A román nemzeti bank új ezüstérmét hozott forgalomba. A korlátolt számban vert és kibocsátott érme (névértéke 10 lej) abból az alkalomból került a gyűjtők örömére forgalomba, hogy éppen száz éve bocsátotta ki az első korszerű útlevelet I. Károly román király.
A román nemzeti bank új ezüstérmét hozott forgalomba. A korlátolt számban vert és kibocsátott érme (névértéke 10 lej) abból az alkalomból került a gyűjtők örömére forgalomba, hogy éppen száz éve bocsátotta ki az első korszerű útlevelet I. Károly román király. Ezt az eseményt, ill. első úti okmányt veretképpel is megörökítette az érme alkotója.
Rögtön az internethez siettem, megtudjam, mi mivel utaztunk a O-M Monarchia áldott korszakában, ugyanis általános vélekedés szerint a boldog békeidőkben ismeretlen volt az útlevél, jó pénzzel a zsebünkben bárhová eljutottunk. Nos az első magyar útlevéltörvény 1903-ban jelent meg, az okmánynak 12 oldala volt, németül és franciául is beírták felmutatója, birtokosa adatait I. Ferenc József apostoli királyunk nevében és a monarchia nagy birodalmi címerével hitelesítve. Már akkor gondoltak a hamisítás lehetőségére, ugyanis viszonylag komplikált rajzolattal látták el. Talán még vízjellel is, de erről már csak gyűjtők beszélhetnek.
Tekintve, hogy e sorok írójának rövid élete során csak román útlevelei voltak, lejártukra rendszerint frászt kapott, mert az érvényes új kiváltásához rengeteg türelmet is időt kellett beáldozni a Borsos Tamás vagy a Kazinczy utcai rendőrségi (milicicás) útlevélhivatalban, ahol morc elvtársak és -nők ültek a fülkeablak (gisé) előtt, akiktől rettegve vártuk, mikor mit kell még kiegészítő iratokkal igazolni kilétünk, apánk cséplőgépét, kérvényt átírni, ha megfelel a fénykép vagy a közeli „milicica” érdekeltségű fényképészetben kell új fizimiska-kópiát csináltatni.
Ha minden rendben volt (tényleg?), akkor egy hónapig várakoztunk odahaza kétségek között és irigykedve hallgattuk, hogy a szomszédos, baráti (majd barátságtalan) MNK-ban már postán is kiküldik az útlevelet a kérelmezőnek, a magyar átlagpolgár ráadásul nem egy gisét hanem egyszerre öt ablakot kapott, hogy a szocialista vagy nyugati országokba utazhasson. Mi időről időre jelentkeztünk a pasánál, aki port hintett a szemünkbe, várakozásra intett, holott a hosszas várandóság után szülni/szólni illett volna. Isment beálltunk a százméteres sorba, tipródtunk, ahol morciék vagy kiadták vagy nem a maximum 30 naptári napra érvényes zöld nagyalakú címeres úti okmányt, amelyben oroszul és franciául is ráírták, hogy aszongya pasaport RPR/RSR.
Hazatértünk után – szigorú szabályok figyelmeztettek – 24/48 órán belül le kellett adni az útlevelet, a műveletsor ezúttal szinte nyugati stílusban zajlott, hiszen akkor már visszatértünk, ha visszatértünk, és az a veszély sem fenyegetett, hogy ezzel az útilapival három napon belül újra útrakelhetünk a vízummentes szocialista láger barakkjai felé.
Az útlevél birtokában aztán – ha kérésünk elintézésre talált, kiengedtek a markukból – el kellett utazni a népköztársaság (utóbb szocialista) fővárosába, ahol el kellett kapni azt az órát, percet, másodpercet, amikor beengedték az egész országból összegyűlt szerencséseket és smekkereket, számosztással sorsot is húztunk, amit senki soha be nem tartott, és besirülhettünk az NSZK vagy a Benelux, az amcsi vagy angol követségre. Újabb nemzetközi nyelvezetű űrlapok kitöltése következett, tipródás, várakozás, kiabálás, tanácstalanság, illeték-perkálás, és haza, majd újra Bukarestbe mondjuk, 15 nap múlva. Ha ügyes voltál és hiteles, reggeltől délig is megkaptad a beutazást az Aleea Modroganban vagy a Teherán utcában.
És mindez jóval többet jelentett (boldogságot, szabadságot, izgalmas örömöt), mint az új tízlejes holdezüstből verve. Azért szívesen megvásárolnám ma, amikor elég egy személyi kártya és schengeni kiskalapom, hej csurgóra van csapva.
