Cérnapóráz

(részlet)

Arra az időre, amikor nem vezet, az őrvezetőnek nincs külön parancsa. „Készenléti várakozás a századosra.” Ezalatt nézegethetné a térképet, egész vidékeket tanulhatna be, mint az intelligens százados. De az felkelthetné bárkinek a gyanakvását. Elek András nem szeret „készenlétben várakozni”. Ha lassabban vezetne, és az útjuk tovább tartana, akkor rövidebb lenne ugyan a százados „operatív ideje”, és az őrvezető várakozási ideje is. De amíg az autóban várakozva ücsörög, akkor is a száguldás jár az eszében.

Sohasem fordítva.

Hát meghajszolja a dzsipet, ahogyan csak a jármű, az út, az utasok bírják.

Bírják? Élvezik! Az őrvezető is, a százados is.

Mondjuk, a Totya, az rejtély.

És ebben a száguldásban felfokozódik a bizalom. Bajtársának nem merné nevezni az őrvezető a századost, de jólesik érezni, hogy a sebességgel együtt növekedik köztük a bizalom.

A százados nem fél attól, hogy a vadul száguldó, túlhajszolt dzsip felborul. A sebességtől mind szilajabb jókedvében elvigyorodik. „Fejre állunk?” Gyorsan elnyomja a vigyort, nehogy az őrvezető helytelenül értelmezze. „Hát akkor majd fejen állunk. Talán ez az állás állana helyesen nekünk. Miminek mindenképpen. Fejre állna, és beállna Északnak!”

– Így kell ezt, katona! Vegye csak egyenesbe a labirintusokat!

Az őrvezető nem jelentette, hogy „értettem”. Mert nem értette, csak sejtette, hogy mit mond a százados. Amikor azt mondja neki, hogy „katona”, akkor nem őt szólítja, hanem csak úgy beszél. A levegőbe. A levegőben pedig sok minden elfér, az is, ami nem egy őrvezetőre tartozik, vélekedett Elek András.

Egész életében hasonlóképpen vélekedett. Élete vége felé ezt többször is megállapította. Elégedett számvetésekben Ellával, fenn Északon, Svédországban, a világ tetején.

A Mimi pedig már harmincnyolc éves, az autóban száguldó Kupper Vilmos is harminckét éves, ő sem igazán fiatal férfi. A szűz Totya hároméves. A harmadik éves öreg katona, a huszonegy éves fiatal Elek András, ő a csúcs. Vagy éppen csúcs előtt. A névadó Andris már nagycsoportos óvodás.

És az öntudatos, céltudatos, emancipált Mimi későn vette észre, hogy a húga kisbabája, az Andris, bizony Sztálin elvtárs halála előtt megszületett. Mert Miminek az egyáltalán nem céltudatos húga, az Andi, a „szimpla fehérnép” engedett a „primitív természetének”. De ezt – és a kis Andrist is – már csak Sztálin elvtárs halála után vette egyáltalán észre a Mimi.

Amikor a négyhetes kiskutyát eléje, a padlóra csapta a férje, és mindjárt a kutya mellé telepedett a kétéves Andris, és neki a vele szemben ülőhelyzetbe huppant két kis teremtés kegyeit egyszerre kellett keresnie, Mimi megértette, hogy a Vilmos – éppen mint a nyomozásai és vallatásai végén az elvben máris elítélteket kezelte –, igen, ez a tunyának, öregesen unottnak mutatkozó, de kamaszosan könyörtelen férfi megrendezett, neki, a Miminek is!

– Istenem – egy valódi, egy kíméletlen szembesítést.

– A Totya arcát figyelje!

A százados hirtelen támadt nagylelkűséggel felfedett egy titkot. Jutalmazta a veszélyesre fokozott sebességért az őrvezetőt.

– Az orra tövénél. És akkor magát, András, már nem tudja olyan nagyon becsapni, bármilyen eszes kutya a Totya.

Az őrvezető, amennyire csak ilyen száguldós vezetés közben ez lehetséges, alaposan megszemlélte a Totya kövérkés arcát. Pedig lónak, kutyának pofája van, tehát már azzal is legyűrte őt a százados elfogultsága, hogy arcként kezdte számon tartani Totya talányosan, filozofikusan bámészkodó képét. És szinte kifutott belőle – „a fokozott bizalom pillanatai!” –, „szegény Totya”!, de idejében visszaszívta.

