Egyensúlyban

A legvásárhelyibb Kolozsváryval beszélgetek, akinek a szülővárosához való hűségét, figyelemre méltó munkásságát a Bernády György Közművelődési Alapítvány elismerése is igazolja. Az idei kitüntetett dr. Kolozsváry Zoltán gépészmérnök, főiskolai, egyetemi oktató, feltaláló, a Plasmterm Rt. ügyvezető igazgatója, aki 22 éven át volt a városi tanács meghatározó képviselője. 180 szakközlemény szerzője, nevéhez 14 bejegyzett találmány és több kitüntetés fűződik. A lokálpatriotizmusára vonatkozó szójátékkal egyetértve jegyzi meg: 

– Az elismerésnek azért is örvendek, mert attól a közösségtől kaptam, amelyhez tartozom. Nemzetközi, akadémiai kitüntetéseimnek természetesen megvan az értéke, de az ismert mondásra gondolva, miszerint senki sem lehet próféta a saját hazájában, az a tény, hogy ha képletesen is, de kissé annak tekintenek, mindenképpen megható. 

 

 

 Játékból hivatás

– Az 1950-as évek derekán hogyan dőlt el, hogy gépészmérnök leszel?

– Amióta az eszemet tudom, mindig annak készültem. Édesapám erős műszaki beállítottságú ember volt, akitől karácsonyra rengeteg mechanikai játékot kaptunk ajándékba. Az én korosztályom számára fogalom volt a „Stabil-matador”, egy fém építőszekrény, amelynek darabjaiból a darutól kezdve az autóig mindent lehetett építeni. Akárcsak manapság a legóból, csakhogy azok működő szerkezetek voltak. Mielőtt saját kesztyűgyára lett volna, apám a Nussbaum-féle babagyárban volt üzemvezető. Tőle tanultam meg papírmasét készíteni, a babák feje ugyanis abból volt. Én pedig állatokat, szekereket, traktort, tűzoltóautót… egy egész gazdasági udvart mintáztam papírmaséból. 

– Kiváló évjárattal végeztél a Bolyai Farkas középiskolában, élmény volt a 60 éves érettségi találkozótokon részt venni…

– Amikor a miskolci egyetem díszdoktorává avattak, beszédemben három tényezőt hangsúlyoztam, amelyek hatása döntő fontosságú volt pályám alakulására: kiváló középiskolai tanáraim, az osztályunkra jellemző versenyszellem s egyetemi professzoraim, akikről csak a legnagyobb elismerés hangján beszélhetek.

– Miért választottad a bukaresti egyetemet?

– Mert egészségtelen volt a származásom, ami édesapám szerint Kolozsváron vagy Temesváron hátrány lett volna. Mielőtt apámat segédmunkásnak száműzték a téglagyárba, üzleti kapcsolatai révén jól ismerte Bukarestet, s az ottani közeget liberálisabbnak, elfogadóbbnak tartotta, amiben igaza volt. Ritkán fordult elő, hogy hátrányát éreztem a származásomnak. 

– Tudtál románul? 

– Az első év végére tanultam meg. 

– A felvételi vizsgán a hiányzó nyelvtudás nem volt akadály?

– Nem kellett felvételiznem, mert kitűnővel végeztem a középiskolát, csakhogy akkor országszerte nagyon sokan kaptak hasonló diplomát, s ezért az első évet látogatás nélküli tagozaton végeztem. Nagyon sokat nevettek rajtam a kollégáim, különösen a katonai oktatáson, ahol például a fegyver závárjára, az încărcător helyett încurcătort mondtam. Amikor fizikából vizsgáztam egy neves professzornál, s előre elnézést kértem az esetleges nyelvi hibákért, azt válaszolta, hogy ő nem román nyelvből, hanem fizikából vizsgáztat, és kitűnőt adott. 

