Erdélyi arcok

„Marosvásárhely ma is az erdélyi magyar kultúra egyik fellegvára”

Kecskés Csaba, Marosvásárhelyen szolgáló unitárius lelkész a tavaly nyáron töltötte 50. életévét. Amint azt lapunknak elmondta, az emberi élet e jelentős időbeli mérföldkövéhez érkezve, magában is egyféle számadást végzett. Őt idézve: „...igyekszem számbavenni és mérlegre tenni a megtett életutat, amely mögöttem van, és reménységgel tekinteni arra az életidőre, amely a gondviselő Isten jóvoltából megadatik még számomra...”

– Mit kell tudni még Kecskés Csaba unitárius lelkészről? 

– Az öt évtizednek több mint fele, vagyis lassan huszonhét esztendő az unitárius egyház szolgálatában telt el. Jelenleg a Marosvásárhely Kövesdombi Egyházközség lelkésze vagyok, amelynek új templomát 2006. december 2-án szentelte fel néhai áldott emlékű dr. Szabó Árpád püspök úr. Fél évvel a templom felszentelése előtt, 2006. július 31-én hívott meg az újonnan alakult egyházközség közgyűlése első lelkészének. Korábban a Marosvásárhelyi Unitárius Egyházközségben és a Bolyai téri templomunkban végeztem szolgálatot gyakorló segédlelkészként, majd segédlelkészként tíz éven át. Hitvestársam, Kecskésné Kádár Andrea Noémi magyar szakos tanár Marosvásárhelyen, a Dr. Bernády György Általános Iskolában. Szatmárnémeti születésű. Kolozsváron találkoztunk és ismerkedtünk meg, ahol egy időben végeztük főiskolai tanulmányainkat. Egy fiunk született, Kecskés Péter, aki jelenleg Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetem ökológia és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem környezetmérnöki szakának hallgatója.

– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, a tanulás éveire, indulásakor mivel „tarisznyálták fel” a szülei?

– Lelkészcsaládban születtem. Édesapám, Kecskés Lajos és édesanyám, Kecskésné Nyitrai Gyöngyvér a szabédi unitárius egyházközség lelkészeként és énekvezéreként szolgáltak három évtizeden keresztül. A lelkészcsaládban születő gyermekek sajátossága, hogy a szülők szolgálati helye válik szülőfalujukká. Én Marosvásárhelyen születtem, de a székely Mezőség határfaluja, Szabéd a szülőfalum. Gyermek- és ifjúkorom boldog világa. Két idősebb bátyám, Levente-Dénes és Jenő Nyárádszeredában születtek, és Jobbágyfalván töltötték első gyermekéveiket, ahol szüleim éltek abban az időben. Édesapám első szolgálati helyei Jobbágyfalva és Nyárádszereda unitárius egyházközségei voltak tíz évig. 1968-ban költöztek Szabédra, így én már ott nőttem fel, testvérbátyáimmal együtt. 

Szabéd lakossága az 1970–80-as években a mainál nagyobb volt. A helyi óvodába és általános iskolába sok gyermek járt. Szakképzett, nagyon jó pedagógusok neveltek, tanítottak az óvodától az általános iskola 8. osztályáig. A tanulás mellett a falu hatalmas határa, gyönyörű természeti környezete, utcái, a dombok, az erdők, az iskolaudvar, a futballpálya, de még a templom környéke, a temetőkert is játszóterünkké változott. Azokban az években, amelyeket az „elmúlt rendszer” utolsó megpróbáló évtizedeiként tartunk számon, szüleim a szellemi munka mellett sok fizikai munkával is mindent megtettek, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, mindenünk meglegyen, ami a létfenntartáshoz és a boldog, nyugodt élethez szükséges. Igyekeztünk testvéreimmel együtt részt venni, segíteni a mezőgazdasági munkában, az állattartásban. Szüleim Isten és ember tisztelete és szeretete mellett a természet tiszteletére és szeretetére is neveltek. Első osztályos voltam, amikor a szabédi unitárius egyházközség vezetősége úgy döntött, hogy a régi, alap nélkül épült, salétromos és egészségtelen lelkészi lakás helyett új, emeletes papilakot épít. 1978–1980 között épült fel sok közmunkával, nagy küzdelmek árán. Édesapám, szüleim hatalmas akaraterejének és kitartásának, sok néhai és ma is élő szabédi egyházközségi tag lelkes támogatásának hála. Az első osztályban az írás-olvasást a papilak mellett álló, le nem bontott nyári konyhában tanultam, és a szomszédban élő, áldott emlékű jegyző házaspár házának egyik szobájában laktunk ebben az időben.

