Egy fényes tehetségű követ szonettjei

Könyvbemutató

Augusztus 27-én, kedden 18 órától a Studium Hubban (Bolyai tér 15. szám) bemutatják Sir Philip Sidney Astrophil és Stella című könyvének magyar fordítását. Az 1591-es szonettciklus magyar nyelven (kétnyelvű kiadásban) először jelenik meg. A bemutatón a kötet fordítójával, Kiss Zsuzsannával Benő Attila beszélget. Közreműködik Bogdán Zsolt színművész, Sándor Klára és Sviatoslav Perpelytsia, a filharmónia művészei. 

A kötetet a mű fordítója ajánlja az érdeklődők figyelmébe. 

„Te hidd, csak olvasol” (idézet az egyik Sidney-szonettből)… Élet és irodalom szoros összefüggéseit nem kellett és nem kell bizonyítgatnunk. Még akkor sem, ha néha kézzel-lábbal magyarázzuk, hogy ugyan, ez vagy az a valóságdarabka csak mese, regény, fikció, ezért tehát nem kell komolyan venni… Miközben ezer évek óta sokan (sok ezren, millióan) vállaltak mártíromságot vagy „csak” estek áldozatul annak a tűzzel-vassal működő kényszernek, amely nem létezőnek tekinti az összes reménytelenül gyöngéd válaszfalat élet és annak értelmezési, megértési és különféle megélési dimenziói között. 

Philip Sidney főúr volt az ellentmondásoktól hangos 16. századi Angliában, amikor Erzsébet királynő a pápa által el nem ismert uralkodóként igyekezett jó fejedelemként kormányozni a hatalmi, felekezeti és mindenféle félelemtől és rögeszmétől megszállt zöld szigetet. Sidney koronaközeli családból származott, protestáns főúr volt, bár a katolikus II. Fülöp (akkor csak trónörökös) tartotta keresztvíz alá. A sokoldalú és széles körű műveltség, a „belső látásra” (felelősségkereső és -vállaló öntudatra) és bensőséges szeretetre törekvés képességei mellett csak a pohárnoki funkciót örökölhette családjától, pénze nem volt, de még saját lakása sem. Ugyanakkor a korabeli Európa egyik legműveltebb ifjú diplomatájaként tartották számon, Párizstól Prágáig és Bécstől Velencéig. Magyar földön is járt, magyar barátait hugenotta nevelője révén szerezte Batthyány Boldizsár és Zsámboky János művelt humanista köreiből. Kirándulótársa volt a pannon flórát tanulmányozó híres belga botanikusnak, Clusiusnak, és élete végéig levelezett a Brünnben élő Kolozsvári Jordán Tamás orvossal. Prágában két Habsburg császár(unk) udvarában is volt diplomáciai küldetésben. Így esett, hogy megismerhette a magyarok törökökkel szembeni küzdelmeinek hosszú történetét; a magyarok vitézségének és hősi dalainak több írásában is csodálattal adott hangot. Ugyanakkor, a protestáns Európa nemzetközi törökellenes összefogásának megszervezését tervezte – volna. Mert közben Erzsébet királynő a németalföldi szabadságharcba küldte őt katonának… Comblövés okozta vérmérgezésben halt meg, akárcsak pár évvel később Balassi Bálint. 

II. Fülöp keresztfia, az angol királynő bizalmasának, Leicester grófnak az unokaöccse bizony mégsem kiváló lovagi tettei, sem diplomáciai-politikai karrierje miatt maradt fenn a „világ” emlékezetében. Philip Sidney hitt a nyilvános beszéd jellem- és közösségformáló erejében, és e fél teremtői meggyőződés jegyében lelt otthonára: íróvá lett. S bár műveit csak halála után nyomtatták ki, kortársai között másolatokban terjedtek egyes művei, és sokan fordultak hozzá mint mecénáshoz, neki ajánlva saját műveiket – ezen írók közé Shakespeare még nem tartozott, de ott volt a már említett botanikus, Clusius, vagy az Erzsébet királynőt megéneklő Edmund Spenser és Giordano Bruno. Az angol udvarban annyira el nem ismert ifjú főúr pedig, aki a királynő jóváhagyása nélkül nem sokat tehetett, legszívesebben visszavonult (leginkább húgáékhoz vidékre), és pár év leforgása alatt megalkotta az első angol szonettciklust, megírta az angol nyelv védelmére az első angol irodalmi esszét, és két változatban elkészítette az angol irodalom első pásztorregényét. 

Sidney szonettciklusa, az Astrophil és Stella (Csillag és Csillagimádó) egyszerre követi a petrarcai hagyományt, és szakad el tőle. A szerelem és művészet maradandóságának hirdetésére hivatott, fegyelmezett, késő középkori műformában Sidney sziporkázóan szellemesen, elegánsan és játszi könnyedséggel fejezi ki a mindenkori embert. Az embert, aki végül is egyazon szervével tájékozódik az életben (a teremtett világban) és az irodalomban (az általa alkotott képmás-világban): lelkével. 

Ilyen nézőpontból megérthető, hogy „kortársunk, Shakespeare” műveiben szinte soha nem fordul elő a valóság szó… No és, a Petőfi Sándor által a teremtés felének felmagasztalt angol költőfejedelem megszólalása előtt pár évvel korszerűt alkotott-e Philip Sidney? És amit ő írt, az hogyan is hangzik magyarul?