2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Száz éve született Imreh István (1919. szeptember 12., Sepsiszentkirály – 2003. január 31., Kolozsvár)

A szülőföld nem csupán születési hely, a legkevésbé sem kartotéki adat. Olyan értéktartomány, amelynek üzenetével a világba érkezünk. Viszonyítási alap – ha nem is a világ közepe. Olyan hely, ahonnan, ha az ember jól megvetheti a lábát, kimozdítható sarkából a világ. Éppen ezért tanulni kell a szülőföldet is. Holtomiglan-holtodiglan. 

Magam Imreh Istvántól, Borbáth Károlytól, az Idő kútjába a két Homoród völgyében aláereszkedő Szabó Gyulától „jussoltam” szülőföldismeretet. (A kifejezést is különben Pista bácsitól tanultam.)

Elsőéves egyetemi hallgató koromban hallhattam őt először a Korunk főtéri szerkesztőségében. Hogy kerültem én oda az 1963-as tanév kezdetén? Történetesen verseket vittem be Kántor Lajosnak, és megakadt a szemem A rendtartó székely falu címmel beharangozott előadáson. Egyébként más előzménye is volt érdeklődésemnek. Pályaválasztásom idején szülőfalum frissen végzett történelem-magyar szakos tanára adta kezembe a Majorsági gazdálkodás a Székelyföldön című 1956-os munkáját, és arra is felhívta a figyelmemet, hogy Pista bácsi varázslatos előadó, ráadásul a székely falutörvények megszállottja. 

Az egyetem elvégzése után a falusiak hetilapjához kaptam kinevezést Bukarestbe, és attól kezdve sűrűn megfordultam a Fürdő utcában – kéziratért, jóízű beszélgetések kedvéért. Ezzel kapcsolatosan azt kell fölemlítenem: a paraszti múltról írván értékrendet kívánt felmutatni, neves névtelenek szép emberi életét számba venni. Mindezt ma úgy mondanók: modellt kínálni. Így vált a Falvak Népe állandó rovatává a Neves névtelenek.

Aztán az is elkövetkezett, hogy a kolozsvári diskurálásokat Recsenyéden és Homoródszentmártonban folytattuk. Magam előtt látom, amint 1980 pünkösdvasárnapján délután a művelődési ház (ma a szentmártoni születésű Zoltán Aladár zeneszerző nevét viseli) zsúfolásig megtelt nagytermében igyekszik „elhozni” a nagy fejedelmet – még mielőtt a csorda hazajönne. Hadd tudják meg lehetőleg azelőtt, hogy az otthoni gondok hazaszólítanák a tizenkét falu népét: értékeinket óvni és gyarapítani – nem mai keletű igény. Már Bethlen Gábor korában is az volt. Az országépítő fejedelem ma alighanem ebben kortársunk. Hiába szabadkozott, hogy „kicsi a krónikás és nagy a fejedelem”: szavait egy álló hétig ízlelgették az emberek. A kapálóban az asszonyok mind azt hajtogatták: „Ó, bárcsak egy ilyen papunk lehetne…!” (Amikor ezt elújságoltam neki, gyermekkori emlékeit nem tudta visszatartani. Az édesanyja épp ezt a pályát javallotta neki: „Édes fiam, be szép életed lenne, hogyha papnak mennél…” Hát nem a papságot választotta, az erkölcsi érzék örökségével élő ember volt az álma – fűzte hozzá –, írásaival ennek az embertípusnak a kiteljesülését szerette volna elősegíteni.)

Ha a szülői háznál szabadon beszélhettünk, a nyilvánosság előtt Imreh Istvánnak bizony meg kellett szűrnie a szavait. Ne feledjük: 1980-at írtunk, és én a Homoródmenti Művelődési Hetek önkéntes szervezője voltam, mindössze egy bukaresti magyar hetilappal a hátam mögött. Leadtam ugyan a rendezvény programját a Hargita Megyei Nevelési és Művelődési Bizottságnak, de nem kértem hatósági engedélyt a Bethlen Gábor-megemlékezésre. Főnököm, a jó emlékezetű Simonka László sugallatára óvatosságból meghívtam „villámhárítónak” Bitay Ödönt, a Politikai Könyvkiadó szerkesztőjét, aki egy évvel korábban kiadta a Falvak Népe riportantológiáját, és megkértem, hozza magával Demény Lajost is, a Nicolae Iorga Történeti Intézet osztályvezetőjét, a székely felkelések kutatóját. Bitay túldimenzionálta a maga szerepét, Demény Lajos, maga is falusi származék – a „csordajárásra” gondolva – lemondott a maga előadásának bővebb kifejtéséről Imreh István „javára” (alig tíz percet vett igénybe mindössze, de az is emlékezetes maradt, persze: „Nem vagyunk mi többek senkinél, de kevesebbek sem!”), mert érezte, hogy akkor ott annak a Bethlen Gábornak a szavaira volt szükség, aki azt mondotta: „Ha mindnyájan csak a magunk életének nyugodalmát keressük, úgy a hazánk vész el”. 

Elégtétellel töltötte el Pista bácsit, hogy leginkább az „építkező” fejedelmet szerették meg a Homoródmentén. Azt, aki jó gazdája Erdélyországnak, aki tudja a helyét a világban és Európában, aki nem feledi a vitézlő rendbéli székelyek gondjait, aki törődik a jobbágygyermekek iskoláztatásával, aki „székely módra” készítteti el a fogarasi kincstári birtok istállóit; akit Móricz Zsigmond is politikai hitvallásának sugalmazójául fogadott el; azt, aki országhatárokon túlra menve, hadi úton járva is az itthon félbe-szerbe hagyott építkezéseket sürgette leveleiben, a nyersanyagot rendelte meg, a szállítást szervezte, a mesterembereket „dirigálta”. Így válhatott szoborból emberré, rokonná, mienkké; pajzsunkká is kissé, amikor életet, hitet, nemzetiséget, falut rombolt, pusztított szemünk láttára az önkény (…)

Az természetes, hogy Imreh István magával hozta a szentmártoni falutörvény gépírásos másolatát, ami akkor még nem jelent meg kötetben, és átadta Nagy Attila községi elöljárónak. A demokratikus választást igyekezett felmutatni olyan múltbeli erkölcsi értékként, olyan csodálatos eszmeként, ami nélkül egészséges, szép, tiszta és jövendőt hozó társas élet ma sem lehet. És azt is, hogy a „hivatalbéli” embernek az ősi székely normák szerint is kötelessége jól elvégezni azt, amit hivatala reá ró. 

Az emberi együttélésnek a formáit Európa-szerte kutatva Imreh István tulajdonképpen azt szerette volna elérni, hogy a magyar nemzeti önismeret egy olyan belső erősítő pánttá váljék, amely tartást ad az embernek, könnyebben elviselhetővé teszi, ami naponta porlasztja, omlasztja, ami rázúdul nehézségként, elviselhetetlen teherként. Szükség volt – és ma különösképpen szükség van – erre, hogy ne a gyökértelenség, az otthontalanság bizonytalanságával éljenek az emberek. Következésképpen fel kellett tárnunk a múltunkat, hogy felfakadhassanak az önértéktudat forrásai. 

A hetvenes-nyolcvanas években, amikor Imreh Istvánnal, Faragó Józseffel, Demény Lajossal, Egyed Ákossal igyekeztünk időtállóbbá szőni a Hargita alatti kistáj lakosainak megfoszlott történelmi/nemzeti értékpalástját, mindig magunkon éreztük László Gyula régészprofesszor tekintetét. Elsősorban Imreh Istvánnak és Faragó Józsefnek köszönhetően, akik szíves-örömest idézték szűkebb körünkbe a második világháború utáni időszak értelmiségnevelő műhelyének, a kolozsvári Móricz Zsigmond Népi Kollégiumnak a tanár elnökét. Igaz, nyilvánosan akkor nem beszélhettünk munkásságának össznemzeti jelentőségéről – az Illyés Gyula-i értelemben vett történelemteremtés másoknak volt a privilégiuma; azoké, akik úgy hitték, hogy az idők végezetéig „teremtés előtti sötétségben” tarthatnak bennünket –, de a sűrűn lakott vidék apró településeit bejárva minduntalan szembejött velünk az Időből László Gyula. Kikerülhetetlenül. Hiszen a Székelyföld és a Szászföld határvidékén látta meg a napvilágot unitárius székely családban (Kőhalom, 1910. márc. 10.). Gyakorlatias észjárású édesapja Abásfalváról indult a „nemzet napszámosának”, és zsenge gyermekkorától úgy nevelte Gyula fiát, hogy életre szóló élményévé váljon szülőföldszeretete, az erdélyi történelmi hagyományokhoz való – a tudományművelésben és a művészi alkotómunkában egyaránt eligazító hatású – ragaszkodása. Az esetleges életrajzi adalékokon túlmenően azonban jóval fontosabb volt számunkra az a hatalmas tudásanyag, amelyet ő szerzett meg rólunk, és amellyel ő perelt értünk abban a korszakban is az Idővel – hogy legalább most világosan láthassunk a „teremtés előtti sötétségben”.

A távlatépítő 2000. esztendőben a szellemi otthonteremtés újabb korszakához érkeztek szülővidékem emberei. Hajdani iskolám, a homoródszentpáli általános, felvehette László Gyula nevét. Aligha szerezhettem volna Imreh István történészprofesszornak valaha is nagyobb örömet, mint amikor telefonbeszélgetésünk során megemlítettem, hogy kinek a nevét veszi fel egykori iskolám. Érezhetően átforrósodott a hangja, és arra kért: vigyem el az ő üzenetét is a Homoródmentére. Hiszen a negyvenes években „szoros szomszédsági kapcsolat” alapozta meg barátságukat: együtt dolgoztak az Erdélyi Tudományos Intézetben, a Bolyai Egyetemen, együtt vezették a kolozsvári egyetemi hallgatók Móricz Zsigmond Kollégiumát. Szaktudósként és egyetemi oktatóként is sokat köszönhet ő László Gyulának.

 „A honfoglaló magyar nép élete című, 1944-ben megjelent könyvét már doktori értekezésem forrásmunkájául használtam – hallhatta a névadó ünnepség nagyszámú közönsége. – Módszert, szemléletmódot pedig feledhetetlen beszélgetéseink során jussolhattam. Nem foglalható össze pár szóban egy olyan gazdag életmű, mint az övé, de az bizonyos: a rendtartó ősök régmúltját kutatva az igazság tisztító tüze mellé invitált, és a szépség értő megbecsülésére is buzdított.

Mindig az élet teljességére vágyott, és a múltban is azt kereste. Ugyanakkor a termékeny bizonytalanság elvét érvényesítette. Legjobb előadásainak azokat tartotta, amelyeken egy-egy munkája keletkezéséről számolt be hallgatóinak. Azt a habitust sugallva, hogy éljék életüket minél gazdagabban, és ezt a gazdagságot keressék a múltban is. »Nem előírásokon múlik a jó oktatás – érvelt nemegyszer –, hanem a jó oktatókon. A legkitűnőbb reform sem teszi élménnyé a szürke unalom óráit…« Varázslatos egyéniség volt, akinek a szellemi teljesítménye színvonalra kötelez bennünket ma is – mind a kutatásban, mind az oktatásban.”

Cseke Péter

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató