisztelünk benne. Én legalábbis úgy vagyok a zászlóval is, mint a himnusszal, azt várom el, hogy ünnepeken, kivételes események alkalmával együttesen adják meg a naphoz, a pillanathoz, történéshez illő tiszteletteljes, emelkedett hangulatot, s ekképpen váltsák ki belőlem a sokáig elraktározható spontán megilletődést. A napokbn meg mást se látok a Facebookon, más médiumokon, mint hogy ilyen formában, olyan formában, ilyen mütyürökön, olyan mütyürökön díszeleg a székely zászló vagy valamilyen stilizált változata. Terjed a kommersz, jó üzlet lett a többre, szebbre hivatott jelkép. Közben ha akarjuk, ha nem, csökken az eszmei értéke. Tudom, sokunkban igen erősen dolgozik a csak azért is! indulata. De emlékezzünk Funar Kolozsvárjára. Adott időszakban ott még a padokat is trikolórra festették. És nevetség tárgyává váltak. Az eredeti szándékkkal ellentétes irányba fordult a nacionalista túlbuzgóság. Kíméljük meg magunkat attól, hogy a székelységünket, magyarságunkat bizonyítandó nagy igyekezetünkben valami hasonló hibába essünk.
