Furcsa dolog a politika. Forrong szünet nélkül. Van, ahol fegyverrel esnek egymásnak, máshol „humánusabb” módszerekkel lehetetlenítik el az ellenfeleket. Ez a gyakorlat mifelénk már-már nemzeti sporttá nőtte ki magát. A kicsinálás művészetét gyakorolják a legmagasabb szinttől a legkisebb helyi politikai klikkekig.
Furcsa dolog a politika. Forrong szünet nélkül. Van, ahol fegyverrel esnek egymásnak, máshol „humánusabb” módszerekkel lehetetlenítik el az ellenfeleket. Ez a gyakorlat mifelénk már-már nemzeti sporttá nőtte ki magát. A kicsinálás művészetét gyakorolják a legmagasabb szinttől a legkisebb helyi politikai klikkekig.
Az még akár el is nézhető, ha egy ellenzéki politikus a hatalmon levőt támadja vagy fordítva. Amikor azonban azt látjuk, hogy egyetlen alakulaton belül elvtelen egyéni vagy csoportérdekek mentén nulláznak le olyanokat, akik sokkal hasznosabb tagjai a társadalomnak, mint a
„kicsinálók”, vagy azt, hogy félművelt, sokszor csak könyöklésben vagy spicliségben jeleskedők jutnak érdemtelenül magas tisztségekbe, nagyon elmegy a kedvünk a politikától.
Aztán vannak politikusok, akiket állandó bizonyítási kényszer hajt, mint a mérgezett egerek nyüzsögnek, mindenről van véleményük, akkor is, ha nem értenek semmihez. Ezek persze el is érik, amit akarnak. Sok embernek törik ketté a karrierjét, maguk köré olyan bólogatójánosokat gyűjtenek, akik pisszenés nélkül elvégzik helyettük a piszkos munkát, s mindeközben hajlott gerinccel járnak, nehogy véletlenül magasabbaknak tűnjenek a „főnöknél”. A „főnökök” pedig, miután kihasználták a rendszerváltás zavaros időszakát, bebetonozták magukat a legmagasabb tisztségekbe, és úgy húzogatják a szálakat, ahogy nekik tetszik. Ezek a tulajdonságok általában jellemzik a politikai osztályt, tekintet nélkül politikai színezetre, doktrínára, nemzetiségi hovatartozásra.
Ám ezek mellett van egy másik kategória, amelyet a nacionalizmuson kívül semmi sem érdekel. Legnagyobb ellenségnek a magyarokat tekintik, a magyargyűlölet
számukra olyan, mint a mindennapi kenyér. Legfrissebb hír, hogy egyikük a legkisebbik kormányzó párt, a közel-keleti román diaszpóra egyik képviselője nevében levelet küldött a román parlamentnek és a Knesszetnek, amelyben elítéli egy gyergyói ügyész döntését, illetve a román hatóságok közömbösségét azzal az „égbekiáltó” bűnnel kapcsolatosan, hogy nem indítottak eljárást azok ellen, akik a polgármesteri hivatal épületében méltatták Wass Albertet. A levélíró úgy véli, ez nem csupán törvényszegés, hanem azt is jelenti, hogy a hatóságok cinkosok ebben az óriási vétségben. Ezért azt követeli a kompetens szervektől, saját hatáskörben intézkedjenek az ügyben.
Pontosításként tesszük hozzá, hogy az aggódó párt elnöke éppen a mezőgazdasági miniszter, akiről tudjuk, mennyit tett és tesz a „népért”. Ki a vétkesebb tehát: aki Wass Albertet tiszteli, vagy aki a mezőgazdaságból élőket teszi tönkre?
