Elemi iskolás koromban még címkét ragasztottunk a füzeteinkre, és akkurátusan beleírtuk, hogy milyen tantárgy ismereteit tartalmazza a 30 vagy 48 oldalas irka.
Elemi iskolás koromban még címkét ragasztottunk a füzeteinkre, és akkurátusan beleírtuk, hogy milyen tantárgy ismereteit tartalmazza a 30 vagy 48 oldalas irka.
Elsuhantak az évtizedek, és ma már sokkal gyakrabban használjuk a címkét: no nem azt a szép kis, téglalap alakú valamit, amire itt fentebb utaltam, hanem embertársainkat címkézzük bőszen. Különös tekintettel azokra, akik nincsenek egy véleményen velünk. A legszomorúbb az egészben az, hogy miután politikusaink, közéleti embereink valóságos divatot kreáltak az effajta címkézésből, mára már oda jutott a társadalom mind Magyarországon, mind Romániában, hogy „a nép egyszerű fiai” is ugyanezt a sportot űzik. Szomszédra, munkatársra, családtagra (!) is akár egykettőre felkerül a címke. Eljutottunk tehát a társadalom fejlődésének (?) olyan szakaszába, amikor a felvilágosult (?) ember gátlások nélkül mond ítéletet bárki fölött, anélkül, hogy hirtelen előrángatott címkéjének akár a tartalmával, akár helyességével tisztában lenne. Egyszerűen olyannyira automatikusan fejtünk ki véleményt, mintha mindannyian robotok lennénk és a másik személy által kimondott bármely állítást azonnal „lefordítjuk”, és máris készen van a címke!
Számtalan példát sorolhat fel bárki, mind magyar, mind román hétköznapokból, nincs is szándékomban bármelyik frissebb példához folyamodni igazam bizonyítására. Arról szólnék inkább, hogy véleményem szerint azért nincs fejlett vitakultúránk itt és ott, és belátható időn belül nem is látok reményt arra, hogy újra kialakuljon, mert a közbeszédet eluralta ez a sommás címkézés. A közbeszéd pedig nem tesz mást, csak utánozza mindazt, amit a sokkszerűen reánk zúduló média önt: ha egy közszereplő ma egyet mond, egy másik azonnal nyilatkozik, és pártállásától, habitusától függően kézből ellentmond az előtte szólónak, miközben egyik megszólaló sem hagyja ki a lehetőséget arra, hogy a „másik oldalt” címkézze. Groteszk és nevetséges is lenne, ha volna még vezetőinkben legalább szemernyi humorérzék. Sajnálattal tapasztalom, hogy a ritka kivételektől eltekintve nem rendelkeznek ezzel a hosszú élet titkának is ismert tulajdonsággal. Nem volt az olyan rég, amikor vezetőket csak érintőlegesen is bírálni merészelők, az úgynevezett másként gondolkodók akár börtönbe is kerülhettek bizonyos ellenvélemény hangoztatásával vagy csupán megpendítésévél. Ma viszont, ebben a „szép, új világban” nagyítóval kell keresni azt a vezetőt, akit nem hagyott el a józan mértéke és humorérzéke. Olyan vezetőt, aki a bírálatot nem merev arccal elutasítja, hanem megpróbálja kihámozni belőle a hasznosíthatót. Igaz, ehhez az szükséges, hogy érezze a segítő, jó szándékot, ami viszont manapság igazi hiánycikké vált. A ledorongolásban, az ellenvélemény elhallgattatásában, a bírálat kemény visszautasításában „utaznak” legtöbben. Nincs tehát okunk csodálkozni azon, hogy az emberek tömegesen hasonulnak az ilyenfajta szóbeli csatározáshoz vagy egyszerűen teljes mértékben elfordulnak a közélettől.
