Bunyó a játszótéren
2014-10-01 14:42:27
- Nagy Székely Ildikó
Amikor a tapsolni, integetni tanuló kicsi kéz hirtelen ökölbe szorul, és pár másodperc múlva a játszótéri új barát bömbölni kezd, sok szülő úgy érezheti, hogy valamit rosszul csinált.
Amikor a tapsolni, integetni tanuló kicsi kéz hirtelen ökölbe szorul, és pár másodperc múlva a játszótéri új barát bömbölni kezd, sok szülő úgy érezheti, hogy valamit rosszul csinált. A tündéri apróságot tökéletesen ismerni vélő anya döbbenten szemléli a jelenetet, sehogy sem érti, hogy hogyan, mikor válhatott gyermekéből, akit ő csupa szépre, jóra tanítgatott, vödör- vagy lapátrabló agresszor. Mi váltja ki az erőszakos viselkedést a kicsiknél, és mit tehetnek a gyerekbunyó felnőtt szemtanúi? – Suba Mónika pszichológussal többek között erről beszélgettünk.
– Hány éves kortól jelentkeznek az agresszióra utaló jelek?
– Először is szögezzük le, hogy voltaképpen mi az agresszió. Egy érzelmi frusztrációra adott válasz, illetve tanult konfliktuskezelési mód, a feszültség egyféle levezetése. Gyakran valamilyen kár okozása révén nyilvánul meg, az elkövető egy másik személyben, egy tárgyban, de akár önmagában is kárt tehet. A gyermekeknél az első dühreakció már csecsemőkorban megfigyelhető, amikor az apróság elkezdi felfedezni a világot, és közben folyton a szülő féltésből felállított korlátaiba ütközik. Ilyenkor sír, megfeszíti magát. Később, másfél éves kortól már egyféle tudatosság jellemzi a viselkedést, földhöz csapja magát, üt, rúg a gyerek, ha nem úgy történnek körülötte a dolgok, ahogy szeretné. A legtöbb szülő ilyenkor megijed. Pedig az agresszió mindenkiben benne van, csak a levezetési módozatok, a konfliktuskezelési technikák eltérőek. A heves dühkitörések kisgyermekkorban életkori sajátosságnak számítanak.
– Mégis, mit tanácsos tenni, ha mondjuk a homokozóban elszabadulnak az indulatok?
– A kisgyermekek életkorukból eredően énközpontúak, kizárólag a saját nézőpontjuk szerint szemlélik a világot, és nincs önkontrolljuk. Ha két másfél éves összekap, a legjobb, ha a szülő odamegy, és megpróbálja elterelni a figyelmüket a konfliktus forrásáról, például egy másik játékot kínál fel. Kétéves kor után, amikor a gyerekek többsége már folyékonyan beszél, ritkábban kerül sor tettlegességre, mert már szóban is ki tudják fejezni az akaratukat.
– Az óvodáskorhoz azért hozzátartoznak a kisebb-nagyobb bunyók. Ismerek olyan kislányt, aki rendszeresen összecsípett karral ment haza a napköziből, ráadásul a legjobb barátnője volt az elkövető.
– Ezektől a sérelmektől lehetetlen mindig megvédeni a gyereket. De nagyon fontos, hogy ne akarjunk egyből nekiugrani a bántalmazó szerepében feltüntetett másik gyermeknek, hiszen lehet, hogy őt meg a miénk ütötte, csípte meg. Az agresszió kezelésében leginkább úgy segíthetünk a legkisebb családtagnak, ha megfelelő modellt állítunk eléje. Mivel a viselkedése ebben a korban az utánzáson alapszik, ő is úgy reagál majd konfliktushelyzetben, ahogy azt tőlünk látta. Ezért fontos, hogy elsősorban a saját konfliktuskezelési módszereinken dolgozzunk. Az affektív viszonyulás a legjobb, az, ha hitelesen felvállaljuk a haragunkat, de teret adunk a velünk szemben álló félnek is.
– Sok gyerek átmegy a köpdösődős, rugdosódós, harapós „korszakon”. Egyes szülők taslival, fenékre veréssel próbálják leszoktatni a csemetét a nemkívánatos viselkedésről. Jó ez így?
– Azon kell elgondolkozni, hogy mit tanítunk, milyen üzenetet adunk át a gyermekünknek azzal, ha megverjük, amiért verekedett. Csakis azt, hogy a konfiktusokat agresszív viselkedéssel kell megoldani. Ezek a korszakok egyébként rendszerint maguktól véget érnek, az odafigyelő, szerető magatartás, az érzelmi biztonság kialakítása pedig mindenképpen segít abban, hogy zökkenőmen-tesebben túl legyünk rajta.
– Hogyan jut kifejezésre az agresszió kisiskoláskorban?
– Ez természetesen a gyerektől, illetve a körülményektől függ. Az iskolába járó gyermekek már képesek tudatosan bántani egymást. Rendszerint ebben a korban jön be a képbe a videojátékok, illetve a tévében látott akciófilmek hatása. Ami a televíziózást illeti, én mindenképpen korlátoznám, és odafigyelnék arra, hogy csak az életkorának megfelelő dolgokat nézzen a gyerek. A videojátékokat határozottan ellenzem, a kisiskolások ugyanis még nem tudják egyértelműen szétválasztani egymástól a valós és a képernyőn látott virtuális világot. Nem nehéz kitalálni, milyen hatással lesz a lelkivilágukra, szemléletmódjukra, ha pár gombnyomással következmények nélkül öldökölhetnek.
– Kisiskolás közösségekben időnként elfordul, hogy valamilyen, az átlagtól eltérő tulajdonság miatt az osztály fizikailag vagy verbálisan bántalmazza az egyik diákot. Ismerek olyan esetet, ahol a kiközösített diák visszaütött az egyik csúfolódónak, és azóta senki nem kötődik vele. Önvédelemből bátorítandó-e az agresszív viselkedés, és mi lenne a tanító vagy az osztályfőnök dolga a konfliktus megoldása érdekében?
– Úgy gondolom, hogy ha ennyire elfajultak a dolgok, ajánlatos az iskolapszichológus segítségét kérni. Azt hiszem, az említett esetben csak tünetmentesítve lett, de nem rendeződött a konfliktus. Az ugyanis, hogy a bántásoknak vége szakadt, még nem jelenti azt, hogy az osztály elfogadta, megszerette a kiközösített diákot, sokkal inkább egy passzív agresszióról lehet szó irányában.
