Az utóbbi hónapokban különösen felerősödött – az amúgy teljesen soha el nem csitult – magyarellenesség. Tavasz közeledtével, meg főleg március 10., illetve 15. kapcsán alkalmuk lett a „nemzetféltőknek” előszedni a mind „időszerűbb” magyar kártyát, egyre sűrűbben emlegetni az alkotmánynak azt a bizonyos cikkelyét, amely az egységes és oszthatatlan nemzetállamról szól.
Az utóbbi hónapokban különösen felerősödött – az amúgy teljesen soha el nem csitult – magyarellenesség. Tavasz közeledtével, meg főleg március 10., illetve 15. kapcsán alkalmuk lett a „nemzetféltőknek” előszedni a mind „időszerűbb” magyar kártyát, egyre sűrűbben emlegetni az alkotmánynak azt a bizonyos cikkelyét, amely az egységes és oszthatatlan nemzetállamról szól. „Nemes” felháborodásuk határtalan, és nem győzik szidni a szerintük amúgy nem is létező székelyeket, az RMDSZ, illetve a többi magyar párt vezetőit, azokat, akik anyanyelvükön mernek megszólalni, véres kardként rázva feléjük az alaptörvénynek a hivatalos nyelvre vonatkozó előírását.
A hazafias kitöréseknek meg a legnagyobb kéjjel biztosítanak tág teret egyes médiák, amelyek így akarják növelni nézettségüket, olvasottságukat. Érdekes módon azonban arról a törvénycikkelyről elfelejtenek beszélni, amely biztosítja a nemzeti kisebbségeknek az anyanyelvhasználat jogát a közéletben és az igazságszolgáltatásban, vagy azt, amelyik az anyanyelvű oktatás jogáról szól. De ennél is érdekesebb, hogy bár az életminőség – románoké, magyaroké egyaránt – romlik, az infláció mintha világbajnokságot akarna nyerni, az árak felső határa a csillagos ég, a harsogó hazafiak nagyvonalúan nem tesznek említést azokról az alkotmányos előírásokról, amelyek a normális, decens élethez való jogról, az egészségvédelemről, netán gyermekvédelemről szólnak.
A politika mocsaraiban hatalmi iszapbirkózásba keveredett politikusok, még azok is, akik a rendszerváltás után azonnal bekerültek a parlamentbe, s azóta is „megőrizték” hatalmukat, megfeledkezni látszanak arról, amiért 1989 decemberében az utcára vonult az ország népe, és amit a szavazatokért cserébe ígértek választóiknak. Akiknek az adóiból élnek, akiknek az adólejei éltetik az államapparátust, s akiket négyévenként újra és újra meggyőznek, hogy rájuk adják a voksukat.
A rendszerváltás egyik legnagyobb vívmánya a szólás- és véleményszabadság. Ha ez nem volna, ezeket a sorokat sem lehetne leírni, ha valaki mégis megtenné, rövidesen rács mögött találná magát. Azonban a szegény embernek – akinek a forradalom munkanélküliséget, nagyobb adókat, inflációt hozott – a szabadsága abból áll, hogy négyévenként elmehet szavazni, ha tud, külföldön próbál szerencsét, munkát és megélhetést találni, ha meg itthon marad, viseli a következményeket. És itt lehetne egy újabb alkotmánycikkelyt idézni, amelyet a magyarok ellen acsarkodók soha nem említenek. Azt, amelyik azt mondja ki, hogy az államnak kötelessége olyan gazdaságélénkítő és szociális védelmet biztosító intézkedéseket hozni, amelyek élhető életet biztosítanak az ország minden állampolgárának.
Talán inkább ezekről kellene beszélniük a hatalom birtokosainak és a média egyes képviselőinek is. Mert ha lobog a székely zászló, ha nem, ha lesznek márciusi megemlékezések, ha nem, a korgó gyomrú emberek nyomora nem változik. Erre kellene talán odafigyelniük az ország sorsáért felelős politikusoknak, s azoknak is, akik mindennapos uszítással izgatják az amúgy is háborgó kedélyeket.
