Bírságolnának, de kit?
2012-02-24 17:18:01
- Ferenczi Ilona
A földművelésügyi tárca vezetője megadóztatná a parlagon hagyott mezőgazdasági területeket – amiből jó egymillió hektár van országszerte. Két hét múlva a kormány asztalára ígérte az erről szóló jogszabálytervezetet. A hatalom, szokásához híven, még a kőből is pénzt facsarna, hogy a soklikas büdzsét bár itt-ott foltozgassa. Sajnálatos, hogy a szétzilált mezőgazdaságban a miniszter ezt látja mentő megoldásnak.
A földművelésügyi tárca vezetője megadóztatná a parlagon hagyott mezőgazdasági területeket – amiből jó egymillió hektár van országszerte. Két hét múlva a kormány asztalára ígérte az erről szóló jogszabálytervezetet. A hatalom, szokásához híven, még a kőből is pénzt facsarna, hogy a soklikas büdzsét bár itt-ott foltozgassa. Sajnálatos, hogy a szétzilált mezőgazdaságban a miniszter ezt látja mentő megoldásnak. Naivság azt hinni, hogy ezzel megugrik a munkakedv, megszaporodnak a hozzáértő művelők, merthogy az ember legérzékenyebb s legfájdalmasabb „testrésze” a zsebe. Átfogó látásmóddal képes lenne felismerni a valós bajokat, a hiányosságokat, és józan, megfontolt orvoslási módot, szakszerű megoldásokat is ötletelne hozzá. A kiindulópont lehetne akár a 18-as törvény, amelyet sokkal körültekintőbben, alaposabb tájékozódással és sokrétűbb szakvéleményezéssel kellett volna összeállítani ahhoz, hogy a mulasztásai ne okozzanak annyi galibát még ma is. Például még mindig van megoldatlan tulajdonba helyezés, kiadatlan birtoklevél. A sebbel-lobbal megfogalmazott törvény elegendőnek tartotta az egykori téeszektől származó bizonylatot, hogy ki mekkora földterülettel lépett be a társasba. Konkrét eset, hogy egy gazdálkodót 1959-ben kuláklistával és Duna-csatornával fenyegettek, ha nem adja le a vidéki, közel nyolc hektár földjét (még volt neki feleannyi Marosvásárhelyen). A híres-hírhedt népi demokrácia aztán kiadta művelésre falubeli föld nélkülieknek, akik három év múlva, kollektivizáláskor beálltak vele a közösbe, majd a 18-as törvény alkalmazásakor hozták a papírt, hogy mi a jussuk. Közben az eredeti tulajdonos is kérte, telekkönyvi bizonylatokkal igazolva az igénye jogosságát. S mi lett az ilyen esetekből? Földperek végtelen sokasága, harag, s még gyilkosságok is. (De legalább az igazságszolgáltatóknak van munkája.) Ahol a tulajdonviszonyok nem tisztázódtak, miért művelje bárki is azt, ami esetleg a másé (lesz)?
Más kérdés, hogy ki dolgozná meg egy szent hoppra az egymillió hektárt? A nyolcvan-kilencven évesek? Akik már magukat is csak alig, vagy egyáltalán nem tudják ellátni? Esetleg remélni lehet, hogy tömegesen vidékre települnek a városivá lett leszármazottak és nekilátnak szántani-vetni? De mivel? Indulótőke híján még pályázni sem tudnak, márpedig korszerű gépek nélkül nincs versenyképes gazdálkodás, másmilyennel meg nem érdemes, mert eleve csődre ítéltetett.
S akkor kiken csattan a pénzfacsaró buzgólkodás? És a miniszteri bársonyszékből netán úgy tűnik, hogy be is lehet majd hajtani tőlük?
