Erdélyi arcok

• 2023-03-23 15:00:00

• Nagy-Bodó Tibor

Meghosszabbított életút, avagy: mindenért Istené a dicsőség!

Berszán István középajtai református lelkipásztor, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese 1958-ban született Árapatakon. (Édesanyja árapataki, édesapja angyalosi születésű volt, és házassági éveiket Árapatakon kezdték.) Kétéves korában a család Brassóba költözött, ahol a családfő asztalosmesterként  kapott munkahelyet. Berszán István az általános iskolát a ma is 15. számú iskola magyar tagozatán végezte. Nyolcadik után tanítóképzőbe szeretett volna jelentkezni, hiszen kiskora óta ez volt a vágya. Azonban abban az évben Brassó megyének csak tíz óvónői helyet hirdetett meg Székelyudvarhely, így az akkori Unirea – Egyesülés Líceum magyar tagozatán végezte el a középiskolát...

– Esperes úr, hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, a tanulás éveire, ugyanakkor indulásakor mivel tarisznyálták fel a szülei?

– Boldog gyermekkorom volt. Abban az időben Brassóban még nagyon sok magyar volt, de a szomszédok, az utcabeliek között voltak szászok és románok is. A román nyelv egyszerűen rám ragadt játék közben, a német egy kicsit nehezebben, mert inkább románul beszéltünk a szász barátokkal is. 

Az iskolai évek, főleg a tanárok meghatározó értékkel bírtak egész életemben, főképpen a magyar-, a román-, a történelem-, földrajz-. Nem is volt kérdés, hogy a középiskolában a humán tagozatra felvételizek. Sok volt az iskolán kívüli tevékenység, kórus, szavalókórusok, talajtorna, kézilabdaszakkör, korcsolya, síelés, nem volt időnk unatkozni. 

Tanáraink, mint például dr. Szikszay Jenő, Reiff István, vagyis Pista bácsi, valósággal belénk nevelték a magyarságtudatot és a közösségi felelősséget. Szüleim egyszerű munkásemberek voltak, de annyi jóságot, annyi segítőkészséget, olyan becsületességet, alázatot, hitet tanultam, hogy mindezekkel tele lévén a „tarisznya”, érkeztem el az érettségiig.

– Miért lett lelkész?

– Erre nehéz válaszolni. A családban senki sem volt lelkész. Templomba jártam szüleimmel, konfirmáltam, de nem gondoltam a lelkészi pályára. Aztán valami megváltozott, nem tudom, mi – Istent nem hagyhatom ki a válaszból –, s elindultam szerencsét próbálni. 

Első próbálkozásom 1976-ban volt, közvetlen érettségi után. Nem sok időm volt felkészülni, nem is jutottam be. Elmentem dolgozni, és olyan munkahelyem volt, hogy bőven tudtam tanulni, így 1977-ben bejutottam a teológiára. 

Azon év őszén elvittek katonának, Désen töltöttem kilenc hónapot, és 1978 nyarán szereltem le. Akkor már tudatosan kezdtem meg az első egyetemi évet, sokat küzdöttem olyan dolgok elsajátításával, amit például a lelkészgyerekek csípőből tudtak. A régi professzori gárda volt az, amely elindított, figyelt ránk, és a legációkon nagyon sokat tanultunk a gyakorlatról.

– Kérem, beszéljen pályafutása legmeghatározóbb állomáshelyeiről is.

– 1982-ben neveztek ki Marosvásárhely V. számú gyülekezetébe segédlelkésznek. A Bernády téri házban laktunk, kis szoba-konyhában, de fürdőszoba nem, még víz sem volt a lakásban, az esperesi iroda mellett. Ekkor már feleségemmel és pár hónapos lányommal éltünk ott. Csiha Kálmán későbbi püspök volt az esperes, gyakran már reggel szólt, hogy hová, melyik gyülekezetbe kell menni helyettesíteni, így ismertem meg a szomszéd falvak gyülekezeteit, busszal, alkalmival utaztam, és gyakran kerékpárral. 

Soha eszembe sem jutott szolgálatot visszautasítani. A segédlelkészi idő jó felkészülés volt, nagyon sokat köszönhetünk ennek mi, akik akkoriban egy-egy városi gyülekezetben végeztük ezt a szolgálatot. 

Akkor sem bővelkedett lelkészekben az Erdélyi Református Egyház, így 1983-ban már kinevezést kaptam Kézdialbis gyülekezetébe mint önálló lelkész. Egy kicsi, 380 lelkes gyülekezet volt, nagyon melegszívű emberekkel, igazi otthonra találtunk ott. Fiatal család lévén, sokat segítettek, nagyon szép kilenc évet töltöttünk ott. Papi lakot, templomot javítottunk, és egy kis gyülekezeti termet alakítottunk ki a régi nyári konyhából. Ott született második lánygyermekünk. 

– Mit jelent önnek Középajta? Hogyan foglalná össze az elmúlt harminc évet? 

– 1992 nyarán hívott meg a középajtai gyülekezet, októberben érkeztünk. A falu akkor 1050 lelket számlált, és mi fejest is ugrottunk a munkába. Feleségem az óvodában kapott helyet, közben az egyházmegyei kántorvizsgát is letette. Igazi segítségem volt ebben is, és mindvégig egész szolgálatomban. 

A presbitérium mindenben segített, lelkes nőszövetség működött, huszonöt tagú ifjúsági csoport, bibliaórák, vallásórák, szolgálat tehát bőven volt. És ott voltak az egyházi épületek, a torony elég rossz állapotban, a templom belső falain két méter magasságban omladozott a vakolat, a kántori lakás, parókia mind-mind felújításra szorult. 

Az első munkálat a torony rendbetétele volt, két helyen vaspánttal kellett megerősíteni, utána a papi lak külső felújítása következett, kevés pénz, de sok közmunka által sikerült évről évre javítani valamit. 

A valamikori több mint 300 hektár erdő, a 102 hektár szántó visszaszolgáltatása álom maradt, csupán harminc hektár erdőt, 2,5 hektár szántót és négy hektár legelőt kaptunk vissza akkor, amikor középajtaiak voltak a polgármesterek. Mind a mai napig tudjuk, hogy kiknek a birtokában vannak ezek a területek, de a bürokrácia útvesztőjében úgy rendeződtek a dolgok, hogy megkapta mindenki a birtoklevelet; esetleg peres úton lehetett volna az igazunkat keresni, de magamra maradtam, és ha szembemegyek a gyülekezet tagjaival, akkor csomagolhatnék is. 

Időközben a harmadik lánygyermekünk is megszületett. Mi folytattuk a munkát, a templom belsejét sikerült teljesen felújítani, az összes asztalosmunkát is. Holland segítséggel újrafestettünk mindent, új varrottasok kerültek a padokra, szószékre. Holland kapcsolataim révén a kántori lakást újítottuk fel kívül-belül, kialakítottunk egy orvosi rendelőt, mert sok az idős beteg, s egy héten egy nap a háziorvos ott rendel, mi fizetjük a villanyfogyasztást, internetet, és a tűzifáról is mi gondoskodunk. Egy nyolcvan férőhelyes imatermet alakítottunk ki, s egy száz embernek helyet adó ebédlőt, konyhával és mosdóval ellátva. 2008-ban szolgáltatták vissza a kultúrotthon épületét, amit az egyház épített, saját telkén, saját pénzből 1947-ben, s 1948-ban államosították. Egy üres, leromlott állagú épület került vissza, amit aztán pályázatból, adományból sok-sok munkával elfogadható állapotba hoztunk. Közben a harangokat villamosítottuk, orgonát javítottunk, járdákat és kerítéseket építettünk, javítottunk. 

2017-ben kezdtük meg a templomot és a körülötte levő várfalat javítani az Erdélyi Református Egyházkerület és a magyar kormány által nyújtott pályázati pénzből. A parókia külsejét is teljesen feljavítottuk, minden épületünkre új csatorna került. 

Meg kell jegyeznem, hogy a holland segítségen és a hívek lelkes adományán túl sem a helyi önkormányzat, sem a helyi közbirtokosság nemhogy pénzzel, de például egy méter fával sem segített, pedig az orvosi rendelő fontossága nem vitás. Így értünk el oda, hogy az V-VIII. osztályos tagozatot megszüntették, mert a községközpont érdeke így kívánta, ezzel pedig elsősorban a falu megszokott kulturális  életét verték szét, nem lehet normális ünnepséget szervezni, mert a gyermekek négy különböző iskolába járnak, a szülők elmaradoznak, s így lassan mindennek vége lesz. Jelenleg huszonöt gyermek jár az óvodába, és évente nyolc–tíz születik. De ez senkit nem érdekel.  

– Milyen ma lelkésznek lenni Középajtán?  

– Harminc év alatt a gyülekezet felére csökkent, nagyon sokan elmentek, mint általában Erdővidék minden falujából. Nincs munkalehetőség, a mezőgazdaságból ma már nem lehet megélni. Kiszámoltam, hogy kb. 280 ember él szerte a nagyvilágban, akik Középajtán születtek, több mint 400 egyháztagot temettünk az utóbbi harminc évben. 

Tehát: egyre nehezebb. És nem a szolgálat, hanem a lelki teher, ami naponként nyomaszt: merre tartunk, mi lesz az egyre több parlagon maradt földdel, merre lesznek gyermekeink, unokáink? Hát ezek a kérdések vetődnek fel nap mint nap. De nem lankadunk, mert születnek gyermekek, fiatal párok vásárolnak házat Középajtán, és innen járnak dolgozni. Viszont közösségi, egyházi életet építeni nem könnyű, mert a munkahely reggeltől estig lefoglalja őket, sokszor még hétvégén is. A gyermekek 11-12 évesen kimennek a faluból, ki erre, ki arra, egyre nehezebb megfelelő időpontot találni vallás- és kátéórára, ifjúsági együttlétre. Imádkozunk, és kérjük Istent, tartsa meg anyaszentegyházát.

– Úgy volt, hogy 2023 februárjában leteszi a palástot. A szolgálati ideje azonban öt évvel meghosszabbodott....

– Elértem a nyugdíjkorhatárt, a zsinati rendelkezés szerint a presbitérium meghosszabbíthatja a szolgálati időt öt évvel. Jó érzéssel tölt el, hogy a presbiterek egyhangúlag megszavazták a hosszabbítást, ami jelzés arra, hogy tovább kell folytatni a szolgálatot, pásztorolni a gyülekezetet, a bizalom kölcsönös, együtt kell és lehet lelkileg is építkezni. 

 – Mi a véleménye az Erdélyben kialakult paphiányról?

– Egyrészt kevesebben vagyunk. A népszámlálás hivatalos adataival nem rendelkezem, de mindenképpen érződik itt is a hiány. A mai ifjaknál nem hiszem, hogy a „top 5-ben” benne lenne a lelkészi pálya. 

Aki sikeresen érettségizik, az valamilyen mai „divatos” szakmát választ, ahol nincs munkahelyhez kötve, és ahol a fizetés is több, bár őszintén ma egy lelkész fizetése nem a legrosszabb. A nagyvárosoknak van vonzerejük, a legtöbb fiatal, ha teheti, a falut elkerüli. Ha nem érez elhivatottságot, akkor nem is igen jelentkezik erre a pályára.

 – Mit jelent Berszán István lelkésznek az esperesi munka?

– Többletmunka, -feladat. Ez tisztség, amit tisztességgel kell végezni. A képzeletbeli létra közepén áll az esperes, fentről számonkérnek, alulról „morognak”. Érthető, sok a papírmunka, évente többször változik minden, a törvényeket be kell tartani és tartatni. 

Óvni, védeni, odafigyelni kell a lelkipásztorokra, főleg, ha bajt sejt az esperes, meg kell hallgatni a gyülekezetek sóhaját, óhaját, diplomatikusan kell a félreértéseket kezelni és megoldani, nemcsak lelkipásztor, hanem gondozó vagy más alkalmazott vonatkozásában is.  

– Mit jelent önnek a család?

– A család a hátország, a menedék, a segítség, a védelem, a tanács, megértés és még sorolhatnám. Elsősorban a házastárs az, aki a legnagyobb segítség minden téren; ahol jó a papné – szoktuk mondani –, ott olyan nagy baj nincs. A gyermekek, akik érzik, látják a sok vívódást, nagyobb korukban értik meg, mit jelent az, hogy a lelkészi családnak nincs vasárnapja, ünnepe, szilveszteri buli stb. Nem véletlen, hogy egyre kevesebb lelkészcsaládból való gyermek megy papi pályára, vagy választ papot férjnek.

– Mikor volt a legboldogabb? 

– Összességében mindig boldog voltam, bár Isten bennünket sem kímél, megpróbál, de meg is adja a kimenekedést. Minden kicsi dologban lássuk meg Isten szeretetét, s ezekből tevődik össze majd a nagy Boldogság.

– Ha újrakezdhetné, ugyancsak a lelkészi pályát választaná? 

– Igen, minden bizonnyal. 

– Hogyan tovább? 

– Ebben a korban már hosszú távra nem tervez az ember. Jövő szeptemberben véget ér az esperesi mandátum, szeretném átadni az utódomnak ezt a szolgálatot – úgy, ahogy nekem nem adták át –, s ha Istennek tetsző dolog a további szolgálat, akkor azt még Középajtán folytatni. 

– Esperes úr, köszönjük a beszélgetést.

– Mindenért Istené a dicsőség!