Élsofőr varasbéka

• 2024-11-29 12:00:00

• Bölöni Domokos

Gyanakvóan méregetem a négyemeletes tömbházat, semmi baja. Furcsa, nyugtalanít. Meg se kottyant neki a földrázkódás, ahogy a fiacskám mondaná.

Késő este érkeztem haza a fővárosból. Kigyúlt tekintettel faggatott az asszony: meséljek. Mit meséljek? Láttad a tévében.

El lehet a szörnyűséget mesélni?

Most nem gondolok semmire. Nem gondolok a romhalmazokra, a halottakra, a sebesültekre, a borzalomra. Menekülésünkre. Munkámra. A szállodára. A kocsira. A kirándulókra. Hazahoztam őket, nem veszett oda egy sem. Az a kettő, akit felpofoztam, mert ki akarták törni az ablakot a pánikban, bocsánatot kért. Ne haragudjak. Nem haragszom.

Nem gondolok. 

Semmire. 

Szervusz, öregem, mi az, mi az?

Ki lehet ez? Veres Árpi. Még mindig veres, pedig már szürke.

Mi az, konszolidálod a blokkot? A tekinteteddel? Passzent úriember. Kontemplálja a szocializmus vívmányait. Közben a kavicsdombi negyedet népesíti. Itt lakik ugyanis. Sebész. Irtózatos viccei vannak.

Veres Árpira gondolok. Nincs lelki traumám; de Veres Árpira gondolok.

Mekkora csikasz volt ez a Veres Árpi. Két bicskát birtokolt, egy egészen picit s egy hosszú élűt. A cukorgyárnál laktunk, ahol malátaszagú a csillagos ég. Anyuka kenyérért küldött. A hármas szemétdombnál kisdolgoztam, ahol a koldusok királyát mnegkoronázták; hogy aztán futok is tovább.

Valaki beleszúrt a bal combomba. Épp csak egy csippentésnyit. Nagyot ugrottam. 

Jöszte csak, parancsolta Veres Árpi. Mindenki ismerte, felnőtteket is helybenhagyott már. Odaremegtem.

Közelebb, malacka. Kismalacka, kismalacka, mit hozott a mikulácska? 

Asszisztenciája, négy vagy öt ördögsuhanc, heccre töltve röhincsélt. 

Na, ne félj, fogott fülön. Egy kis operáció, mi? Benne vagy? Mindig kikérjük a kedves páciens véleményét!

I-igen, szepegtem, mert ismertem a szokását. Szenvedélyesen készült hivatására. Finom kis jeleket metszett áldozata combjára, ez a pecsét, mondta titokzatosan. Le vagy pecsételve, mint Puskásnak a jobb lába. Mindenki tudta a telepen, hogy Öcsi azért rúg csak a ballal, mert a jobb lövése: életveszélyes. Mesés a sztori; mikor a kapust úgy repítette be a hálóba, hogy szerencsétlennek egyből kiszakadt a gyomra.

Ha volna idő, azon törném a fejem, mitévő legyek, hogyan szabaduljak. Az a legjobb, ha csak úgy, kapásból belefröccsentek egyet az Árpi vigyorgó képébe a bütykös boxerrel. (Otthon dugdostam, az apu szerszámosládájában.) Esetleg lassan zsebre vágom a kezem, majd villámgyorsan előrántom a rugós kést (amelyről annyit álmodoztam). Életre-halálra!

Erre a tróger begazol. Azt rebegi: b-barátom, n-nem h-hittem volna, hogy ilyen g-gájner csóró vagy, te-te-tegezzük le egymást.

Úgy becsinál, hogy még az ilyen-t is pontos jével makogja.

Picc-pöcc. Két mesterien finom mozdulat. Milyen villámgyors a keze. És hogy csíp! Megint a combomra.

Ekkor hirtelen elszánom magam. Árpi úr, rebegem felnőttes komolysággal. Árpi úr, ne rajtam töltse ki a bosszúját, mert én kicsi vagyok, s Árpi úr pedig nagy. Nekem is van egy jó kis bicskom, aztot én Árpi úrnak jándékozom…

Kihalászom zsebemből a halfarkút, pedig apunak sem adtam oda, mikor elhagyta valahol a gyári kését.

Ó, te kis jóindulatú, te… emberszabású makákó, tee…

Rögtön elengedi a fülemet, elkapja a halfarkút. Milyen szép. Milyen pompás vacak. Tényleg nekem ajándékozod?

