Duplakanyar

Többszörös duplakanyarról beszélhetnénk Méhes György ma esti marosvásárhelyi bemutatója kapcsán, úgy, ahogy a szerző maga is megkavarta a sztorit, összekuszálva a társadalombírálatot is felmutató vígjáték szálait. A Duplakanyar a megbukott diktatórikus rendszerben született, az ősbemutatója 1973-ban volt Nagyváradon. Marosvásárhelyen 1982. március 5-én mutatták be a Nemzeti Színház művészei Hunyadi András rendezésében. A társulat 15 színésze keltette életre az abban az időben merésznek számító szöveget. Nagy kedvvel játszottak, mert a színmű vérbő komédia, kiváló játéklehetőséget teremt, és azt is tudták, hogy Méhes darabjait szereti a közönség, mindenik itt színre vitt műve – Széna vagy szalma (1959, főszerepben Lőrinczy Ilona, Tarr László), Mi, férfiak (1968, főszerepben Tanai Bella, Csorba András, Illyés Kinga), Noé bárkája (1969, főszerepben Tarr László, Szabó Duci, Farkas Ibolya), 33 de scrisori anonime (1980, főszerepben Gabriela Teodorescu Zein, Iolanda Dain) – hangzatos sikert hozott. A Duplakanyar (főszerepben Ferenczy István, Mózes Erzsébet, Tarr László) sem okozott csalódást, ahogy rá egy évre az Egy roppant kényes ügy (1983, főszerepben Tarr László, Biluska Annamária) sem. 

Fotó: Darabont Lili

Az akkori jeles szereplőgárdának ma már csak kis hányada él, egyikük sincs a mostani szereposztásban. A maiak viszont a rendező Gáspárik Attila irányításával biztos ugyanolyan lendülettel, tehetséggel szólaltatják meg a szatirikus élű komédiát, mint elődeik, csak még különlegesebb körülmények között, szabadtéri, nyári színpadon, ahol nem a cenzorok és feljelentők potenciális intervenciói jelentik a veszélyt, hanem a járványügyi helyzet mostohasága és az időjárás lehetséges szeszélye kavarhat bele a „kanyarba”. A Méhes György által elképzelt és kirajzolt valóság nem avult el, a rendszerváltozás ugyanolyan gazdagon kínálja az emberi gyarlóságokat és a belőlük fakadó nevetséges helyzeteket, mint akkoriban. Hogy miről van szó? Előzetesen legyen elég annyi, amennyit a kritikus Oláh Tibor cikkéből ragadunk ki az akkori megyei lap, a Vörös Zászló hasábjairól: 

„A jámbor néző azt hiszi, súlyos közlekedési kihágáson és házasságtörésen érte a „tiszteletre méltó” Simon elvtársat, de később be kell látnia, hogy tévedett: a magas beosztású férfiú a volánnál ülve ugyan karambolozott (bár ezt fékhiba okozta), de az átvitt értelemben vett kormánykereket az emberek javára forgatja. A félreértés remekül kamatozik a színpadon. Felfortyanó, de férje pozíciójáért jó képet vágó feleség, fellegjáró, ám a szakmájában kiváló kutató. Talpnyaló, anyagias és köpönyegforgató orvos egyfelől – becsületes, a kórház fejlesztésén munkálkodó másfelől. A pénzüket megérő csinos ápolónők. Kénytelen-kelletlen hamisan tanúskodó öregasszony meg a hazudozást hivatásszerűen űző fűszeres. És az örökmozgó ősmozgató, aki a háttérből rángatja a bonyodalom drótjait.” 

Szóval lesz itt kavarás, pláne, ha egyetértünk a szerzővel, miszerint: „Nem szabad hazudni, ez a vígjáték alaptörvénye; a közönség az igazat akarja hallani.” Gáspárik és fiatal csapata felhőtlen, jó szórakozást ígért a bemutató beharangozóján. Hihetünk nekik. 

Fotó: Bereczky Sándor