 „Szegény Totya, ha most halnánk meg, akkor szűzen kellene meghalnia!”

Kupper Vilmos, ahogyan ajzott, felfokozott tudatállapotaiban mindig: elszabadította, szabadjára engedte „az intelligenciát”, sétálni, szaladgálni, mint hajnalban a Totyát. Figyelt ugyan az őrvezetőre is, a Totyára is, közben Mimivel is veszekedett, a színi főiskolásoknak tartandó előadását is fogalmazta, „szóval, már majdnem teljesen” kitárulkozott és szétterült az agya. Ha karamboloznának, felborulnának, csakis Mimi állana helyre. De ő nincs itt.

Mimi és Georg Wilhelm Friedrich Hegel! 

______________________

Az őrvezetőt lenyűgözte a hátuk mögött lihegve ülő Totya nyugalma. Ha annyira felturbózná Elek András az autót, hogy a sebességtől szétessen, széthulljon darabjaira, a Totya akkor is ültében „ülné túl” a széthullást. Az autómaradványok között. A – halott?, ájult? – százados mellett. Elek András elhessegette homloka mögül a futó látomást. Ám az makacsul megmaradt benne, hogy „ezek” ketten nagyon vékony, láthatatlan fehér pórázon össze vannak kötve.

De az őrvezető titokban és akár pórázon is elvezeti egy pasihoz a derék Totyát, még akkor is, ha ő nem akarná.

Egy százados is csúnyán feldühödhet, kifordulhat magából. De Kupper Vilmos tudja, viszonylag fiatalon, intenzív moszkvai évei alatt sikerült megtanítania magának.

„Betanítottad, beidomítottad magadat, mint egy kutyát, te ócska állat”, sikongta Mimi elszaporodó veszekedéseik kezdetén. Sztálin elvtárs halála után egy fél esztendővel szembesült az akkor már harminchetedik életévében járó Mimi, hogy Sztálin elvtárs alatt – bizony – sem állt meg az idő. Sztálin elvtárs alatt szülte meg a húga, Andrea, a kis Andrást. És élte az életét, és nevelte az Andrást, akit a Mimi nem is kisbabaként, hanem – már! – felülő, felálló, totyogó gyerekként vett észre. Megszerette. „Megirigyelte”, ez volt Kupper Vilmos diagnózisszerű megállapítása. A kis Andris pesztrálgatása közben kezdett már nem „céltudatos, felnőtt nőiesen”, hanem csak úgy „szimplán nőiesen” arra célozgatni, hogy most már ő is szülhetne gyereket. Kupper Vilmos még azt is árulkodó jelnek tekintette, hogy az önmagából kizökkent Mimi nem olyan szavakat használ, mint az ifjú, szülő kismamák, akik azt mondják: „kisbabát szülnek”. A Kupper Vilmos ilyenkor magába zárkózva, elgondolkodva hallgatott.

Ha Elek András elképzeli – és ezt képzeli el, „az Istenit” –, hogy nézi a Totyát egy utcácskában, lehetőleg zsákutcában vagy szorosban, ahonnan nem lehet elszaladni, ha ezt képzeli, minden olyan érthető, természetes.

„Micsoda?!”

„Apává teszel?!”

„Te? Engemet?!”

Kupper Vilmos képtelen volt uralkodni magán. Amikor a Mimi ennyire és így akart uralkodni rajta. Akkor ő kitört. Belőle az indulat! Az indulat jajongott belőle. Bármilyen tökélyre fejlesztett önkontroll, hallgatás, elhallgatás mellett is joga van kitörni az indulatnak.

Akkor szégyellte, de sok évvel később szívesen emlékezett arra, hogy voltak – igazán indokolt – indulatai. És az önidomítás is működik. Csak keveset üvöltözött, és nem ütötte meg a Mimit, pedig annyira rávágott volna a megkergült, önmagából kifordult asszonyra a kezében lóbált pórázzal. Nyomot hagyott volna. Mint a korbács.

Elek András őrvezető szívesen ült volna egy széles mezőn, és hosszan elnézte volna a Totyát. Kíváncsian, barátságosan. Ha Elek András elképzeli a zárt utcácskába elcsatangolt Totyát, az rendben. De képzeletben, ott, abban a zárt utcácskában azt képzeli, hogy a Totya kinn a széles pusztán szaladgál egy intelligens kan kutya körül.