Ha Árpi úr volnék, ezt mindig csakis jó helyre dugnám, a titkos zsebembe, hogy senki se tudja. Aztán, mikor… Ha véletlenül a másik kettőt… nehogy… talán…

Szóval, ha azok elfogynának, akkor…

Jujj, de okkos. Meg se maradsz. Nna, próbáljuk ’sza ki a szörszámocskádat!

Int a srácoknak, találnak egy hosszabb deszkát a mindenféle hulladék között, benyomják, mint valami karót, a bűzlő szemétbe.

Odamadzagolnak.

Állj sza oda, hé. Ha elhajolsz, hát direkt a hasadba csapul a bicskád, mikuló!

Hölgyeim és uraim, ripacskodik az egyik segédcsávó, most következik a híres-nevezetes késdobáló, Árkádió Pukkeró Rosszó, nagy tapsot a mesterneeeek!…

Émelyeg a gyomrom. 

Figyelj, kukac. Pontosan a füled mellé célzok. Ha csak miccentésnyit moccansz, úgy belemegy a szájacskádba, hogy többé sosem tudod kinyitni. Úgy bizony!

Most nekimenni, szétverni a gyilkos pofáját… Nem mozdulok, nem mozdulok, kőből vagyok, kőből vagyok… Ha rám dől a mennyország, akkor is így állok… Nem félek, nem rettegek!… Ha meg kell halnom, akkor se. Akkor se, akkor se, akkor se…

Azt mondtam a buszon is. A kirándulók ki akarnak rontani. Törnék az ablakot. Mondom: nem mozdulunk. Ha ránk dől a mennyország, akkor sem. Minden centiméter egyenlő a halállal.

De éppúgy reszkettem, éppúgy féltem, mint akkor.

Dobja csak, Árpi úr. Nem mozdulok, ha a föld belérendül, akkor se…

Elfütyül az első rakéta. Húzd ki magad, savómalac.

Görbe a bicska, mondja végül rekedten. Amikor elsziszegett a orrom előtt a halfarkú.

Árpi úr dühbe gurul. Bújj meg, morogja, bújj meg.

Megbújok. Felemeli a lábát, vesz egy nagy svungot, lóbál ide, lóbál tova, nem érdekli, melyik lábra az a pecsét. 

Elterülök, mint egy varasbéka.

Na, szedjétek le. Összebugyogott, becsinált a pondró…

A srácok erőltetetten nevetnek; az előadás megbukott. Veres Árpi sértődötten elvonul.

Többször már nem kötött belém. A bütykös boxert mindig magammal hordtam. Nagyon sokáig fenekedtem rá, hogy az első kínálkozó alkalommal kikészítem.

Hogyisne. A telepen miatta maradtam a lesajnált, kiröhögött ’szeruszvarasbéka’.

Megint látom a tízemeletest. Ha négy-öt méterrel előbbre hajtok, ahogy kétségbeesve tanácsolták, máig alatta volnánk. Néhány kisebb törmelékdarab a kocsira hull, fokozva a pánikot.

Akkor pofoztam meg azt a két utast.

Jó a kocsiban, levegőnk is van, nem hatol be sok por. Nagy későre kigyúlnak a villanyok. Már ahol kigyúlhatnak.

Veres Árpi, Veres Árpi. Hogy eltűntél a telepről. Azt suttogták, javítóba vitték.

Hát egyszer csak ismét látom. Itt, a Kavicsdombon.

Emlékezett rám. Nem szólítom Árpi úrnak. Sem doktor úrnak. Egyszer megfújtam a kocsija dűznijét. Új autóját magasan képzett hawerok szakértik.

Söröztünk akkor. Mi maradt a vagányságából, hogy ilyeneket mond: derűvel fogadom a kozmosz hülyeségeit.

Aztán: nem érzem jól magam senkik között.  

Vagy: mérhetetlenül sok magányra volna szükségem.

Hát csak fényesüljél, doki. Én a turisztikai hivatal sofőrje vagyok, külföldön már vagy féltucatszor jártam, többet kontemplálok, mint uraságod.

Alig tudtam kievickélni a fővárosból. Vezetési dörzsöltségem csúcsa. Kihoztam a busz nyáját, hazajöttünk. Az én munkám ennyi. Mások mentettek, mi rémüldöztünk. Azt hiszem, egy életre, a hátralevőre: elegem lett a szörnyűségből.

Még mindig a tömbházat nézem, a miénket. Furcsa, meg sem repedt. Pedig nem kellene csodálkoznom, itt nem tett kárt a földrengés. 

Nicsak, zöldül a pázsit. Holnap vasárnap: mozgósítjuk a lakókat. Szereztem egy tasak extra fűmagot is.

A fiam kijön a talpalatnyi erkélyre. A második emeleten lakunk.

Mit csinálsz itt, apu? Gyere, mutatják a földrengést.

Elfordítom a fejem. Mutassák csak. Egy darabig nem ülök a képernyő elé.

A két felpofozott személy. Egyikük a bútorvállalat mérnöke, ahol a feleségem is dolgozik, a másikat nem ismerem. Leszálláskor zsebembe csúsztattak száz-száz lejt.

Honorálva a mit is. 

A nagy örömre, hogy szerencsésen megúsztuk.

Mi volt itt, atyaisten, mikor hazaértünk. Könnyezve tapogatták az utasaimat, megvannak-e, nem esett-e vajegy karcolás rajtuk…

Most nem fogadtam el. Máskor néha elveszem, van úgy, hogy roppant pimasz, követelőző társaság verődik össze, hozzák a kuporgatott lóvét, minden boltocskába bedugnák az orrukat, aztán innen is elkésünk, s  amoda sem érkezünk pontos időre, felborítják a rendet; na ezeket, mert amúgy sem bírnék velük, rendesen megvágom.

Nem jöhet ki a feleségem, váltásban dolgozik. Kicsifiam elcsacsogja: tudtak az érkezésünkről. Így igaz: Brassóból hazatelefonáltunk, megvagyunk, ne aggódjanak.

Na de apu, igazán. Tényleg nem jössz? Éppen most húznak ki egyet a romok alól. Olyan borzasztó. És milyen érdekes. Már kint is van, apu. Tizenkilenc éves. Él!

Lentről meresztem szemem az erkélyre, úgy társalgunk. Váratlan mozdulattal, mint egykor Veres Árpinak, az üres virágágyra vetem magam. Görnyedten, mintha ismét belém rúgtak volna. A gyerek csodálkozva hajol ki, nem érti.

Mihez hasonlítok? Kérdem kuncogva.

Nem válaszol. Hideg a föld, érzem és élvezem. Valahová elszállt a papucsom. Talpam felveszi a föld áramát.

Milyen vagyok? 

Nem szeretnék fölállni. Egyik-másik lakótárs ablakot nyit, pillog a kíváncsiság.

A gyerek végre elneveti magát.

Mint egy varasbéka, vágja ki magabiztosan. Kockás varasbéka, a házikabátodban. 

Gyere fel, nézd meg magad a színes állatkártyáimon.

Végül, hogy mégsem mozdulok: ne légy már undok, mindjárt érkezik anyu, és elzáratja a tévét, mert „nem nekem való…”

Feltápászkodom. Szégyellhetném magam.

Jövök, kiáltom. Szereld elő a színes kártyáidat.

Kissé féltem őt, másrészt jó, ha nem felejti el. Akár úgy is, hogy az emlékezete majd másképp eleveníti fel ezeket az életkockákat.

Apu éppen hazaérkezett, meséli majd; nézzük a tévét, vidám és boldog, mert ő nem halt meg. Sokan elpusztultak, vajon milyen a halál. De az apáméknak szerencséjük volt, és apu éppen kacag, és azt mondja, nem nézi többé a tévét, de azért mégis minduntalan odasandít.

Nicsak: stikában leosont, és teljesen indokolatlanul a virággruppra ugrott! Lehet, hogy ilyen utóhatással jár az átélt trauma, lelkileg megviseli az embereket. Úgy viselkedik, mint aki nem normális, miközben olyan, mint egy varasbéka a színes kártyámon…

Ez az emlék gyakran beugrik. Sokszor faggattam, de nem magyarázta meg.

Feljött a lakásba, a házi béke miatt; megmutattam a varasbékát, tetszett neki.

A békáról nemcsak apu jut eszembe, hanem az a tizenkilenc éves, aztán az az ötvenéves, aztán az a kisgyerek, pedig akit már úgy húztak ki a romok alól…

Ha ezt vagy ennek csak kis részét gondolja majd a fiam, az jó.

Visszacuppannék a gruppra, ha nem restellném magam.

Mégiscsak élsofőr vagyok, írt rólam az újság is. Rövidesen felterjesztenek.