Az általános iskola elvégzése után Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas Líceumban folytattam tanulmányaimat 1987-től kezdődően. Három évig a líceum bentlakásában éltem. Meghatározóak voltak életemben a gimnáziumi évek is. Sokat köszönhetek az ősi alma mater akkori tanári karának, nagyszerű szellemiségének. A változások évei voltak ezek romániai és erdélyi magyar társadalmunkban. A forradalom, rendszerváltás lelkesedéssel, reménységgel teljes időszaka. Majd nem sokkal utána az 1990. évi anyanyelvi oktatásért vívott marosvásárhelyi küzdelmeket és a „fekete március” szomorú és tragikus eseményeit középiskolásokként és bentlakókként testközelből éltük át. 1991-ben érettségiztem az akkor már Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, és ugyanazon év nyarán felvételt nyertem a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet unitárius lelkészképző karára.

– Miért lett lelkész?

– A legkézenfekvőbb válasz az lenne, hogy a családi hagyományt folytattam. Családunkban anyai nagyszüleim mindketten lelkészek voltak. Nyitrai Mózes nagytatám és Nyitrainé Deák Berta nagymamám, aki egyházunk egyik legelső női lelkésze volt. Az 1930-as években végezték a teológiát, és az egyház életében nagyon nehéz történelmi időben teljesítették szolgálatukat. A sok szép megvalósítás mellett nagyon sok megpróbáltatásban is részük volt. Előbb a Zsil-völgyi unitárius gyülekezeteket pásztorolva, 1940 után Dél-Erdélyben, majd az 1956-os magyar szabadságharcot követően, a kollektivizálás kezdetén. Amikor mindkét lelkész nagyszülőt koholt vádak alapján hosszú börtönévekre és kényszermunkára ítélték, legnagyobb teológiai hallgató fiukkal együtt. Gyermekeik, köztük édesanyám, árván maradtak. Édesanyám nagyszüleim akkori szolgálati helyén, Homoródkarácsonyfalván maradt, ahol áldott emlékű Hatházi Ábel bácsi és hitvestársa fogadták be otthonukba, vállalva az abban az időben ezzel járó veszélyeket. Számomra nagyon nagy egyházszeretetet és hivatástudatot jelentett és jelent az a tény, hogy a két idősödő nagyszülő a börtönből szabadulva a nyárádmenti kis faluban, Vadadban képes volt újrakezdeni a szolgálatot, és a II. világháborúban leégett templom helyett a gyülekezet tagjaival új templomot építettek, amelyet 1972-ben szenteltek fel. Ravai születésű édesapám az első lelkész a családjában, szintén a „múlt rendszer” megpróbáló világában végezte több mint negyvenéves lelkészi szolgálatát. Csupán szolgálatának utolsó tíz esztendeje esett a romániai rendszerváltás utáni időre. Nem csoda hát, hogy amikor bejelentettem elképzelésemet, hogy a teológiai intézetbe szeretnék felvételizni, nem örült felhőtlenül döntésemnek. De elfogadták édesanyámmal együtt, és tiszteletben tartották azt, büszkék és boldogok, hogy szeretett egyházunk szolgálatába szegődtem én is. A VIII. osztály végzésekor először állatorvos szerettem volna lenni. Akkoriban még nehéz volt bejutni a teológiára. Egy-két hallgató felvételét engedélyezték az állami hatóságok évente. 1990 után már több hallgatót felvettek. Ekkorra már a paphiány is mutatkozott egyházunkban. A reál tárgyakhoz, testvérbátyáimmal ellentétben, akik műszaki beállítottságú emberek, egyáltalán nem vonzódtam. Sokkal inkább szerettem a humán tantárgyakat, az irodalmat, verseket. Ezért is esett a választásom a teológiára, a családi indíttatás és példaadás mellett.