Marosvásárhely évtizedeken keresztül a kisebb-nagyobb, baráti társaságokban elhangzó szóbeszédből, pletykából táplálkozott, ezt számtalan irodalmi értékű megemlékezés, regény vagy elbeszélés is igazolja. Ezekben az egykori társaságokban is volt rivalizálás, ellenvélemény, érdekellentét, de ettől még gyakran összeverődtek az emberek, sőt, leginkább keresték is a lehetőséget, hogy ütköztessék véleményüket a másként gondolkodókéval, hiszen értették a tréfát is, meg aztán fel is készültek alaposan ezekre a vitákra. Amelyekben nem az szokott győzni, aki a leghangosabb volt, hanem éppen az, aki a legjobban felkészültnek bizonyult. Ebben látom éppen a legnagyobb hiányt manapság, a felkészülésben. Ma a megszólalók többsége olyan könnyedén osztja az észt a legkülönbözőbb szakterületeken, ahogyan egykor „a futballhoz mindenki ért” felkiáltással magabiztosan nyilatkozott boldog-boldogtalan. Nem is tudom, miért csodálkoznánk ezen, hiszen a parlamentben olyan személyek ülnek (itt és ott, ezt szinte fölösleges ismételnem), akik döntő többségükben első munkahelyként tartják számon a törvényhozás intézményét. Ami nem volna olyan nagy baj, ha huszonéves parlamenti tevékenységük során képezték volna magukat, sokat olvastak volna, és nem csak suhanó limuzinokból pillanatokra kilépve tapasztalták volna meg a napi gondokkal küszködő sokaság nehézségeit. Márpedig aki nem dolgozott még közösségben vagy nem alkotott önállóan valami sikerest vagy akár kudarcos élménnyel nem szembesült valamely területen, az könnyen elhiszi magáról, hogy mindenhez ért. Különösen akkor, ha közvetlen környezete naponta sulykolja bele: igaza van, képviselő (szenátor, miniszter stb.) úr, zseniális, amit mond-tesz. Ráadásul (egykor) fiatal emberekről van szó nagyon sok esetben, akiknek nincs meg, nem lehet meg az az élettapasztalat, amit csak hosszú évek munkájával lehet megszerezni.
Tisztában vagyok azzal, hogy fenti soraimat nyugodtan lehet címkézni populizmusnak, népszerűsködésnek, netán a kommunista idők iránti nosztalgiázásnak. Biztosíthatom a kedves olvasót, hogy nem sírom vissza az 1989 előtti állapotokat. Nem azért, mert félnék a címkézéstől, hanem azért, mert eszembe jut Kincses Előd egyik kijelentése 1990. január közepén. Akkoriban az alsó román templom előtti téren tömeg gyűlt össze, hogy követelje a volt kommunista vezetők eltávolítását az újonnan alakuló hatalmi szerkezetekből. Akkor, közel két hónappal a Temesvári Kiáltvány híressé vált nyolcas pontjának közzététele előtt Elődnek volt bátorsága (és hitele!) azzal fordulni a háborgó tömeghez: „semmi baja az olyan kommunistákkal, akik feslett könyökű kabátban próbáltak például az ötvenes években vállalatokat, intézményeket vezetni, csak azokat kell minden döntő helyről elzavarni, akik az utóbbi években visszaéltek hatalmukkal és minden előjogot megszereztek maguknak, miközben a tömeg éhezett és nélkülözött, de főleg szellemi nyomorba taszították az országot” (idézet Napló 1988–2004 című könyvemből, Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2011, 86. oldal). Sikerült is lecsendesítenie a tüntetőket. Nem Előd hibája, hanem valamennyiünké, hogy hagytuk az előző hatalom eleinte sunnyogó, bujkáló, majd egyre szemtelenebb képviselőit meggazdagodni, és ezen helyzetüknél fogva a nyakunkra telepedni.
Lám-lám, mondhatják joggal olvasóim, már akkor is voltak, akik címkéztek. Voltak bizony, de már akkor sem a címkézés volt a megoldás, hanem bátrabban kellett volna szembeszegülni azokkal, akik rövid idő után, az egykori közvagyon olcsó felvásárlása révén mára megrendíthetetlen szövetséget alakítottak ki és érinthetetlennek tekintik magukat. Talán még hangsúlyosabban, mint pártállambeli elődjeik.
Itt, Budapesten sem biztató a helyzet: bár még 14 hónap van a következő parlamenti választásokig, a kampány máris elindult. A címkézés az élet minden területét átszövi, bár – mint egyik előbbi írásomban jeleztem – kezdenek jelentkezni fajsúlyos, józan hangok, amelyek a társadalmi párbeszéd szükségességét hangsúlyozzák. Egy kissé mintha későn, mert észre kellett volna venni, hogy eltelt húsznál több év, amelyeket úgy szalasztottunk el, hogy az igazi párbeszéd soha nem alakult ki. Visszatérni az egykori kerekasztalhoz akkori formájában már nem időszerű, de talán nem szükséges a kör négyszögesítése ahhoz, hogy értelmes (és ismét: hiteles!) emberek kerüljenek a közbeszéd fókuszába és rátaláljanak az igazi közmegegyezésre. Persze ehhez elsősorban az szükséges szerintem, hogy egymásról elhiggyék: valamennyien az ország, a nemzet (benne saját!) javát, élhető jövőjét óhajtják. Sajnos, amíg hitelüket vesztett vagy „felcímkézett” személyek törekszenek az élvonalba, addig nagyon nehéz lesz szót érteni.
Valamennyiünk kárára!
Virág György
