Mintha visszaköszönni látszanék a rendszerváltás utáni évek réme. Akkor voltunk tanúi, olykor szenvedő alanyai a gyűlölködő nacionalizmusnak, amiről aztán az idő múlásával azt hittük, soha nem térhet vissza.
Mintha visszaköszönni látszanék a rendszerváltás utáni évek réme. Akkor voltunk tanúi, olykor szenvedő alanyai a gyűlölködő nacionalizmusnak, amiről aztán az idő múlásával azt hittük, soha nem térhet vissza.
Ám egy minapi esemény rádöbbentett: húsz esztendőn át illúziót kergettek azok, akik azt hitték, ha nehezen és a normálisnál lassabban is, de a demokrácia eszméi és értékei felülkerekednek a primitív indulatokon és ösztönökön.
Az történt, hogy a Pro Európa Liga sajtótájékoztatóján a jogvédő szervezet vezetője arról beszélt, hogy a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatának létrehozása tulajdonképpen jogorvoslás a kommunista rezsim asszimilációs politikájának áldozatul esett magyar közösséggel szemben, illetve a magyar tagozat létrehozása, amellett, hogy törvényes és jogos, az intézmény presztízsét is növelné. Az okfejtés azonban nem érte el a célját. Megértés helyett olyan agresszív indulatot váltott ki egyes többségi kollégákból, amitől szinte megfagyott a levegő a teremben. Egymás szájából kapkodva a szót, estek neki a beszélőnek, és gorombán, az etikett legelemibb szabályait mellőzve vonták felelősségre, azért, mert egy kisebbség, ezúttal a magyar közösség jogai mellett állt ki. Nem számított semmi: sem a vonatkozó törvények emlegetése, sem a logika, sem az emberi és kisebbségi jogok védelmének elve. Az a felvetés is célt tévesztett, amikor az emberjogi aktivista arra emlékeztette az orvosi magyar tagozata ellen háborgókat, hogy Románia éppen a Timók-völgyi románokat ért jogsértések miatt próbálja megvétózni Szerbia európai uniós csatlakozását. Az pedig egyenesen olaj volt a tűzre, amikor arról beszélt, hogy Magyarország volt az első, amely Románia schengeni csatlakozását támogatta, holott, Romániához hasonlóan, megtehette volna, hogy az itteni magyar közösség jogainak megadásához köti a feltételeket.
Mondanom sem kell, az egész süketek párbeszédének bizonyult, s a vehemens újságírók egy idő után dühösen távoztak. Megdöbbentő volt az egész. Először meglepetést, aztán haragot, majd szomorúságot váltott ki belőlem, de másokból is. A legszomorúbb azonban az, hogy ez a vad nacionalizmus huszonéves, illetve harmincon alig túl levő fiatalokban lángol. Itt tartunk húsz év után. A történet a hazai demokrácia igazi fokmérője.
