Betegség, gyógyulás, gyógyítás a magyar irodalomban (20.)

Bomlás és életerő a századfordulón

A kilencszázas évek végén a magyar polgárság végre nagykorúvá lett, és átvette az irodalmi hegemóniát. Ugyanakkor, ahogy ez általában törvényszerű a történelemben, az önkifejezését megtaláló új közösség már éppen túljutott a zenitjén, és elkezdődött a dekadenciája. A polgárosodás nálunk egyszerre hozott egyértelmű haladást és belső ellentmondásokat. A városiasodás, az iparosodás rohamosan felforgácsolja a szerves kisközösségeket, a modern szegénység és magányosság pedig „demokratizálódik és tömegcikké lesz, mint minden” (Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, 463–464). 

Az elszigetelődő, sorsközösség nélkül maradó emberek életérzése ekkor már világjelenség. A millennium fényei ellenére a dualista Magyarországon is szinte általános érvénnyel terjedni kezd; a tudatosabb emberekben „megfoghatatlan” bűntudatot és önvádat okoz. A világháború előtti Magyarország másfél ezernél több folyóirata és hírlapja köré csoportosuló írók kezdenek ráeszmélni, hogy az ország sorsa nem a parlamenti csatározásokon dől el. Igen ám, de akkor hol és miképpen? Azt, hogy „mért fáj neked az égő élet heve?” (Ady Endre: A grófi szérűn, 1908), az írók folyamatosan kutatják Budapesttől Aradig, Debrecentől Kassáig, Kolozsvártól Miskolcig, Nagyváradtól Pécsig, Pozsonytól Szegedig, Szabadkától Temesvárig; de talán mondhatjuk, hogy egyféleképpen „diagnosztizálnak” Ady előtt, és másféleképpen Ady után. Nézzünk körül még egy kicsit „Ady előtt”. 

Petelei István hősei

Ha valaki manapság elmegy a szentendrei Skanzenbe, megdöbbenve állhat meg Hirsch Mór könyvkereskedésének boldogult… és élethű mása előtt, majd betoppanva városunk egykori híres boltjába, ott a számtalan csoda között megtalálhatja Petelei István fényképét a falon. Petelei István (Marosvásárhely, 1852. szept. 13. – Kolozsvár, 1910. jan. 5.) katolikus örmény kereskedőcsalád sarjaként született, Székelyudvarhelyen, szülővárosában, Kolozsváron és a fővárosban tanult, majd hazatért, és kolozsvári szerkesztőségek tagjaként dolgozott. Először 1879-ben keltett feltűnést elbeszéléseivel. Petelei hősei köznapi kisemberek, akik valamilyen bánatot, veszteséget, sérelmet hordoznak magukban, és önmagukkal viaskodnak csendes észrevétlenségben. Vannak nyomorult, indulatokban kitörő féktelen hősei, és vannak maguktól összeomlók. Kemény Zsigmond világára emlékeztető, elfojtásokkal élő, vívódó lelkű hőseit azonban Petelei csak a maguk kisszerűségében, és röviden, impresszionisztikusan villantja fel. Mégis minden történet végzetdrámai tömörséggel jelenít meg egy-egy általános emberi helyzetet. Az elbeszélés filmszerűen pergő eseménysora szaggatott, nyers párbeszédekből, illetve a havasi táj és a gyors iramú folyóvíz motívumaiból épül fel. A magát ártatlanul vízbe ölő fiatal lány, akit nagyapja nevelt, Eszti, a havasi (Maros menti) falu lakóiban rejlő irigység, önzés, durvaság és közömbösség áldozata. Kísértetiesen mindennapi féltékenység és perlekedés tárul az olvasó elé, aki mire felocsúdik, hogy mi is történik, a leány már nincs ott; lelke nem a meg sem történt szégyen miatt, hanem inkább a kietlen és kíméletlen önzés, a durvaság és az értéktelenség érzése elől menekül el, ki a világból. Ilyen rideg, ilyen kíméletlen is az egymásra utalt provincia összezárt kisközössége? – tehetjük fel a mindenkori kérdést. A Fülemile című elbeszélés hősnője egy kisváros pékjének felesége, aki beleszeret egy léha fiatalemberbe. Mielőtt a hiszékeny Ágnes megcsalná a férjét, a gavallér elillan, és csupán ennyi a tragédia oka: mert Ágnes feldúlt lelke halálosan összeomlik. Minden írásában Petelei az általános emberi sors betegségtüneteit ábrázolja élesen, szinte felkiáltó erejű, tárgyilagos józansággal. 

Herczeg Ferenc igazi értékei 

Az ötvennyolc éves korában elhunyt marosvásárhelyi Petelei Istvánnal ellentétben hatalmas népszerűség kísérte a dél-bánsági születésű Herczeg Ferencet (1863–1954), aki Versecen, német ajkú családban született, és aki magyarul a temesvári piarista gimnáziumban kezdett tanulni 1874 és 1876 között. Herczeg Ferenc a Horthy-korszak népszerű írójává, az Új Idők főszerkesztőjévé nőtte ki magát (a lap 1894–1949 között létezett, Herczeg kezdettől 1944-ig szerkesztette). Fogházban írta első pályadíjnyertes művét (párbajozás miatt került börtönbe). Termékeny író volt, elbeszélést, regényt és színművet egyaránt írt, általában az uralkodó korízlésnek megfelelő modorban. Sokáig népszerű, majd mélyen elfelejtett-elhallgatott, ma valamelyest újra figyelemmel kísért életművében találunk néhány igazi értéket. A hét sváb (1916) című regénye ilyen fenntartások nélkül jó alkotás, a temesi bánságban lezajlott 1848–49-es forradalmi és szabadságharcos események krónikája. Kosztolányi éppenséggel az induló Mikszáth kötetei (A jó palócok és Tót atyafiak) mellé emelte értékítéletében ezt a regényt. Herczeg Ferenc lényegre törő, olykor szellemes kiszólásokba bocsátkozó prózastílusát Somerset Maughaméhoz lehetne hasonlítani. Andor és András. Budapesti történet (1903) című regényében találunk egy műtéteit a sajtó nyilvánossága előtt végző orvost. Ez a doktor Külföldy állapítja meg, hogy „a fuldoklónak hiába mondod, hogy a politikai helyzet nem alkalmas arra, hogy lélegzetet vegyen”. 

A behelyettesítő megváltás, az anyai önfeláldozás 

A Himlő utca című elbeszélésében Herczeg Ferenc érzelmes, jelképekben gazdag, Oscar Wilde-i szecessziós mesében magasztalja az anyai önfeláldozó szeretet legyőzhetetlen erejét. Egy özvegy királyné hétéves kisfia egy karácsony este elkapja a gyógyíthatatlan pestist. A fekete himlő miatt gyászolni kezd az egész ország, melynek ellensége addig egy se volt, a fák lombjai elszáradva kókadoznak, a madarak elnémulnak, a pillangók holtan hullnak a földre. A boldogtalan édesanya bármilyen ajándékot megígérne a kisfiának, ha attól a gyermek meggyógyulna. A kisfiú piros dolmányos, fehér paripán ülő fahuszárt kíván, olyant, aki azt is tudja mondani, hogy „hop, hop”. Az édesanya el is küldi az udvar népét mindenfelé a beszélő fahuszárért, de senki sem talál ilyen portékát. Akkor végső elkeseredésében elindul, hogy ő maga találja meg valahol a gyógyító fahuszárt. 

A város piacterének végén, a vásár végére érkezik. Áthalad egy furcsa kapun, és a kapu hirtelen bezárul mögötte. Szűk és sötét alagúti folyosón halad, elérkezik egy „Beteg gyermekek boltja” feliratú ajtóhoz, sokáig megy tovább, aztán találkozik egy öregemberrel, aki egy asztalnál ül, füstmacskákat ereget, és az előtte heverő sok csomag közül fel sem pillant a királynéra. Végül mégis meghallgatja a királyné kérését, és további dohos, nyirkos folyosókon elvezeti egy szobába, ahol egy vad, szörnyű fekete bivaly őriz egy kis fekete koporsót. A királynénak oda kell mennie, hogy kinyissa a koporsót, abban fekszik a beszélő huszár. Félelmét legyőzi az anyai akaraterő, a bivaly és a koporsó elé áll. Ekkora bátorság hatására a nagy bivaly összezsugorodik, csak két parázsló szeme marad a koporsó előtt. A királyné felnyitja a koporsót, benne találja a fahuszárt, és máris indulna, de az öregember szavára a koporsó tükrös fenekére kell néznie. A tükörben meglátja kisfiát, amint játszadozik a palota kertjében a piros dolmányos, fehér paripás fahuszárral, ám a gyermek bőre csupa sebes himlőhely, két szeme vak. 

Expresszionizmusba hajló szürrealizmus vegyül a jelképes mesébe. Az anyai szeretet újabb próbái következnek. A királyné útja tovább vezet. A Himlő patikában egy hatalmas, gépektől kattogó műtőteremben kell derűt és elszántságot mutatva alávetnie magát egy különös műtétnek. A gépes teremből egy kígyókkal teli verembe kell vetnie magát, ahol a pestis következményeit arcára operálják… hófehér hajjal, ráncosan és világtalanul botorkál elő innen a szegény királyné. De nála van a hop-hopot mondó fahuszár, és most már viheti kisfiának, a biztos gyógyulás ígéretével. 

A behelyettesítő megváltás, a más helyett szenvedés gyógyító ereje egyszerre keresztény szimbolikájú allegória, és egyszerre időn kívüli, archetípusokat felvillantó, fordulatos, lebilincselő mese. A parabolisztikus történet Oscar Wilde meséivel szemben itt jól végződik: a bátor édesanya meg tudja gyógyítani a kisfiát, és önzetlenségéért – de csakis kisfia változatlanul rajongó szeretete segítségével – visszanyeri hamvas bőrét és két szeme világát, hogy az elfeketedett ország újra kiviruljon. 

A Lószőr vitéz című Herczeg-elbeszélés Mikszáth-i hangon indul, gárdonyis vagy Móra Ferenc-es felhanggal folytatódik, mégis sajátos névjegye a szerzőnek. A történet elbeszélője egyes szám első személyben számol be két jómódban élő kistestvér gyermekkori kalandjairól, a nagyobb gyermek önzéséről, a kishúg mindenben bátyját segítő, odaadó kedvességéről, majd betegségéről és haláláról. A torokgyík okozta tragédia a játékát féltő, húga jóságát egy kócbaba miatt elfeledő kisfiút végül mélységesen megrázza. Vica halálát az elbeszélői hang mögé bújt gyermek úgy értelmezi, mintha nem is a szörnyű betegség, hanem az ő irigysége és konok önzése engedte volna át a kis Vicát a halálnak… 

Testi-lelki nyavalyák Gárdonyinál 

A „legnépszerűbb magyar regény” rangját pár éve elnyert Egri csillagok (1901) szerzője, Gárdonyi Géza (1863–1922) már népies hangvételű elbeszéléseiben és gyermekmeséiben, majd történelmi és lélektani regényeiben is igen sokat tud mondani az ember testi-lelki nyavalyáiról. Gárdonyi édesapja, Ziegler Sándor részt vett a szabadságharcban, találmányaival és bátorságával kiérdemelte a „Kossuth fegyvergyárosa” címet. Már az író gyermekkorában az édesapa kis ideig a lipótmezei Tébolyda főgépésze volt. Ziegler (később Gárdonyi) Géza a szegénységgel, az anyagiakért való küzdelemmel és a nélkülözéssel gyermekként és fiatal tanítóként és újságíróként is összeszokott. Nem volt kiemelkedő teljesítményű diák. Rejtőzködő, zárkózott természetű ember volt. Rengeteg írói álnevet használt (harcias) újságíró korában. Sokféle betegségtől szenvedett, tüdeje, veséje és szíve sem volt túl ellenálló. A városi élet fárasztotta, úgyhogy Sárvár-Győr-Szeged-Arad-Budapest és más állomások után Egerben telepedett le. Rosszul sikerült házasságából kihátrálva, özvegy édesanyjával és gyermekeivel élt az egri vár tőszomszédságában sok könyvével, munkájával, hegedűjével, festőecsetjével… Gárdonyit Ady Endre a magyar Dickensnek nevezte, Hatvany Lajos szerint „álomlátó volt, a valóság rémes álmának könnyekben mosolygó látnoka”. 

Szerelmi háromszög a Láthatatlan emberben

Hogy mennyire igaza van Hatvany bárónak, gondoljunk csak Emőke, Dzsidzsia, Zéta és Attila szerelmi négyszögére és annak megoldására a Láthatatlan emberben (1902). Ez a Krisztus után 440 és 460 között játszódó cselekményű, hun témájú, történelmi és lélektani énregény sokszor beszél testi-lelki betegségekről és gyógyulásokról. Amikor a sokat szenvedett, gyermek urai által méltatlanul már-már halálra kínzott rabszolgafiúból Priszkosz rétor művelt fiatalembert nevel, akit fel akar szabadítani, Zéta inkább marad nevelője rabszolgája; ragaszkodását így magyarázza: „– Ó, jó uram – rebegtem térdre esve –, ne küldj el engem! Ne adj nekem pénzt! Hadd maradjak, ahogyan voltunk! […] Neked köszönhetem, uram, hogy kiemeltél az állati sorból! Neked köszönhetem, hogy világossága van az értelmemnek. Nem korbáccsal neveltél, hanem jó szívvel. Szép ruhában járattál, asztalodhoz ültettél. S nem te tanítottál-e arra, hogy az ember csak a szívével érdemelheti meg az ember nevet?” (Láthatatlan ember, 1. fejezet)

Zétát a hunoknál a kamaszos szerelmi hevület ellen óvja nevelője, persze hiába. Amikor levélhamisítás okán Emőke atyja, Csáth egy felkapott székkel leüti Zétát, előbb mindenki azt hiszi, hogy a fiú meghalt. Zétát Bial táltos gyógyítja meg. Kimarjult karját fakéreg gipszbe teszi. Sokáig nincs eszméletén a fiú. A rabszolganők felváltva őrzik és ápolják. Zéta ocsúdva elmélkedik a betegnek kijáró gyöngédségen: 

„Azt is gondoltam, hogy talán mégis úrnak éreznek ezek engem, s kénytelenül is hódolnak az én műveltségemnek. Nem: szenvedő voltam, csak a szenvedőt látták bennem. Nem tudtam, mekkora a zúzódás a fejemen, de nagy lehetett, mert fölemelni nem bírtam. Mintha mérhetetlen nagy hegy volna. S mintha akkora tüzes folyó hömpölyögne benne, mint a Duna! Vagy mintha én hányódnék forró nagy hullámokon, amelyek jönnek szélesen, s fölemelnek meg alábocsátnak, s megint fölemelnek. Meddig feküdtem így, nem tudom. Egyszer csak elmúlt a nagy hányódás, és fölnyitottam a szememet.” (Láthatatlan ember, 31. fejezet)

Végül a regény elbeszélője-hőse az életben maradást a szívnek köszönheti, az emberi arc mögött rejtőző, teljesen soha ki nem ismerhető szívnek. Emőke, aki őt viszont nem szereti, de becsülni megtanulta, aki Attilát szereti reménytelenül, tudatosan halálba megy helyette Attila temetési ceremóniáján. Zéta életben marad, hogy az őt régóta titkosan szerető Dzsidzsia rabszolgalány társa legyen.