Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (23.)

Legenda és halhatatlanság – Ady Endre

Orvosért kiáltva 

„Ady a magyarság legkínzóbb, döntésre leginkább váró problémáit fogalmazta meg. Rátapintott sebeinkre, orvosért kiáltva könyörtelenül kitakarta azokat. […] az addigi versszerző gyakorlathoz képest szinte már szemérmetlen feltárulkozása az olvasó legbensőbb, majdhogynem lélekgyógyászi azonosulását teszi lehetővé az olvasottakkal” (Nemeskürty István: Diák, írj magyar éneket. Budapest, 1985, 2. kötet, 661.). Az elmúlás, a magányosság és a legyőzöttség megsemmisítő érzését általános érvénnyel, petőfis szerepversben is ki tudja fejezni: 

„Roggyant a lábam, süppedt a mellem,

Itt az ideje, össze kell esnem.” (Ének a porban) 

Petőfihez képest azonban Ady „üldözöttnek érzi magát, nem tudja maga mögött az érte lelkesülők biztonságot kínáló tömegét, híveit a távoli jövendőben sejti” (Nemeskürty 1985, 664.). Így fejezi ki kora válságát, illetve nemzete tragikus száguldását a végzetes válság felé. Hiszen kordivat a veszendőség érzése és a mindenben való kételkedés, a nézetek anarchiája. A kortárs írók nem jellemeznek, nem a kort elevenítik meg, nem gyönyörködtetni vagy szórakoztatni akarnak, hanem „problémákat akarnak felvetni és megoldani” (Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, Budapest, Magvető, hatodik kiadás, 467.) az egymásnak feszülő (régi és új, radikális és konzervatív stb.) világnézetek anarchiájában. Ady halálfélelem és önmarcangolás dimenzióiban fejezi ki a szerelmet, egyén és közösség viszonyát, a pénz rabságát, az élet és az emberi értékek viszonylagossá válásának keserű tapasztalatát, istenélményét, a magyar múlthoz, jelenhez és jövőhöz való viszonyulását. A halál és a betegség minden rossznak jelképe lesz költészetében:

Napjaim: koldus, Télbe-hulló,

Csöndes, elszánt betegek… (Télbe-hulló ember vágya)  

A halál: apró vérfolt,

Egy rosszul járó óra (A menekülő élet)

Gyógyítani akaró mitológia 

Verseinek nyugtalanságában mintha egyéni betegsége és az ország hanyatlása egyszerre teljesednék ki:

Szívemet a puskatus zúzta, 

Szememet ezer rémség nyúzta, 

Néma dzsin ült büszke torkomon 

S agyamat a Téboly ütötte. (Ember az embertelenségben, 1916. szeptember)

Az „eltévedt lovas”, „a Holnap hőse”, az „új vizek hajósa” sajátosan sebfeltépő és az egészet nézve gyógyítani akaró mitológiát teremt, hogy a nemzet önismeretét, „a föld alvó lelkét” (A magyar ugaron), apadó életét ébresztgesse. Egyes verseiben a majdani József Attilát előlegezi, amint a „Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó” proletár horpadt mellét, kiálló vállát, zúzos arcát festi, aki „Mosolyog szent, nehéz álmában”: a nagyváros tüdőbetegeinek álmát ecseteli: 

„Tiszta ágyat és tiszta asszonyt

Álmodik s vígan fölkacag,

Kicsit több bért, egy jó tál ételt,

Foltatlan ruhát, tisztességet

S emberibb szavakat.

Kevesebb vért a köhögésnél

És a munkánál több erőt

S hogy ne kellessen megjelenni

Legalább tíz-húsz esztendőig

Az Úr szine előtt.” (Álmodik a nyomor)

Pokoljáró költészet

Amint Kosztolányi Dezső jegyezte meg, Ady „csikorgó foggal, zokogva kiabálta egész életében, minden dalában: Itt élned, halnod kell!” (Figaro 1919. február 5-i száma) 

„Más, egészen más lett volna az életem, ha nem csap bele a lues bombája” – írta egyik levelében az öccsének. És talán másként tájékozódott volna a kusza nemzetközi és magyar társadalmi-politikai jelenségek között is. Pokoljáró költészete mindezzel együtt páratlan kincsünk, és semmihez sem foghatóan szolgálja a magunk (akár gyógyulásos) revízióját.   

Domy Béla doktorsága című novellájában az orvosokról nagy tisztelettel és derűsebb jövő felé tekintő bölcselettel így ír Ady: 

„Közöttük is sok a szegény, kényszerű, az Életnek kergetett, hitetlen és éhes ember, de a mesterségük maga: emberi piszkokat lesúroló szépség. Az orvosok sokkal inkább a halhatatlanság kiméráinak lovagjai és rabjai, mint a fetis-papok, de bennük, általuk indul el a nagy lehetőség, hogy majd talán jövő-valamikor, egyszer nem betegen hal meg beteg élet után az ember, de mikor egészségesen túlélt a földi kaphatóságokkal.” (idézi dr. Czeizel Endre: A magyar költő-géniuszok sorsa. Budapest, Galenus kiadó, 213.)

A Nyugat folyóirat megalapítását (1908. január 1.) követően 1908 márciusában Juhász Gyula Nagyváradra utazott, hogy ott létrehozzák a Holnap irodalmi társaságot (Ady, Babits, Balázs Béla, Dutka Ákos, Juhász Gyula, Emőd Tamás, Miklós Jutka alapító tagokkal). Mintha már a Holnap antológia számára írta volna Ady A Holnap elébe című versciklusát (1907). E versciklusában az Egy jövendő karácsony című versében kétszer bukkan fel a „sápadt orvos” alakja. A sápadt orvos alakja egyszerre utal a fakuló örömünnepre, Jézusra a világ örvénylésében – és a költőt „fogyó ereje növekvő lázában” kínzó, akkor még gyógyíthatatlan nemi baj latin nevére (Treponema pallidum). A sápadt orvos „valaki a régiekből”, egy „szorongva szóló vendég”, a régi karácsonyok szelleme, akivel szemben az új ünnep hevében „bámulva és vidáman / És kacagva” a költő énje egyszerre készül élni: „Hiszen én még sohse éltem”, és egyszerre vergődik „hörögve”: elkergeti küszöbéről a régi évek pogány ünnepeit, „hörögve” ismeri fel, hogy „Hiszen én meg se születtem, / Karácsony van, száll az angyal.” A bámulatosan jól szerkesztett vers záróképe: a költői én az elmulasztott egészség és az elmulasztott ünnepek miatt egyedül „a nagy, szomorú házban / Zsoltárokat énekelve / Hajnalig” várja az angyalt – hogy talán a múltba fakuló sápadt orvos mögül egyszer csak az „áldott orvos” lépjen elő, hogy az egészséges élet áramába kösse vissza a hitehagyottan elárvult és megtépázott embert, aki reménytelenül eseng a Tisztaság után. 

Mint „föl-földobott kő” 

„A vérző magyarság volt az a kollektivitás, ahová Ady betegen hazatalált” (Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, hatodik kiadás, 495.). Betegen is világosan látta „bús akaratlan, kicsi” országának mulasztásait, vétkeit, értékeit és közelgő nagy baját; mindezzel azonosulva írhatta: 

„Van csömöröm, nagy irtózásom

S egy beteg, fonnyadt derekam.

Utolszor meghajlok előtted,

Földhöz vágom a poharam.

Uram, én megadom magam.” 

(Az ős Kaján) 

Mint „föl-földobott kő” „példás alakban” „százszor is” kész volt szemébe 

mondani nemzetének az igazat – de nála búsabban és szerelmesebben senki nem volt kész „fajtánk takarója” lenni (A fajtám takarója). Kosztolányi írta Adyról, hogy haláltusájához közeledve „csak a morfium említésére mosolyodott el hálásan és melegen”. És amikor „a vad, iszonyú altató, a halál” elragadta a Holnap hősét, a minden műfajban remekműveket ontó pályatárs így gyászolt:

„Ha valaki sohase látja őt, és csak a költeményei után képzeli el, akkor is szükségképpen csak ilyen lehetett, a fantáziában is, dióbarna szemű, hatalmas fürtű, barnás arcbőrű, egész mivoltán a szenvedély és szenvedés titkával. Halála előtt két hónappal szomorúan mutatta lábszárait, melyek vékonyak és finomak voltak, akár egy négyéves gyermekéi, de a feje akkor is hatalmasan trónolt a testén, a szeme akkor is valami barbár tűzzel lángolt. 

Majdnem külön életet élt ez a szép oroszlánfej, mely életében, de most halálában különösen hasonlított Beethoven fejéhez. […] A koporsón ezüst betűkkel ez áll: Ady Endre, élt 41 évet. Ami itt befejeződött, az gyors és tragikus volt. De ami itt kezdődik, az hosszú, nagyon hosszú. Olyan hosszú, mint a legenda és a halhatatlanság” (Kosztolányi Dezső a Pesti Napló 1919. január 29-i számában).