Elveszett törvénytervezet kerestetik
A Krónika 2011. május 5-i számában megjelent egy cikk, Politikai foglyok: Kárpótlás a kínokért címmel. Ezt az igazán emberséges humánus tervezetet a szenátus el is fogadta minden további nélkül, ha jól tudom, egyetlenegy ellenszavazattal.
A Krónika 2011. május 5-i számában megjelent egy cikk, Politikai foglyok: Kárpótlás a kínokért címmel. Ezt az igazán emberséges humánus tervezetet a szenátus el is fogadta minden további nélkül, ha jól tudom, egyetlenegy ellenszavazattal. Mi, volt politikai foglyok fellélegeztünk, örömmel, megelégedéssel fogadtuk a hírt, mondogattuk egymás között, hogy na végre, mégiscsak van Romániában is egy politikai párt, amelyik emberségről, tisztességről tett tanúbizonyságot, mert különben 1989 óta egyetlen párt, egyetlen kormány sem tett semmit ebben az ügyben. Mintha nem is történt volna semmi a gyászos emlékezetű zsarnokság alatt, mintha az a szerény kis szekuritáté egyebet sem tett volna, mint hogy óvta, védte a dolgozó népet, nagy szeretettel, gyöngédséggel, hogy nehogy az osztályellenség – amely sohasem aludt – valami kárt tegyen benne. Az, hogy az emberek tízezreit börtönözték be ártatlanul, vagy éppen felakasztották, főbe lőtték, hát azok olyan semmiségek voltak, amelyekre ma már kár időt pocsékolni. És, hogy mennyire nem elítélendő a szekuritáte múltja, gaztettei, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Iliescu úr parancsára a volt szekus tisztek ingyen sírhelyeket kaptak 1990-ben az egész országban, hogy nehogy megsértődjenek, és persze megkapták az őket megillető busás nyugdíjakat, élvezik is mai napig, amit emelni lehet, kell, sőt szükséges, de csökkenteni, azt már nem! Csak azt próbálná meg valaki!
Nos, 2011-ben a PNL – akkor ellenzékben volt – lépett egy merészet, és előrukkolt egy törvénytervezettel. A politikai foglyok minden börtönben töltött év után kapjanak 24. 000 euró erkölcsi kártérítést! Nagyszerű! Ezt még mi, sokat szenvedett volt politikai rabok is soknak tartottuk. Erre fel írta egyik katolikus plébános, hogy: „Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!” Aztán bebizonyosodott, hogy valóban túl szép volt. Azt is mondhatta volna a plébános úr, hogy ebből sem lesz semmi! Merthogy nem is lett. Tudniillik időközben elveszett a szenátus által is elfogadott, jóváhagyott törvényjavaslat, és nem kapják sehol, pedig azóta is keresik. Amikor a múlt évi választásokon az USL elsöprő fölénnyel győzött, megnyugodtunk, felcsillant a szemünk, és biztosak voltunk abban, hogy most már minden a legnagyobb rendben lesz, hiszen az a párt, amelyik ilyen igazán emberi gesztust tett, természetesen törvénybe is iktatja azt, amit ő maga javasolt, hiszen most kormányon van, és tesz, amit akar! Talán csak nem fogja kompromittálni magát azzal, hogy a saját ígéretét, adott szavát nem tartja be? Na, de ha elveszett? Honnan kotorhatnák elő? Inkább elfelejtik, nem beszélnek róla, mintha soha nem is lett volna ilyen vagy ehhez hasonló ígéret, javaslat. Ha beszélő viszonyban volnék Crin Antonescu úrral, megkérdezném, hogy talán csak nem egy választási trükk volt az a törvényjavaslat, elnök úr?
Igaz az, hogy mi könnyen felejtünk jót, rosszat egyaránt, de azért nem éppen mindent. Azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy nemcsak mi vagyunk ilyen feledékenyek, hanem más népeknél is előfordul. Március 3-án láttam a tv-ben, hogy Sztálin halálának 60. évfordulóján az oroszok virágcsokrokkal, koszorúkkal, könnyezve, zokogva emlékeztek a világ legkegyetlenebb zsarnokára, gyilkosára. Persze, nem a volt politikai üldözöttek, nem a gulágon szenvedők, kitelepítettek, hanem azok, akik a húsosfazék mellett álltak. Nálunk is ugyanígy emlékeznek Ceauşescura ilyen-olyan évfordulóján, pedig ő is ugyanazt tette, mint nagy tanítómestere, Sztálin, csak valamivel kisebb mértékben. Elfelejtettük, hogy mennyit szenvedtünk: éheztünk, fáztunk és félelemben, rettegésben éltünk. Még mi is, akik mindezt átéltük, elszenvedtük. Gyermekeink, unokáink, akik akkor még meg sem voltak, vagy még gyerekcipőben jártak, persze, hogy nem tudták, nem érezték, ők nincs, amit elfelejtsenek. Mi pedig nem mesélünk nekik azokról a szörnyűségekről, amelyeket átéltünk, elszenvedtünk, nincs időnk ilyesmivel foglalkozni. Ezért halljuk egyre gyakrabban, hogy hát bizony a Ceauşescu-korszakban mégiscsak jobban voltunk. Milyen fájdalmas, de nem tehetünk ellene semmit! Nem is akarunk. Azt viszont akarjuk és követeljük, hogy az adott szó végre legyen szent a mi hazánkban is mind az egyszerű emberek, mind vezetőink, politikusaink számára! Ha megígérnek valamit a választási kampány idején, azt tartsák is be! Azt nem felejtjük el, hogy mit ígértek! Ha nem tudják betartani ígéreteiket, lépjenek vissza, kérjenek bocsánatot a választóktól, és fogják meg ők is a reszelőt, a csákányt, a kapa nyelét, és éljék vígan, boldogan életüket, akárcsak a választóik azzal a bizonyos 700-800, esetleg 1000 lejes fizetéssel, nyugdíjjal!
Szilágyi Domokos