Kiváló csapat élén

– Amikor a gépészmérnöki diploma birtokában szétnéztem, az Encsel Mór volt a legmodernebb üzem. Kezdettől fogva a melegmegmunkálással foglalkoztam, majd a laboratóriumba kerülve, viszonylag rövid idő után (1965-ben) azt a megbízást kaptam, hogy szervezzek egy kutatócsoportot, amely a textilgép-alkatrészek felületének kopásfáradási kérdéseit vizsgálja. Akkor kezdődött el az a foglalatosság, ami egész további életemet meghatározta. A csapat kialakításakor különböző alapképzettségű munkatársakat kerestem, arra gondolva, hogy ugyanazt a problémát különböző irányokból közelítve sokkal nagyobb eséllyel lehet eredményt elérni. Így alakult ki az a hét emberből álló, rendkívül felkészült, összetartó, kiváló csoport, amellyel dolgoztam. Azt vallottuk, hogy nincsenek lehetetlen dolgok, csak az adott pillanatban még nem tudjuk, hogyan kell azokat csinálni. Ha valami hiányzott, megalkottuk, ha szükséges volt, feltaláltuk. Ez a csoport lett a magja a későbbi kutatóintézetnek. Gyakorlatilag attól a hét embertől a 210-ig, amennyire 1989-ig szaporodtunk, hosszú volt az út, de a vonal töretlen maradt. Találtunk támogatókat, elsősorban egy rendkívül jóérzésű igazgató, Pethő Áron személyében, aki a Metalotehnicának átnevezett céget vezette. Voltak a fővárosban is segítőink, beleértve Ion Crăciun minisztert, aki sajnos nagyon fiatalon baleset áldozata lett. Ahol ma ülünk és beszélgetünk, ez az épület és a hozzá tartozó öntöde a tőle kapott „karácsonyi ajándék”. Természetesen soha semmit nem vártunk ingyen, hajlandóak voltunk megdolgozni mindenért.

Fehér lóról fehér sportkocsira 

– A hatvanas évek elején alig tízéves gyermeklányként a szemtanúja voltam, amikor egy fiatal gépészmérnök az édesapám garázsában egy autót épített. Hónapokon át dolgozott, s én lopva méregettem az eredményét, s attól kezdve a királyfik fehér gépkocsin közlekedtek a képzeletemben. Hogyan is volt azzal az autóval?

– Mint minden fiatalembert, akkoriban a motorkerékpár és az autó érdekelt. A gyártelepen, ahol már 55 éve dolgozom, pályakezdésemkor nagyon erőteljes motoros élet zajlott. Az első nagy élményem egy orosz gyártmányú motorkerékpár volt, amelyet a gyárból kapott segítséggel átépítettem, míg végül egy nagyon modern járműnek látszott. Versenyezni kezdtem vele, de már azon töprengtem, hogy miképpen tehetnék szert autóra. Mivel nagyon nehéz volt hozzájutni, s pénzem sem volt, elhatároztam, hogy építek egy sportkocsit. Nagy Gabitól, a híres autós szakértőtől egy háborús kétéltű Volkswagent vásároltam 900-as motorral. Édesapád megengedte, hogy a garázsában dolgozzam. Határtalan lelkesedéssel fogtam hozzá, s 1964-re megszületett az álmodott sportkocsi. A régi kocsi alvázát és a motorját megtartottam, a karosszériát viszont teljesen újjáépítettem. Egy kicsit túlméreteztem, de sikerült befejezni. Nagyon büszke voltam rá, s azonkívül két óriási előnyre tettem szert: megtanultam vékonylemezt hegeszteni, s a Volkswagent úgy megismertem, hogy ha álmomban felriasztottak volna, akkor is tudtam volna minden csavarnak a helyét.

– Sikerült-e bejegyeztetni? Hogyan és meddig jártál az autóval?

