Már bugázik az orgona az ablakom előtt. Tudom, mélylila lesz, a legszebb. Leginkább így szeretem.
Már bugázik az orgona az ablakom előtt. Tudom, mélylila lesz, a legszebb. Leginkább így szeretem. Sokkal inkább, mint a fehéret, mely hamar megrozsdázik. Nem én ültettem, nem én művelem, ha egyáltalán mívelést szükségelne. Nem az én verítékemtől gyönyörül. A kilencedik tavasz óta illegeti magát az ablakom előtt.
Temészetesen nem kertes házban lakom, bár ma már csak az számít igazán menő manónak, aki kertes házban/villa rustica lakik, kissé távolabb az élet zsibvásárától, a bűnös város szennyes mocsokárjától-zajától, a zöld hegyen, erdőszélen, vadvirágos réten, hol a kezed a kezemhez ért (szegény Karádynak gyűlölnie kellett egy életen s egy dalon át), elvont, hűvösen elegáns és irigylésre ingerlő negyedben.
Én egy tömbösített lakótelepen lakom, mely egy angol dinasztia nevét is viselhetné, de inkább Lenin személynevére emlékeztet, ahová ismeretlen elődeim, valakik, a városi kertészet, egy kertmérnök vagy kertre vágyó illuzionista ültette az orgonatövet, amely sok éven át felnőtt ablakomig. A lexikon szerint akár kilenc méter magasra is felnyújtózik, s ha nem vigyázunk, benő a polgár szobájába is az ő igéző bugájával. Az valami olyan, mint a kormánypálca, buzogány, országalma vagy aranybulla. Csak sokkal békésebb. Szóval olyan történelmi, gondolom elmélázva az orgonák jövőjén.
Tisztában vagyok a ténnyel: a Lila orgona szentimentális dal, amelyet magára valamicskét is adó, úgynevezett kényes ízlésű ember nem jelöl meg a kedvencei között. Mert kikiáltatott egyszer s mindenkorra giccsnek. Én még nem osztom teljesen ezt az értékítéletet, de már a legjobb ösvényen iparkodom, hogy ne túl gyakran szorítsam a fülidegeimet a mondott nótára; személyiségem autonóm vonásai már megképződtek – éppen ideje volt, mondaná anyukám – egészen kontűrösek.
Mondják, hogy őshonos balkáni, amit a törökök honosítottak meg nálunk, mint a padlizsánt, a töltött káposztát, a kávéivást, a baksist és a dohányzást. Ha nem így van, akkor is a néphit a törökökhöz köti azokat, és miért ne lehetnének részei a történeti örökségnek. Elég sokat voltunk velük minden irányú nexusban.
Szóval napokon belül, ha marad a délvidéki eredetű meleg levegő Európa keleti fele fölött, ha elegendő csapadékfelhő úszik be házunk fölé az Atlanti-óceán felől, akkor az orgonák kivédhetetlenül virágba borulnak. Ellep bennünket émelyítően szép lilaságával, haloványságával, fehérségével.
És letörik a Hidegvölgy lovagjai/amazonjai éjszakánként, hogy hajnalban a bolt előtt nekem ajánlják fel elsőnek megvételre. Tudják, orcámra van pingálva, mennyire szeretem az orgonákat. Egyszer pl. kihajoltam az erkélyről, hogy letörjek egyet. A következő évben a gonosz gondnok lefürészelte a felém hajló ágat. Átkozott legyen az ő falánk druzsbája!
