A világirodalom valamennyi klasszikusa Kereskényi Rolandtól Kutuzov tábornokig és Pálpusztauer Béla cipész-kisiparostól a Sörház utca hétből Truman elnökig megírta már memoárjaiban a dinnyevásár szépségét és fortélyos nehézségeit.
A világirodalom valamennyi klasszikusa Kereskényi Rolandtól Kutuzov tábornokig és Pálpusztauer Béla cipész-kisiparostól a Sörház utca hétből Truman elnökig megírta már memoárjaiban a dinnyevásár szépségét és fortélyos nehézségeit. Részletezték a cizellált metaforáktól a durva realizmusig, sőt filmben a neorealizmusig és posztmodern elvontságig a dinnyék alakját, formáját, belvilágának szépségét és színharmóniáit, ízét, illatát, zamatát, hasonlították a földgömbtől a legbalkánibb ojnalabdáig mindenféle kerekséghez, gömbölydedséghez és labdoid testhez, Holdhoz, Naphoz, bolygókhoz, megközelítették pénzszűkében és dúsgazdagon, virtuálisan, valóságosan, orozva, átlósan és sötétben, reggel, verőfényben, délben, kéjesen nyújtózkodó, lusta délutánon, januártól decemberig, de különösen július-augusztusban, írtak róla botanice, tengerice, hungarice, étekként, csemege gyanánt, volt édesség, harmadik fogás, egyetlen fogás ebédre nápolyi szelettel Fukarffy Jenciéknél, megénekelték szexuálisan, cickósan, hasasan, harántcsíkosan és kantalup népi táncként, turkesztáni gyümölcskölteményként, volt a nyár szimbóluma, a szabadság (rendes évi 24 napos) egyenértéke, volt szezonális gyümölcs és irigyelt nyugati étek januárban, midőn itthon az aprozárban csak fagyott krumplit és dermedt, nyúlós hagymát lehetett vásárolni.
Beszéltek titkos dátumokról, mikortól igazi a dinnye, legtöbben azt mondák, Szent Ivántól (vö. Shakespeare e napra keltezett drámai víg álmát) és azt is kijelölték, meddig ízletes, még nem kásás, midőn vizslant bele Szent Lőrinc, nem a kanadai folyó, hanem a Szent Ambrózius püspök által csodált római férfiú, ki a vértanúságtól sem riadt vissza egy kis dinnyéért, szóval erősködtek, mitől fogva őrizkedj a megkívánástól, mert ízlelőbimbóid csalódni fognak. Mindez persze arra a gyümölcsre vonatkozik, mely bár magyarul görög, mégis ez a legmagyarabb, hiszen színei megegyeznek a honkebel kedves zászlajával, emellett pedig Gömbös is, meg Héjjas is. Tudod, a Gyula, a miniszterelnök, meg az Iván, a komcsiverő.
Eddig csak róla, a zöldről volt szó, pedig itt van az ínyencek kedvence, a nyugati kultúrában előkelő helyet elfoglaló, a kulináris és édességipari irodalomban hatalmas karriert befutott sárga. Róla alig esik szó. Pedig együtt árulják, ára még kissé magasabb is, de az élvezetek szempontjából, az elkészítés módozatait tekintve jóval szélesebb skála áll rendelkezésünkre. Többféle fajtáját ismerjük. Héja lehet sima, rücskös, hálós, vagy barázdált, húsa narancsszínű vagy zöldes árnyalatú, egyes fajtáknál a dinnye érésével a zöld szín aranysárgára változik. A nevük is különbözhet, színük is, sőt tápanyagtartalmuk sem azonos. Már 4000 évvel ezelőtt ették a fránya perzsák és a táncos lábú afrikaiak, anélkül, hogy tisztában lettek volna, hogy a zárttermők osztályába tartozik (osztály-főnöke az ismeretlenség dinnyeföldjeibe vész), kétszíkű („kopár szík sarja” – Toldi, miből kiderül, hogy Arany János sem vetette meg) és a tökfajták családjában szívesen látott beltag (családvédelem alatt áll).
Emellett megvan az a nagy előnye, hogy giccsfestményeken szépen mutat, ha pedig ízetlen, fanyar, falatjai, miket kanállal kanyarítunk ki vagy hegyes késsel metsszük ki, tálba gyűjtve, levet eresztve továbbra is tökre emlékeztet, pont olyan, mint közönséges rokonai, még mindig feljavítható por- vagy kristály-, esetleg nádcukor-sziruppal, rummal, vodkával, tejszínhabbal. (Szemben görög testvérével, amit a japánok sózva varázsolnak fogyaszthatóvá.) És akkor még semmit sem beszéltünk a vesékre gyakorolt gyógyhatásairól.
Amíg Önök elcsámcsognak a fentieken, én meghajtva Szent Lőrincet követem.