– Pályafutása legmeghatározóbb állomáshelyei...?

– A teológia elvégzése után néhai áldott emlékű dr. Erdő János püspök úr Marosvásárhelyre nevezett ki gyakorló segédlelkésznek. A szintén néhai áldott emlékű Kolcsár Sándor esperes úr utolsó segédlelkésze voltam nyugalomba vonulása előtt. Nagyszerű iskola volt számomra ez az esztendő, amelyet Kolcsár esperes úr mellett, majd nyugalomba vonulása után Balázs Sándor tiszteletes úr beszolgáló lelkészsége alatt a Marosvásárhelyi Unitárius Egyházközségben töltöttem. Nemcsak a szoros értelemben végzett lelkészi munkát gyakorolhattam, hanem megismerkedhettem nagyszerű emberekkel, akik abban az időben Marosvásárhely újraalakult magyar közösségi szervezeteit irányították, és akiknek otthona és találkozási helye 1989 után a Bolyai téri unitárius templom és annak gyülekezeti termei lettek.

1998 őszétől Nagy László lelkész-esperes úr, egyházunk korábbi főjegyzője mellett végeztem tovább gyakorló segédlelkészi, majd segédlelkészi szolgálatomat. A gyülekezet- és templomépítés évei következtek. A templomi szolgálatok mellett családokat és betegeket látogattunk, az iskolai vallásoktatást szerveztük és végeztük. Megalakult a város második unitárius egyházközsége Marosvásárhely Kövesdombi Unitárius Egyházközség néven. Elindult a Kövesdombon az új unitárius templom építésének tíz évig tartó folyamata, amelynek részese lehettem. Az elején a közmunkák szervezésében és végzésében igyekeztem segíteni, majd az egyházközség lelkészének történt megválasztásom után a keblitanács és a gyülekezet tagjaival együtt a templom építését kellett befejeznünk. Szolgálatom első tíz éve, ahogy már említettem, nagyon jó iskola volt számomra. Idősebb lelkésztársaimtól, principálisaimtól sokat tanultam, sokat köszönhetek nekik. Mint ahogyan sokat köszönhetek hitvestársamnak és szüleimnek is, akik a szolgálatban is társaim és segítségeim mindmáig. 

– Mit jelent önnek a lelkészi élet, és hogyan foglalná össze az eddigi pályafutását? 

– Isten szolgálata elválaszthatatlan a gyülekezet, az ember szolgálatától. A lelkészi szolgálat nagyon sokrétű. Sok mindennel kell foglalkoznia, sok elvárásnak kell megfelelnie napjainkban is a lelkésznek. Szerencsés az a lelkész, aki mellett olyan világi vezetők és olyan közvetlen munkatársak állnak, akik kiegészítik és segítik a munkáját. Én szerencsésnek mondhatom magam. Az egyházközség alkalmazottjai mellett a több mint ezer lelket számláló gyülekezet tagjai közül kikerülnek azok a világi vezetők, akik lelkesen és elhivatottan segítenek a gyülekezeti munkában. Istennek adok hálát azért, hogy hitet és erőt adott eddig a szolgálathoz, és az Ő segítségét kérem az elkövetkezőkben is.

– Mit jelent ma lelkipásztornak lenni Erdélyben? 