– Szabályosan beírták akkoriban, s a tengerpartra is elmentünk vele. Igaz, hazafelé jövet eltörött a motor főtengelye, ami nagyon kellemetlen volt, hisz Moldva déli részéről díszlépésben vontattak hazáig. Később derült ki, hogy ez egy jellegzetes betegségük azoknak a motortípusoknak, s végül Németországból szereztem be egy cserefőtengelyt. Körülbelül hat évet jártam a kocsival, majd eladtam. Egy ideig láttam még közlekedni, aztán eltűnt, amit nagyon sajnálok, a mai eszemmel ugyanis megtartottam volna. Attól kezdve meggyőződéses Volkswagen-párti lettem. A „bogár” rendkívül jól megépített, üzembiztos kocsinak bizonyult, bejártuk vele keresztül-kasul Európát. 

– Gondolom, büszke voltál az első nagy teljesítményedre…

– Megépíteni egy autót azt jelenti, hogy érezni kezdi az ember. A mesterségemmel is így vagyok, számomra a fém élő anyag, amelyben látom a mozgást, az anyag lehetőségeit és elvárásait, amit nagyon fontosnak tartok. Mérnöki pályámnak meghatározó lépése volt az autóépítés, mert nagyon sok téren változtatta meg a gondolkodásomat. Ezt akkor nem tudtam, sokkal később jöttem rá. 

Az építés szakmai téren sem maradt abba. Az első szabadalom történetére, a Plasmaterm privatizációjára és a mai gyár működésére vonatkozó kérdésekre adott válaszokat jövő szerdai gazdasági összeállításunkban (Pénz, piac, profit) olvashatják A nitrogénember címmel. 

Tudósként a nagyvilágban

– Sokat jártad, járod a világot. 

– Pályám során nagy előny volt, hogy folyékonyan beszélek és írok angolul és németül is. Szakmai karrierem csúcsaként 1995-ben Teheránban megválasztottak a Nemzetközi Hőkezelő Szövetség elnökévé, s 2001-ben, amikor lejárt a mandátumom, felkértek, hogy a szövetség állandó végrehajtó bizottsági tagja maradjak, aki a gazdasági ügyletekkel foglalkozik. Ezenkívül különböző szakmai programok vezetését bízták rám, ilyen a „Global 21”, ami a hőkezelés és felülettudomány helyzetével és fejlődési irányaival foglalkozik. Ennek koordinátoraként sokfelé jártam a nagyvilágban, s munkámért 2007-ben életműdíjat kaptam a szövetségtől, ami örökös tagsággal jár. Nagyon sok szépet hozott az éltembe ez a tevékenység, elsősorban azt, hogy egy óriási hálózattal ismerkedtem meg, kutatókkal a világ minden tájáról, akik révén az újdonságokról gyorsan tudomást szerezhetünk ma is. Az ismertség és az ismeretség a cég számára is sokat jelentett. E tevékenység alapján választottak meg a Magyar Mérnökakadémia tiszteletbeli tagjává és a Román Tudományos Akadémia Műszaki Részlegének tiszteletbeli tagjává, s munkánk mellett ennek eredménye a sok oklevél is. 

– A rendszerváltást követően bekapcsolódtál ugyan a politikába, de a helyhatóság szintjén megálltál, holott hozzád hasonló diplomáciai érzékkel megáldott embert nem ismerek Erdélyben. Szemtanúja voltam, amikor 1990 márciusa után a vásárhelyi tanács rendkívül nehéz időszakában kiváló tárgyalási készségednek köszönhetően született meg egy egész sor határozat, amelyek nélkül nehéz lett volna egyet is lépni. Polgármesternek, képviselőnek, szenátornak is elképzeltelek volna. 

– Az embernek el kell döntenie, hogy mi az életcélja. Korábban igyekezetem távol tartani magam a politikától, de a rendszerváltás után hihetetlenül kinyílt minden kapu. Megalakítottuk az RMDSZ-t, a márciusi események után Virág György mellett a megyei tanács alelnöke voltam. A kísértés nagy volt, de a párom figyelmeztetett: el kell döntenem, hogy melyik vonalon haladok tovább. – Nem lehetsz nemzetközileg elismert tudós és ugyanakkor politikus is. Ez nem jelenti azt, hogy a közösségért ne tedd meg, amit tudsz, de nem életműszerűen – tanácsolta. Ezt akkor eldöntöttük, s bár voltak visszacsillanások, amikor felajánlották a polgármesteri tisztséget, úgy éreztem, hogy mindaz, amit a tudományos pályán elértem és elérhetek, a politikánál nagyobb értéket képvisel. 

