2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mikszáth, a démoni krónikás

Ahogy Kosztolányi Dezső írta 1918-ban, Mikszáth Kálmán (1847–1910) az utolsó boldog írónk volt. A kiegyezés utáni Magyarország emlékezete őnélküle kietlen és „sivár” lenne (Szerb Antal). Kosztolányi tíz évvel később, 1928-ban már többet is megértett „a nagy palóc” titkából. 

Bonckés az író kezében

Trianon után Kosztolányi nemcsak azt állítja Mikszáthról, hogy „prózája a magyar próza törvénye és kánonja”, de mélyebbre ás az akkor még közelmúltnak számító századforduló dolgaiba. Ezt írja: Mikszáth „álarcos író”, aki „félelmetes, gúnyolódó, minden nyájasságában is szigorú, démoni krónikás, csontig hatoló metsző élccel, könyörtelen emberábrázolással” hatol át minden elkendőzött és agyonhallgatott tabun, kezében bonckés… 

Igen, röntgenszemű és élve boncoló, „utolsó boldog” írónk méregkeserű piruláit is üde, elbűvölően édes mesékbe öltöztette, mert a részvétet és az együttérzést a jó orvos sem a műtőben gyakorolja. 

Személyes élmények, sötét ecsetkezelés

Már korai műveiben is gyakran találunk orvosokat. A Mikszáth által ábrázolt orvosok között van, aki a kórral szemben tehetetlenséget árul el, vagy egyszerűen tehetségtelen, de egyes orvosok olykor már-már hivatásos emberölőkként jelennek meg az író tollán. Az orvosokat festő sötét ecsetkezeléshez sajnos személyes élmények vezették Mikszáthot: Mária húga tizenhat évesen tüdővész áldozata lett, szüleit kolera vitte el, Jánoska fiával pedig a difteritisz (torokgyík) végzett. A torokgyík, írja Mikszáth, „a halál legrettenetesebb generálisa” volt a családokban akkoriban. Az író négyéves gyermeke huszonnégy napig viaskodott a bajjal, „s ha több húst eszik, ő győzte volna le a torokgyíkot.” De a hús drága volt, a fiatal Mikszáth pedig szegény. A ló, a bárányka meg a nyúl (1893) című elbeszélésben az író megrázó emléket állít haldokló kisfiának, a megsemmisítő gyásznak. A „magyar gyerekek kaszása”, a torokgyík rátört később a Mikszáth pár Albert fiára is. Pedig azt a fiút (az elbeszélés szerint) a gyermekeik életéért minden áldozatot meghozni akaró szülők németnek kezdik nevelni dacból, hogy akkor tán sem betegség, sem államhatalom nem fog majd ki a gyermeken… 

A kőnyelvű gyermek 

Albert pedig, A németke (ez a kis Mikszáth Albert történetét tartalmazó elbeszélés címe, mely szintén 1893-ban jelent meg) szerencsésen felgyógyult a difteritiszből. És így az elbeszélés csattanója más irányt vehetett. Amikor kisfia betegágyánál apja keserű fájdalmában „már csak azt” bánja legjobban, hogy miért is nem magyarul beszéltek a gyermekkel, lázában a „Németke” egyszerre magyarul szólal meg, ráadásul könnyed humorral: „– Ülj le, koma, itt a kő!” Mert tudniillik kőnyelvűnek nevezték félig tréfásan, félig komolyan a gyermeket, aki német pesztonkát kapott volt, és talán éppen ezért csak későn kezdett beszélni, akkor is németül. Az élet, a sors és általában az emberek sokféleségét oly könnyű kézzel kifejezni tudó író így csavart egyet meséjén, hogy azt ábrázolhassa, hogy a kérlelhetetlen ellenség, a torokgyík ezúttal „meghátrált”, és kegyesen és váratlanul visszaadta a szinte halálra ítélt gyermeknek az élettel együtt az anyanyelvét: 

„–Hát szabad? – kérdé félénken, pihegve.

– Természetesen.

– Akkor szüret – mondá a gyerek élénken, látható vidámsággal.”

Kedélyesen, de epével 

Mikszáth A nyúl, a doktorok és a betegség (1893) című elbeszélésében saját betegségét adomázza, anekdotázza el – kedélyesen, de „epével” is – ahogyan íróként mindig is teszi. Arról mesél, amikor egyszerre volt „csak” gyomorhurutja és tífusza, és amikor két orvosa együtt sem sokat javított hosszas kínlódásán. Két hétig csak tejet „evett”, azután hat hét viaskodás következett a tífusszal. Inkább családja és barátai aggódtak érte tevőlegesen, hogy lassan meggyógyuljon, és visszataláljon a humorához: 

„Miután immár a humor játszi nedve is elcsöppent az én bajom felett, egyszerre eltűnik, elpárolog előttem is a sok medicina szag, s egész tárgyilagosan el tudom mondani a betegségemet […] a térdemre támasztott kicsike fadeszkán.”

Mikszáth a visszaemlékezés derűjével, a rá és senki másra úgy nem jellemző közvetlenséggel meséli el, hogy lázálmában, nagy szerencsésen, bűnbakot talált a betegségére, mégpedig Berci fia (a hajdani „Németke”) fehér nyulát. Az író, ha beteg is, kombinál: a sajátságos figyelemelterelő hadművelettel a család fojtott izgalmának sikerült új, más irányt szabnia, és bár az ártatlan nyuszi feláldozásával, de sikerül meggyógyulnia… 

Az Isten és a módos gazda

A zöld légy és a sárga mókus (1895) című Mikszáth-novellában a pesti egyetemi sebész, Birli József „kilógus” egyáltalán nem rossz orvos, ráadásul jó emberismerő. A fővárosból falura vonatozik Gál Jánoshoz, a „falu nábobjához”, hogy megmentse az életét. Mikszáth humorára jellemző már a felütés: Isten ítéletet tart az emberek felett, és úgy ítéli, hogy a módos gazdát, „akivel a szolgabíró is kezet fog”, ezennel leüti. Tehát a módos parasztgazda kezét megcsípi egy apró, de fertőző légy. Gál uram keze „egyszerre dagadni, pirosodni, aztán feketedni kezdett, mindig odább, feljebb.” A sebész az amputációt javallja, de betege hallani sem akar „hulla-légyről”, vérmérgezésről, műtétről. Pap, jegyző, kastélyúrnő, majd a gazda első házasságbéli gyermekei mind rimánkodnak a betegnek, hogy engedje magát megműteni, hiába. Az ifjú Gálné eközben férjével „egyetértésben” hallani sem akar amputációról. Birli doktor ekkor cselhez folyamodik, mert elgondolkoztatja Gálné kicsattanó jókedve és temperamentuma az igen drámai helyzetben. Birli doktor tehát felkeresi a falu boszorkányát, a „gügyüt”, hogy ravasz ürüggyel megtudakolja, milyen asszony is ez a Gálné… És amint meghallja, hogy a menyecske már kikezdett a nyalka kocsissal, a doktor már tudja, mit kell tennie. Miközben búcsúzkodni kezd a gazdától, elárulja, hogy Gálné bizony nem sokáig lesz özvegy, mire a gazda felocsúdik halálra szánt közömbösségéből, és azonnal beleegyezik az amputációba… 

Hályogkovács 

című keretes elbeszélésében (1893) Mikszáth az írói alkotás titkát állítja párhuzamba a kitanult orvosi mesterség híján, ám ingyen mégis „praxist” végző, szemet operáló kovácsmester esetével. Strázsa uram műtétei mind sikerülnek, szegény falusi emberek sorát „váltja meg” a félelmetes szürkehályogtól bámulatos könnyedséggel és jó gyógyulási eredménnyel. Teszi ezt mindaddig higgadtan, amíg a rendkívüli kovácsmester hírét hallva egy orvosprofesszor meg nem látogatja és fel nem világosítja, hogy minden egyes műtétnél szörnyen veszedelmes és bonyolult műveletet hajtott végre. Strázsa mester kezéből erre kihull az operáló szike. Elretten vakmerőségétől, ugyanakkor a szegény emberek szemét senki nem operálja meg helyette ingyen… 

Lélekgyógyítás, igazságkeresés

Mint a hályogkovács a szemek gyógyítására, úgy Mikszáth a lélekgyógyításra született, az igazság minden körülmények közötti keresésére és láttatására. A hályogkovács-párhuzam úgy is érvényes, hogy a fiatal írót sokáig visszarettentették az írói pályától a pesti szerkesztőségek… hiszen annyira nem a megszokott módon mesélt, hogy egyszerűen kihúzták leadott szövegei java részét. Nélkülözés, lemondás, szenvedés, makacs kitartás, és a belső szilárdságnak külső szemmel fel sem fogható, csak a művekből, a stílusból megismerhető titkai vezethették el Mikszáthot a sikerhez. 

A szklabonyai (ma Mikszáthfalva, Szlovákia) születésű Mikszáth Kálmán apai ősei Jénában és Göttingában tanult evangélikus lelkészek voltak, a lelkészsort az író nagyapja szakította meg, amikor kocsmárossá lett. Apja is kezdetben árendás uradalmi kocsmáros és mészáros volt, aztán százholdas gazdává emelkedett. Mikszáth Selmecbányán érettségizett, abban a gimnáziumban, ahol Petőfi is tanult egy ideig. Pesten jogot hallgatott, de diplomát nem szerzett. Balassagyarmaton szolgabírósági esküdtként, majd ügyvédbojtárként dolgozott, közben írni kezdett. Megismerkedett a szolgabíró (munkaadója) leányával, Mauks Ilonával, akit a lány szüleinek tiltakozása ellenére 1873 júliusában feleségül vett. Mire a fiatal pár Pestre költözött, Mikszáth szülei meghaltak kolerajárványban. 1874-ben pedig egynapos korában meghalt első gyermekük. Mikszáth a közös nyomorgásból erőszakkal hazaküldte feleségét a Mauks-házba. Betegen és magányosan kísérletezett tovább az írói pályán való haladással, sikertelenül. Amikor 1878-ban Szegedre költözött, hogy a Szegedi Naplónak dolgozzon, rátalált a maga igazi hangjára, avagy a témák találtak rá. 1879-ben a nagy szegedi árvíz körüli cikkeire figyeltek fel, és ekkor azonnal elismerték. Aztán jöttek a társadalmi-politikai ügyek, amelyekről végre tárcákat írhatott. 1881-ben visszaköltözött Pestre, és fél éven belül már csak Jókai kapott nála több írói megbízatást. 

Családi élet, népszerűség 

1882-ben a tiszaeszlári vérvád perében alapos oknyomozást végzett, de amikor (Eötvös Károlynak köszönhetően) kiderült az igazság, Mikszáthot az elfogulatlan feltárásért két oldalról érte megbélyegzés… 1883-ban újra megkérte volt feleségét, akitől közben elvált, hogy a szeretett nőt ne tartsa fel életében. Ilona újra igent mondott, és elkezdődhetett családi életük rendkívülien szép harmóniája. Három fiuk született (Kálmán, János, Albert), kettőről már beszéltünk korábban. 

Mikszáth Vörösmartyhoz hasonlóan figyelt és segített minden új tehetséget. Ady Endrétől kapott témát A Noszty fiúhoz, jóban volt Reviczky Gyulával, és ő írta meg sok utánajárással, mély hódolattal és utánjavítások sorával, ahol szükségesnek látszott, Jókai Mór életét és korát két kötetben. Minden főbb irodalmi társaság és az Akadémia is tagjává választotta Mikszáthot, aki megalkudni látszott a kor uralkodó szellemével, a dualizmussal, a monarchiával, az egyértelműen szükséges, de árnyoldalakkal is jelentkező haladással, a Tekintetes Házzal (a Parlamenttel) és annak szinte minden tagjával. 

Nagy példányszámban jelentették meg a könyveit, kipárnázott díszhelyet kapott a közélet színpadán, de voltaképpen „száműzték az ünneplésbe” (Nemeskürty István), és írásainak olykor csak a „felszínét”, az édes mázat fogadták be. Talán könnyebb volt a zömök, pipázó és anekdotázó írót ünnepelni benne a siető kornak, mintsem írásainak hátborzongatóan pontos diagnózisát felfogni és komolyan venni. Mikszáth joggal érezhette úgy, hogy ítészek és „hangadók” olykor csak átsiklanak könyvei sötétebb részletei fölött, vagy – elhallgatják azokat. 

