A címben szereplő szóval gyakran szoktunk találkozni a sportban, különösen az atlétika ugrószámaiban, de a politikai szóhasználatban általában azzal összefüggésben használják, ha valaki elrugaszkodik a valóságtól. Esetleg a tényeket semmibe véve jelent ki vagy be valamit.
A címben szereplő szóval gyakran szoktunk találkozni a sportban, különösen az atlétika ugrószámaiban, de a politikai szóhasználatban általában azzal összefüggésben használják, ha valaki elrugaszkodik a valóságtól. Esetleg a tényeket semmibe véve jelent ki vagy be valamit.
Az elmúlt napokban divatossá vált kiemelni ezt a szót abból a szövegkörnyezetből, amelyben elhangzott: a magyar kormány vezetője minapi, az európai szolidaritás kapcsán képviselt álláspontját tisztázandó beszédében, a jövőt fürkészve jelentette ki, hogy 2013 „az elrugaszkodás éve lesz” Magyarország számára.
Ha most gyorsan kellene válaszolnom arra a kérdésre, hogy ez most jó vagy rossz hír számunkra, magyarok számára, határoktól függetlenül, akkor bizony bajban lennék. Véleményem szerint ugyanis minden magyar ember számára nagyon fontos, önbecsülésének, jó közérzetének elemi „tartozéka” egy jól menő, virágzó, nyugodt, erkölcseiben szilárd Magyarország. Csakhogy nem olyan rövid az emlékezetem és előtolakszik néhány más kijelentés az elmúlt évekből, ugyanazon forrásból. Ezek szerint egyrészt nem szabad többé megszorításokat követelni az emberektől, ha nem tudunk semmi biztatót nyújtani számukra a közeljövőt illetően. Másrészt pedig hitegetni sem szabad az embereket, hiszen kitartó munka nélkül semmi remény a felemelkedésre.
Szembesítve a fenti kijelentéseket a napi valósággal, azt tapasztalom, hogy az emberek az elmúlt húsz hónapban Magyarországon megtanulhatták: az a szó, hogy megszorítás, kiveszett a magyar köz(igazgatási) nyelvből. A reformmal együtt egyébként, de a nyelvi találékonyság csak nem tette könnyebbé az átlag magyar életét. Az új törvények sem (alaptörvény, médiatörvény), meg aztán az adóbevallások sem férnek el egy söralátéten, hacsak nem Guinness-rekordra törekvő söröskorsók alá helyezzük azokat.
Igaz, közben folyamatosan kiderül, hogy a magyar állam gazdaságilag, pénzügyileg sokkal rosszabb állapotban van, mint azt hittük 2010 tavaszán. Természetesen az előző kormányok rossz politikája következtében, amit azóta igyekszik a jelenlegi vezetés valahogy helyrerázni. Azt ugyan nehézmegérteni, hogy miért történik folyton utalás a szakadék szélén táncoló tavalyi helyzetre, majd egy merész fordulattal azt halljuk, hogy ahhoz képest egy lépéssel előbbre vagyunk. Csak az a nagy kérdés marad a levegőben, hogy azt a lépést melyik irányba tettük meg az elmúlt több mint másfél év alatt? És az sem tölthet el túl nagy bizakodással, ha a nemzetközi pénzvilág kegyeit kell ismét keresgélnünk, miközben alig három éve ezt szégyenletes és soha többé sorra nem kerülő „megalázkodásnak” hirdettük.
Nem szeretném, ha olvasóim hazaárulónak bélyegeznének a fenti sorokért. Azért vetem ezt közbe, mert leírtak a központi magyar sajtóban olyan véleményt is, hogy azok a magyarok, akik ezekben a nehéz napokban (hetekben-hónapokban-években) bírálják a magyar vezetők lépéseit, azok egyszer majd el kell számoljanak a lelkiismeretükkel. Nagyon nem szeretném, ha ezt úgy kellene értelmezni, miszerint csak a pillanatnyi vezető erő és annak burjánzó szervezetei (határokon innen és túl) mondhatnak igazat, más magyarnak „kuss”! Sajnos, ez egyet jelentene azzal, hogy félünk, mert megfélemlítettek és akkor a sokat hivatkozott Bibó István jellemzése (demokratának lenni annyi, mint NEM félni) már nem is illik a magyar köztérben megszólalókra. Abban a köztérben, amelyet annyira központosítottak, hogy például napok óta képtelenség kideríteni, ki a hibás azért az utasításért, amelynek alapján eltakarták az egykor magas állami tisztséget betöltő Lomnici Zoltánt egy Duna TV híradós anyagban. Állítólag „nem kívánatos személyként”… Ez a történet többet árul el a közmédia „pártatlanságáról”, mint tonnányi dokumentum arról, hogy a jelenlegi magyar médiatörvény milyen modern és teljes szabadságot biztosít minden megszólalónak, amennyiben az nem sérti az ország érdekeit. És azt, hogy mi vagy ki sérti az ország érdekeit, vajon ki más, mint a központosított médiahatóság állapítja meg! Nesze neked, szólásszabadság!
Ilyenkor, év vége felé szívesen gondolunk arra, hogy mérlegkészítéskor lehetőleg a jövőbe vetett hitünket a pozitív történések erősítsék, igyekszünk minden kudarcot elfelejteni vagy jelentőségét minél kisebbre szabni. Magam is hajlok erre, amikor azt állítom: üsse kő, legyen a 2012-es év nagyon nehéz, bonyolult, éljünk akár szerényebb körülmények között is, ne engedjünk a fogyasztásra csábítás minden kísértésének, de aztán a 2013-as év legyen végre valóban az elrugaszkodás éve! Megígérem, hogy amennyiben így lesz és megadatik számomra a lehetőség, hogy erről még írhassak egyáltalán, nem fogom elmulasztani az alkalmat, hogy elismerjem: tévedtem, nem a valóságtól, hanem valóban egy alacsonyabb életszínvonaltól felfelé történő elrugaszkodás következett be Magyarországon és Romániában! Mert ugye, az a kedves olvasó számára is világos: ha az utóbbi időben Magyarországról írok is leginkább, azért Románia is az én hazám és annak sikerei ugyancsak örömmel töltenek majd el.
Készüljünk tehát inkább bizakodva a következő évre és eszünkbe ne jusson azon gúnyolódni, hogy könnyű 2013-ra javulást ígérni, hiszen a maja naptárak egyes értelmezői szerint 2012 december 22-én úgyis eljön a világvége…