– Gyermek- és ifjúkorom egy része az 1989-es változás előttre esik. Lelkészgyermekként akkor közelről láttam a lelkészi szolgálat örömeit, sikereit, de a nehézségeket, akadályokat is szüleim és családom életében. Az én eddigi lelkészségem már a politikai, társadalmi változások utáni időre esett. Sokszor szoktunk beszélni róla, hogy az ateista rendszer szorításában híveink jelentős része ragaszkodott egyházához, templomához. Természetesen nagyon sok megpróbáltatás volt abban az időben a lelkészek és az egyházhoz hűséges hívek életében. Az elmúlt két és fél évtizedben a politikai, ideológiai nyomást nem éreztük annyira, de ennek az időszaknak másfajta kihívásai, nehézségei voltak, vannak, amit az elvilágiasodás hoz magával. Az egyházak szerepe, ereje kisebb lett a társadalomban. Ezt jól látjuk a nyugati keresztény világban. Hozzájuk képest Erdélyben egyházaink még mindig jelentős hatással bírnak az emberek életében, a hitélet, lelki-szellemi élet területén. A lelkészi szolgálat Isten ügyének képviselete mellett, amint korábban már említettem, emberszolgálatot és magyar felekezet lelkészeként nép- és nemzetszolgálatot is jelent napjainkban is.

– Mi a véleménye az Erdélyben kialakult paphiányról?

– A paphiány nem csak erdélyi jelenség. Más országokban is létező valóság a keresztény felekezeteknél. Az utóbbi évtizedekben tapasztalható, hogy egyre kevesebben választják a lelkészi hivatást. Különösen a fiúk esetében van ez így. Ezzel ellentétben egyre több lány jelentkezik a teológiára unitárius egyházunkban is. Amikor lelkész nagymamám a 30-as években a teológiára felvételizett, nagy volt az ellenállás a szülei részéről. Nehezen fogadták el a választását, de ő hajthatatlan volt. Később mégsem kaphatott saját gyülekezetet, nagytatám mellett hű segítőtársként végzett lelkészi szolgálatot. Napjainkban ez a megítélés sokat változott. Ehhez hozzájárult az 1990-es évek óta lelkészi szolgálatba lépett lányok, hölgyek szorgalma, rátermettsége, elkötelezettsége. Új színt, új értékeket hoztak, hoznak egyházunk életébe, amit lelkész nagymama unokájaként is örömmel szemlélek. Nagy örömmel látom, tapasztalom időről időre, hogy kis egyházunknak milyen sok jól képzett, tehetséges, elhivatott lelkésze van, fiatalabb és idősebb is. Ez bizakodással tölt el a jövőt illetően.

– Milyen ma a papsors?

– Mint minden emberi hivatás, a lelkészi hivatás is nagyon sok szépséget, lelki elégtételt tartogat a lelkész számára, aki Isten és ember szolgálatába szegődik. Megvannak az örömei, sikerei, elégtételei, mint ahogy időről időre jönnek a nehézségek, buktatók is. Ezeken Istenbe vetett hittel, családi, egyházi, gyülekezeti segítséggel tud átlendülni a lelkész. 

– Mi az, ami ma a legjobban, a leginkább hiányzik az egyházból?

– Egyházunk ezt az évet a hit és lelkiség esztendejének nyilvánította az év elején. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ezek hiányoznak az egyház, egyházunk életéből, hiszen éppen ezek az alapjai. Az egészséges hitet és lelkiséget azonban szüntelenül erősíteni kell, hogy ellen tudjon állni az egyház a modern kor kihívásainak, és betölthesse hivatását a rá bízott emberek életében.

– Elégedett-e azzal, ahogyan ma összekapcsolódik az egyház és a kultúra? 

