Szociológiailag a Londonban zajló világversenyek igen kitűnő társadalmi kapcsolatteremtő tényezőnek bizonyulnak. Ezt mutatja a hosszú tapasztalat és megfigyelés. Erősödik a közösségek kohéziója és közösségi örömforrássá válik.
Szociológiailag a Londonban zajló világversenyek igen kitűnő társadalmi kapcsolatteremtő tényezőnek bizonyulnak. Ezt mutatja a hosszú tapasztalat és megfigyelés. Erősödik a közösségek kohéziója és közösségi örömforrássá válik. Ugyanez mondható el a fociról is, mely bár a sportok királya (sokak vélekedése szerint), mégiscsak kisebb a nézettsége, még kisebb a látogatottsága, mint az olimpiának, amely sok testnevelési ág halmaza. Rendezett, hajaj, nagyon megrendezett halmaz. Évek kellenek, amíg a halmaz a világ számára elfogadhatóvá, megközelíthetővé és élvezhetővé válik. Amíg a nemzetek elfogadott küzdőtere lesz.
Egyszerűbben és nem szociomó-kuskásan fogalmazva, az olimpia így vagy úgy mindenkit érdekel. Ilyenkor a szunnyadó szenvedélyek a felpislákolástól a megatüzekig lobbannak föl. Szomszédok szólnak egymáshoz, ellenséges telkek felednek háborút, a nagymama nem az ökölvívást, de a vízilabdát szinte bizonyosan megnézi és drukkol a nemzeti színeknek vagy egyáltalán. Értelmiségi széplelkek, a polgári életvitel mai és egykori hívei, kedvezményezettjei a teniszre figyelnek, a férfiasság ámulói a kézilabda vagy birkózás uszályába szegődnek. Az úszás és evezés azokat hozza lázba, akik alig tudnak úszni (?), az atlétika a botanikusok és mozgássérültek kedvence, a sík- és gátfutás pedig azoké, akik élnek-halnak a multikulturalitásért. Persze mindez fordítva, ellenkező előjellel is le- és felülírható, lefordítható a valóság nyelvére, izmaira, verejtékére. Aranyára, ezüstjére, bronzára. Sőt összevissza, tömegesen, több vegyértékkel, távolról sem abban a párosításban, amelyben felsoroltuk a rajongókat és a rajongás tárgyát mint vonzatot. Amiből kitetszik, hogy az olimpia sokak számára beszédtéma, barátkozási alap, jó ellenszere a magányosságnak, a magárahagyatottságnak. Ezt ismerték fel már a foci világ- és Európa-bajnokságok előestéjén az élelmes korcsmárosok, vendéglátósok, a jobbérzésű polgármesterek, városi vagy kerületi önkormányzatok, midőn bazinagy képernyőket szegeztek ki a tágabb köztereken, közösségi fórumokon, ahová mindenkit várnak. (Csak a megfelelő szurkolótábor kiválasztása nehezebb. Előbb távolról hallgatózzunk, kinek drukkol a közönség, s ennek függvényében csatlakozzunk a közösségformáló közeghez. Ha jót akarunk…)
Mert nem ugyanaz magányosan szurkolni otthon a hűvös lakás mélyén, ahol legfennebb a macskát öleljük meg, ha Pars Krisztián elnyeri az aranyérmet kalapácsvetésben. És milyen más sokan együtt lenni és azért a csapatért rajongani, amely csak a tied, már csak azért is, mert dédnagyapád is értük rajongott Athénban, s te is most vetted fel második állampolgárságodat Csíkszeredában, Debrecenben, Kolozsváron vagy Baján.
Augusztus 12. után úgy is vissza kell térnünk a Pontákok és Antonescuk világába, a Băsescuk matrózkorcsmájába, ahol egyetlen képernyőn folyik a küzdelem mindannyiunk romlásáig.
Ui. Az olimpiai bajnokság ürügyén kiderült, hogy a nagyváradi születésű, Kolozsváron egyetemi tanár Söni Pál magyar irodalomprofesszor unokája az amerikai olimpiai bajnok uszónő, Rebi, tehát számon tartható a magyarok között, miként egy vásárhelyi 17. századi polgárjegyzékben találkoztam Ponta András kerekessel (1651) és Ponta Bálinttal (1615-ből, kit 1620-ban még meg is adóztattak a vár építésekor, s forinttal fizetett, nem euróhoz kötött romló lejjel, mint mi), egykori polgártársainkkal, amit az orra alá dörgölhet a publicisztika a nemzetileg elfogult miniszterelnöknek, ha nagyon nem szeretetéről biztosítaná a honi magyart. (Aki nem hiszi, járjon utána Pál Antal Sándor könyvében, melynek címe: Marosvásárhely XVII-XVIII. századi jogszabályai és polgárnévsorai. Mv., Mentor kiadó 2006.)
