Cafat
Mit akarok én igazán? Egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés bennem, viszont a válasz valahogy sohasem akaródzik megfogalmazódni. Közeledve a 26-hoz, a negyed évszázados kort meghaladva úgy érzem, hogy lemaradok, és egyre kevésbé élek. Lehet az embernek az én koromban az a 40 fölötti midlife krízise, amikor a középkorú férfiak és nők észveszejtve frissülni, élni, csajozni/pasizni, utazni, piálni akarnak, mert úgy érzik, egyre inkább kifutnak az időből, és nem élték még ki magukat? A válaszom egy nagybetűs IGEN. Tapasztalni akarok… Tapasztalni az utazást, egy trópusi sziget hívogató szépségét, a hullámok ringatását, a homok puhaságát és a szél simogatását. És valakit, aki fontos annyira, hogy megfeledkezzem rajta kívül mindenkiről és mindenről. Ő simogasson, ő szeressen, helytől és időtől függetlenül. Ha jobban belegondolok, már utazni sem akarok. Csak őt. Őt akarom keresztül-kasul beutazni és megtapasztalni.
– a tökéletes első csókot, ami közel sem tökéletes, mert mindketten izgultok, és még le is fejelitek egymást közben. Mégis a legtökéletesebb a világon
– a spontaneitást, az izgalmat és azt, hogy sosem tudsz betelni a másikkal
– a vad szexet, ami a meghittség morzsáit rejti a harapásnyomok és szétkarmolt hátak labirintusában
– a beszélgetéseket „az élet nagy dolgairól”, a kanapén ücsörögve, kávéval a kézben
– a csillogást, amit a másik szemében láthatsz, ha rád néz, még a legrosszabb napodon is. Amikor tudod, hogy a világnál is többet jelentesz neki
– azt az ölelést és homlokpuszit, amit sosem felejt el az ember, tökmindegy, hogy mennyi idő telt el és mennyi minden változott.
Tapasztalni jó és félelmetes. Valahányszor megtapasztalom mindezt, annyiszor rettegek, hogy el fogom veszíteni… és ez eddig így is volt. Az emberek jönnek és mennek az éle-temben, mintha csak nyitva hagynám az ajtót, és egy „Ne maradj bent soká!” feliratú nyíllal világítanék kifelé a lépcsőházra. Érzések hullámzanak a lelken keresztül, és egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint a kulcsaim vagy a telefonom egy átbulizott éjszakán. „Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük el, és tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, attól függően, hogy mekkora bennük a romantika.” Aztán lassacskán elmaradnak mellőlünk, mert találunk másokat a helyükre. És örökre belénk égnek valahol.
Brassai H. Réka
