Hétköznapi történet
A gyermekkoromban nem sok vizet zavaró Dióbél királyfit felnőtt(?) fejjel épp olyannak képzelem, mint Danit. Természetesen nem a két név azonos kezdőbetűje miatt, sőt még méretbeli hasonlóság sem áll a párhuzam mögött, hiszen míg a jól ismert Móra-mese főhőse egészen apró termetűnek született, a 13 éves hús-vér legényke talán el is hagyja néhány centivel a vele egyidősöket. A nagy, barna szempár és a vállig érő, összekötött, gesztenyeszínű haj juttatta eszembe Dióbelet, és még valami más. Az a leírhatatlan szomorúság, ami ezt a különös kiskamaszt az új esztendő legelején körüllengte, és amiről édesapja – régi ismerősöm – jelenlétében olyan nehezen beszélt.
Egy „minden lében kanál” üzemmódban működő apró kislány, ismerősöm új életszakaszának gyümölcse is velük volt a korcsolyapályán, ahol találkoztunk. A kicsi bámulatos kitartással követelte ki magának az állandó figyelmet, ennek érdekében még hasra esni is képes volt – ráadásul hahotázva – a jégélű, hófehér cipőcskékben, míg a „féltesó” unott arccal meredt egy láthatatlan pontra, ami valahol a pálya és a forralt bort, teát, hotdogot árusító bódé között lebeghetett.
– Mást terveztem szilveszterre – árulta el nagy nehezen lehangoltsága okát, miközben apja és húga a sokadik kört rótták kézen fogva a tükörsima terepen. – Értem, hogy éppen az ő sora volt, hogy velem töltse a hétvégét – intett fejével a férfi irányába –, és különben is vakációban mindig eljön értem, hogy legalább egy vagy két hétre magával vigyen, de ez lett volna az első éjszakai buli, amit a havereimmel töltök. Összedobtuk a zsebpénzünket, és vettünk petárdákat, a virslit is beszereztük, és minden mást is, amit ilyenkor kell. Aztán anya tudtomra adta, hogy az év végét és az azutáni hetet „Maroson” töltöm. Ne érts félre (annyira jólesik, amikor egy gyerek ösztönösen keresi a velem közös hullámhosszokat, és meg sem próbálkozik a görcsös, távolságtartó magázással), szeretek apuval és a kistesómmal lenni, csak most valami egészen másra vágytam. Így sem volt rossz, mert apu és Nóra, a párja szokás szerint most is mindent megtettek, hogy jól érezzem magam, még a főtérre is lementünk koncertezni, de az igazi buli akkor is a barátaimmal lett volna.
Tudtam, hogy Dani több száz kilométerre lakik Marosvásárhelytől, egy tündérszép falucskában, ott, ahol az édesanyja született, és ahova a válás után hazatért. Alig pár éves volt, amikor szülei közös útja zsákutcába futott. Szépen, okosan engedték szabadon egymást, megkímélve gyermeküket és önmagukat a lélekfullasztó családi jelenetektől, talán ezért is vészelte át Dani viszonylag könnyen az új élethelyzettel, főként a költözéssel járó változást.
– Otthon van két kutyám és négy kismacskám. A tyúkok, a tehenek és a disznók már nem annyira hozzám tartoznak, ők inkább mind a mamáméi, de azért én is el tudom látni őket, ha muszáj – mesélte copfos beszélgetőtársam, amikor kicsit később a „másik” életéről kérdeztem.
– Szívesen segítesz a felnőtteknek? – szúrtam közbe egy újabb kérdést.
– Anyunak és mamának igen – mért végig a kisfiú komoly tekintettel, mint aki nem érti, miért kell őt ilyen egyértelmű dolgokról faggatni. – Nálunk én vagyok az egyetlen férfi a háznál, mióta tatám meghalt, igaz, a nagybátyámék szoktak jönni időnként elintézni ezt-azt, de azért a napi dolgok rám maradnak. A bevásárlásból például sosem hagyom anyut egyedül hazacipekedni, amikor pedig főz, a zöldségpucolásban, -aprításban is részt szoktam venni, bár még van mit javítani a „technikámon”. De inkább ezt gyakorolom, mint a mateket vagy a fizikát. Ez a két tantárgy a legnehezebb, főleg most, hetedikben. Itt, apunál egész más világ van, nincsenek elvárások és feladatok, csak az, hogy jól érezzem magam. Igaz, ebben is el lehet fáradni, főleg, amikor anyum és mamám elkezdenek hiányozni, de azért megvan a jó oldala – villant át most először valami huncut, játékos fény Dani arcán –, kicsit olyan, mintha egy panzióban üdülnék. Nyáron amúgy tényleg ez a program, apuék mindig magukkal visznek a tengerre és mindenhova. Tavaly Bulgáriában voltunk, az tényleg menő volt. Régebb kettesben is sokat mászkáltunk apuval az országban és külföldön, tudod, amikor még „szingli” volt. Amióta megvannak neki Nóriék, kicsit kevesebb a kirándulás, de olyan év nincs, hogy ne mennénk el párszor valahova mind a négyen.
– Ha szabadon választhatnál, hol élnél a legszívesebben a világon? – szólaltam meg újra.
– Sok jó hely van, de otthon anyuékkal – vágta rá gondolkozás nélkül a fiú.
– Újévi fogadalmat szoktál tenni? – kockáztattam meg még egy kérdést, mielőtt a család többi tagja sokadjára is lefékezett volna mellettünk.
– Nem nagyon, de az idei év kivétel. Megfogadtam, hogy jövőben, akárhogy is lesz, a havereimmel szilveszterezek. Akkor már nyolcadikosok leszünk, és biztos, hogy sok időnket elveszi majd a vizsgákra való felkészülés, de remélem, még egyben lesz a csapat.
