Büszkeség
2024-07-15 14:00:00
- Kuszálik Péter
’Apuka szeme fénye’ izzadtan érkezik haza a grundról, és büszkén újságolja: „Ma két gólt is rúgtam.” „Mennyi volt a végeredmény?” „Egy-egy.” Khm. A lezárult foci-Eb-n is volt egy ehhez hasonló eset: az egyik elődöntőben a franciák két gólt rúgtak, a spanyolok csak egyet, mégis az utóbbiak mentek tovább. „Hol itt az igazság?” – kérdezi az, aki nem ismeri a szabályokat; mi azonban tudjuk: öngólt rúgni nem dicsőség, és nem ok a büszkeségre. De lássuk csak, miről beszélek. Az értelmező szótárban ezt olvassuk: ’büszke’ az, akit valami miatt (jogos) önérzet, jóleső érzés / megelégedettség / öröm tölt el. A melléknév második értelme a túlzásba esett személyre vonatkozik: „önmagát túltengően sokra tartó, öntelt”. Példát mondok: „megvertük a skótokat” – közölte egy magyarországi ’villanyújság’ néhány héttel korábban, de – szerintem – ez nem ok a büszkeségre, csupán sovány vigasz, mert a többiektől kikaptak. Ráadásul: a győztes gólt nem a cikkíró vagy a sportminiszter rúgta, hanem a Csoboth gyerek. Ebből adódik a kérdés: ki mire lehet büszke? Jakab István, az augusztusi sokadalom szervezője például azzal dicsekszik: „Büszkék vagyunk arra, hogy a [leendő] Forgatag idején egy közösségként mozdul meg a város (…), hogy a rendezvény látogatóinak színvonalas programban legyen részük” és maradandó élményekkel térhessenek haza. (Népújság, júl. 10.) (Két példa ’a maradandó élményre’: az újság előző oldalán arról olvashattunk, hogy négy gyerek zuhant le egy Hunyad megyei vidámparkban; más forrásból pedig azt tudtam meg: július 7-én hajnalban, a Balaton Sound fesztiválon egy lány esett le az óriáskerékről.)
Azt, hogy mi lesz, még nem tudja senki, a volt értékelése pedig a nyilatkozó karosszékének méretétől függ. Ugyanabban a lapban olvashattuk: a (július 8-án reggel) bezárult fesztivál rendezőinek „megvalósult a vágyuk, a hatodik Vibe-on 112.600 ember fordult meg” (és pánikszerűen hagyta el a helyszínt?). Egy másik emlékezetes dolog: „Az idei Vibe nem mellesleg az első volt, ahol volt például óriáskerék és egy kalapácsra emlékeztető vidámparki eszköz. Ezek előtt általában hosszú sorok kígyóztak, ez igazolta, hogy a résztvevőket érdekelték ezek a gépek” – mondotta a fesztivál igazgatója. Javasolom: jövőre állítsanak föl egy égig érő vascsicsergőt, mert az sokkal látványosabb (bár nem kimondottan „vidámparki eszköz”). Zárás után egy órával fölkerestem a helyszínt, ahol elbeszélgettem egy biztonsági őrrel. Szerinte nem volt gyúródás az óriáskeréknél, viszont a csendőrség kábszerfogásra idomított kutyái eredményesen szimatoltak. Balhé is volt, de nem a buli területén, hanem ’a hátsó bejáratnál’: négy részeg fickót kellett megregulázni. Mivel ellentmondásos információink vannak, csupán az óriáskereket működtető vállalkozó pénzügyi mérlege adhatna megbízható tájékoztatást a masinéria sikerességéről (de csak akkor, ha minden ’repülni vágyó verébnek’ áfás számlát adott). Nyereséges mérleg esetén jogot formálhat a büszkeségre, de mekkora karéj babér jár ezért az igazgatónak? Neki már „megvalósult a vágya”, mire számíthat még? Az idei buli után már csak „az összegzés következik, a következtetések levonása és a sikeres fesztivál megünneplése”. Kérdezem: nyilvános lesz-e a költségvetési mérleg, vagy az már magánügy; továbbá: az ünneplésre meghívják-e a fesztivál reklámozóit is? (Pénzzel kapcsolatos városi legenda: évekkel korábban a Színház téren tartott gitárkoncertet a világ egyik leghíresebb művésze. Mikor megtudta, hogy a város mellényzsebből fizette az egészet, akkor elismerőleg bólogatott: „jó gazdagok vagytok, hallod-e”. Mellesleg: jobb lett volna a koncertet a Palotában rendezni, mert a művészi élménynek sokat ártott a tömegjelleg; jobb lett volna exkluzívra venni a figurát…)
Más, de szintén a büszkeségről szól. A Székely Vágtáról szóló tudósításban olvastam: „a tét nagy, a cél nemes”. (Népújság, jún. 25.) A vágta kommunikációs felelőse nem szólt arról, hogy mi a cél és mekkora a tét. Kérdezem: a győztes lovason kívül a lóápoló is részesülhet-e a dicsőségből, mert a lónak – szegény állat – csak egy veder zab a jutalma.
Erkölcsi szempontból a vallási dogmák erősebbek és igényesebbek az értelmező szótárnál, ezért az ő szempontjukból is meg kell vizsgálnunk a fogalmat. „Büszkeség = a szó legtágabb értelmében a birtokolt vagy ismert érték feletti öröm, mely magatartásban, szóban, gesztusban fejeződik ki, és hála kíséri. Mások véleménye kevésbé befolyásolja, mint az öröm egyéb fajtáit. Eltévelyedése vícium*, mely hamis értéken vagy a valós érték túlbecsülésén alapszik; szűklátókörűség, hálátlanság és mások lebecsülése jellemzi.” (Magyar katolikus lexikon, 2. kt. 152. // *Vícium = a latin ’vitium’-ból: hiba, gyengeség, vétség, vétek, bűn; rossz szokás, az erény ellentéte.) Következménye: Aladárnak joga van a saját hatáskörében dönteni arról, hogy büszke legyen-e a csíkos csukájára vagy sem. De ugyan minek: a büszkeség fénye mihamar kifakul, a sportcipő pedig a kukában végzi. Fantasztikus tanácsot olvastam a Vibe-mazsolákat taglaló riportban, felér egy beavatással: „a Beszéljünk az órákról csatorna [hogy mik vannak?] szerkesztője lapunknak elmondta, hogy nem szabad hamisítvány órát venni azért, hogy menők legyünk”. (Népújság, júl. 8.) Már azon spekuláltam, hogy miként tehetnék szert egy húszezer dolláros hamisítványra, de a cikket olvasván lemondtam a vásárlásról. Majd rádupláztam: a villanyautó és a hajlékony okostelefon megvásárlásának a gondját is a szelektív gyűjtőbe dobtam. Legfennebb nem leszek menő, de arra a kis időre már nem is érdemes. (Különben is: már túl vagyok a Mont Blanc-i magasságon: katonakoromban képet csináltattam a városi fényképésszel, olyant, hogy a karórámat ne fedje a zubbony ujja. Hadd lássák az otthoniak: milyen a néphadsereg büszke bakája. Az azóta eltelt ötven év alatt nem ostromolt ennél nagyobb büszkeség.)