– Ahogyan már említettem, szolgálatom elején Bolyai téri templomunknál megtapasztalhattam, ahogyan az egyház segítséget nyújt, felkarol kulturális szervezeteket, egyesületeket. A Bolyai téri templom azóta is kiállítások, könyvbemutatók, előadások állandó helyszíne. Ezt próbáltuk és próbáljuk továbbvinni, meghonosítani kövesdombi új unitárius templomegyüttesünkben is. Templomunk Bözödi György terme szintén kiállításoknak, előadásoknak, könyvbemutatóknak ad helyet. Kisebbségi létünkben az egyháznak és kultúrának együtt kell mozdulnia, ki kell egészítenie egymást. Természetesen nem csak unitárius templomaink, hanem a testvérfelekezetek templomai, templomegyüttesei is nyitottak és befogadók a világi kultúra irányába is. Marosvásárhely az erdélyi magyar kultúra egyik fellegvára napjainkban is, ahol sok nagyszerű kulturális eseményre kerül sor egész esztendő folyamán.

– Mit jelent önnek a család?

– A család támasz, megtartó erő. A gondviselő Isten mellett a családtagok azok, akik mindenekelőtt mellettünk állnak, nem csak az örömteljes, boldog időszakokban, a sikerekben, hanem a nehézségek, a kudarcok idején is. A gyülekezetre is szeretek úgy tekinteni, mint egy népes nagy családra, ahol lehetnek néha súrlódások, nézeteltérések is, de ahol figyelünk egymásra, segítjük egymást jóban, rosszban egyaránt.

– Mikor volt a legboldogabb? 

– Sok boldog pillanatot élhettem át eddigi életemben. A legboldogabb, azt hiszem, fiam születésekor voltam.

– Ha újrakezdhetné, ugyancsak a lelkészi pályát választaná? 

– Szeretem a választott hivatásomat. Szeretek idősebb emberek, felnőttek, fiatalok és gyermekek közösségében lenni. Ötvenéves fejjel azt mondom, hogy ma is ezt a hivatást választanám. Az iskola padjaiból kikerülve, azt hiszem, ritka az a fiatal, aki tudatosan indul el egy szakma, tudomány, hivatás felé. Bár lelkészcsaládban születtem, nőttem fel, és volt rálátásom arra, hogy mire vállalkozom, mégis akkor szembesültem a választott hivatás örömeivel és nehézségeivel igazán, amikor gyülekezetbe helyeztek ki, és főként akkor, amikor a segédlelkészi évek után gyülekezetet vezető lelkész lettem.

– Hogyan tovább? 

– Életünk Isten kezében van. Tőle várok, tőle kérek segítséget én is a folytatáshoz. Sok tervünk, feladatunk van a gyülekezetben, amelyben szolgálok, ezeket közös erővel szeretnénk megvalósítani. Ehhez kérünk a gondviselő Istentől erőt, egészséget, kitartást, egyetértést, szeretetet.

– Mi az Ön hitvallása?

– Lelkész nagyszüleim Balázs Ferencnek, a legendás mészkői közösségépítő lelkésznek, írónak-költőnek, gazdaságfejlesztőnek, világutazónak kortársai voltak. Nagymamámnak, mielőtt elkezdte volna lelkészi szolgálatát, ezt a jó tanácsot adta Balázs Ferenc: „Akarja a legjobbakat, és csinálja, ahogy tudja...”.

Lelkész nagytatám pedig, amikor nyugdíjas éveiben megírta életrajzi írását, ezeket a sorokat írta bevezetőként: „Isten nevében kezdem el, Ő segítsen kegyelmével. Ha Ő elhagy, erőnk elvész, ha Ő segít, mi sem nehéz”.

Ezek a gondolatok, ezek az üzenetek engem is elkísértek eddigi életutamon, és ezután is kísérni fognak. Végül, mivel ez az esztendő a hitélet és lelkiség éve egyházunkban, a Szentírásból Péter apostol I. levele 2. részének 5. versét idézem: „...Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá...”.

– Köszönjük a beszélgetést.

– Én köszönöm szépen, hogy elmondhattam a gondolataimat.