A tündérkert története 

– Erdély legszebb mini botanikus kertjét varázsoltad szabédi házad köré. Mi a szerepük a növényeknek az életedben?

– Imádom a természetet, amit apám nevelt belém gyermekkoromban. Munkám során az anyagot kutattam, ami arra ösztönzött, hogy az élő anyagot is próbáljam jobban megérteni. Amikor újra felfedeztem édesanyám családja, a Barabássyak részéről örökségbe kapott szabédi házat, 1972-től elkezdtem a növényekkel foglalkozni, s a kertészkedés fokozatosan a második énemmé vált. Öt világrészről hordtam haza a növényeket, s igyekeztem megtanulni a szakmát. Mivel a Vörösmarty utcai házunkat a lebontás fenyegette, 1985 szilveszterén elhatároztuk, hogy Szabédon építünk házat. Lázas tervezés után a régi épület bővítésére kértem engedélyt, s 1987 szeptemberére felépült a ház, amelyet a saját munkámmal hat év alatt tettem lakhatóvá. Téli kert, üvegház épült köréje, s a kert tóval, majd újabb és újabb növényekkel bővült. Az indíttatást Lázár bácsitól, a Metalotehnica egykori kertészétől kaptam (neve Vásárhelyen fogalom volt). A kutatással foglalkozva kíváncsi voltam a miértekre is, így jól összebarátkoztunk, sok időt töltöttem vele, s az a hihetetlen szeretet, ahogy a növényekről beszélt, mély nyomot hagyott bennem. Botanikai könyvtáram ma már vetekedik a fémtani könyvgyűjteményemmel. Mintegy 600-féle növényt nevelek, s az elsőéves kertészhallgatók időnként hozzám jönnek botanikaórára. Többnyire péntek déltől hétfő reggelig tartózkodunk Szabédon, sok tudományos cikket az ottani csendben írtam meg. Az időm jelentős részében a növényekkel foglalkozom, miközben határtalan örömmel tölt el az otthonunk hangulata.

– Mindig optimistának tűnsz, tele energiával. Vagy ez csak a látszat? Mi az életfilozófiád?

– József Attila sorai – „dolgozni csak pontosan, szépen,/ ahogy a csillag megy az égen,/ úgy érdemes”– a Ceauşescu-időben is ki voltak függesztve a folyosón. A másik, amit a füzeteimbe írtam, az Arany Jánostól vett idézet: 

„Előtted a küzdés, előtted a pálya,/ Az erőtlen csügged, az erős megállja” – ami hitvallásom volt és marad. 

– Vannak-e még megvalósulatlan álmaid?

– Várhat-e többet az ember az élettől, ha olyan munkát végez, amit szeret, ha munkájában eredményt tudott elérni, és azt el is ismerik? Ha egy olyan élettárs van mellette, akivel minden gondot és örömöt meg tud osztani? Ha beutazta a világot és remélhetőleg egészséges? A pénz csak annyira érdekelt, hogy meg tudjunk élni belőle, lehetőleg egy bizonyos színvonalon. Elkeseredetten nézem, hogy napjainkban a legfontosabb értékmérővé vált, holott a pénz csak eszköz. Aki tudja, hogy miképpen lehet értéket szerezni vele, az jól jár, de érték helyett a pénz nem ér semmit. 

Egyetlen mondatban úgy fogalmazhatnám meg, hogy egyensúlyban vagyok a létemmel és a természettel, s nem is kívánok semmi mást, mint hogy ez az érzés megmaradjon.