Ettől függetlenül ő tisztán beszélt. 1897-ben, a millenium évében szerkesztette az irodalmi Almanachot, annak előszavában ezt írta: 

Irodalom és politika válása

„A politika és az irodalom egy ugyanazon kemencében sült azon egy tűznél. Kölcsey csinált politikát és írt verseket. A verseibe politikát kevert, a politikájába poézist. Vörösmarty Mihály együtt vitatkozott Deák Ferenccel, ki délutánonként ott szítta kabanoszait egy karszékben a Ráth Mór könyvesboltjában, lesve a megjelenő új könyveket… Báró Kemény Zsigmond délelőtt miniszterekkel konferált, vacsora előtt vezércikket írt, vacsora után regényt – és mégis okos embernek tartotta mindenki… A piros bársonyszékben ült báró Eötvös József egy-egy nagy beszédét elmondván, mikor lecsillapodott az éljenzaj, kigyúlt arccal felvette hétköznapi sápadtságát, feje lankadtan lehanyatlott, homlokára sugarak szálltak… és idegesen nyúlt ceruzájához… Vagy húsz év múlt el s az irodalom és politika nincs többé közösségben. Elváltak asztaltól, ágytól. Az ágy az irodalomnak jutott, hánykolódik benne, sem elaludni nem tud, sem ébren lenni; a terített asztal a politikának jutott…” (Egyetemes Regénytár. Almanach az 1898-as évre. Előszó)

Mikszáth „kormánypárti képviselő volt, talán ezért nem vették komolyan” – írja Nemeskürty István. A Hét 1904-es évfolyamában, Ignotusszal folytatott kínosan udvarias vitájában a nemzeti és a „kozmopolita” irodalomfelfogás közötti különbségről volt szó – látszólag. 

„Mikszáthot az bosszantotta, hogy Ignotus különválasztja a politikát és az irodalmat… Ő politizáló irodalmat kíván, nemzeti érdekek szolgálatában” (Nemeskürty: Diák, írj éneket. Budapest, Gondolat, 1985. II. kötet, 613-614.). 

Noszty fiú esetének elhallgatása

Mikszáth hirtelen halála pályája negyvenéves ünneplését követően (1910 májusában) éppen úgy következett be, hogy a sok szereplést ki sem pihenve képviselőként utaznia kellett Máramarosszigetre, és onnan már nagybetegen érkezett haza. Amikor az orvosok súlyos állapotáról tanakodtak és Bródy Sándor meglátogatta betegágyán, Mikszáthot csupán A Noszty fiú esetének hosszas elhallgatása zavarta. Hiszen a regény a Vasárnapi Újságban 1906 októberétől 1907 decemberéig jött ki, majd 1908-ban könyv alakban is megjelent; csend övezte, 1908 karácsonyán az Élet című katolikus lap azonban igaztalanul és elítélően nyilatkozott a regényről. A Nyugat hallgatott, egyedül a Budapesti Hírlap (Alexander Bernát) méltatta, majd Mikszáth halálával szinte egy időben a Huszadik Században Csáth Géza a mű korszakos jelentőségéről írt már… 

Betegágyán tehát Mikszáth, aki A Noszty fiú óta (a mi szerencsénkre!) már befejezte A fekete várost (csak az nem jelent akkor még meg), könyve várva-várt megértő fogadtatásáról érdeklődött: 

 „– No, mit mondanak? 

 – Kik, az orvosok? 

 – A fenét! Dehogy. Az új könyvemhez, A Noszty-fiúhoz mint mondanak az írók. Maga tudja. Maga látja őket. Én nem hallottam még egy vakkantást is róla.” (Egyetemes Regénytár. Almanach, 1910. Bródy Sándor: Utószó az Előszó írójáról. Idézi Nemeskürty István.) 

(Folytatás következő összeállításunkban)

Mayler Ede: Mikszáth Kálmán, 1895

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató