Az igazság szabaddá tesz*

Beszélgetés a 60 éves dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanárral, közíróval, művelődésszervezővel

– Szinérváralján születtél épp hatvan éve. 

– A papgyermekek többsége nem ott születik és nevelkedik, ahol nagyszülei megalapozták a családi fészket. Sorsszerű hát a születésem helyszíne, Szinérváralja (románul Seini), amely 26 km-re van Nagybányától és 36 km-re Szatmárnémetitől. A Szamos jobb partján fekszik, Koltótól északnyugatra. Édesapám itt volt református lelkész, édesanyám gyermekorvos. 

– Mesélj szüleidről, felmenőidről!

– Édesapám, Ábrám Sámuel közel negyedszázadon át Szinérváralján, majd 24 évet Szatmárnémetiben szolgált. Első szolgálati helyén templomot tataroztatott, énekkart működtetett, felkarolta az ifjúsági és nőszövetségi tevékenységet, folyamatosan táplálta a település szülöttének, Sylvester Jánosnak az emlékét. Németi gyülekezetében végzett szolgálata során templomot, ifjúsági központot és ravatalozót építtetett, gazdag és szerteágazó gyülekezeti életet irányított, számos rendezvényt, egyházi eseményt kezdeményezett és szervezett. Nehéz időkben is tiszta lelkiismerettel szolgálta népét és gyülekezetét. Jelenleg 90 éves. Édesanyám (1937–2012) orvosként és papnéként, szerteágazó teendői mellett, vallási és történelmi témájú írások szerzője volt. Hittel szolgálta egyházát, ugyanakkor gyógyított, lányokat és fiúkat egészségre nevelt. Két gyermeket és hat unokát adott a nemzetnek. Apai nagyapám, id. Ábrám Sámuel (1910–1988) gazdálkodó volt, aki 1959-ben koncepciós per áldozata, az érendrédi csoport egyik elítéltje lett, megjárta a Duna-deltai kényszermunka poklát. Anyai nagyapám, Sárközi Lajos (1884–1964) egyházi író, református lelkész volt Nagykolcson, Szatmárnémetiben, és idős korában politikai okokból négy éven át Szinérváralján szolgált. Olyan történelmi korszakról beszélünk, amikor felértékelődött a kisebbségi sorsban élő magyarság számára az egyház nemzetmentő és identitást megőrző szerepe. Mindkét nagyapám a kommunista rendszer meghurcoltja volt; életpályájukat egy-egy könyvben ismertettem: Sárközi Lajos élete és munkássága, valamint Az igazság szabaddá tesz. Ábrám Sámuel élete, a kommunizmus áldozatainak emlékezete.

– Milyen emlékeid vannak az iskolásévekről?

– Szorgalmas, felelősségtudó, zárkózott diák voltam, aki igyekezett eleget tenni a maga és mások elvárásainak. 1982-ben színtízesre érettségiztem a későbbi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban, mely akkoriban a legjobb eredményeket felmutató líceuma volt az erdélyi magyarságnak. Negyvenes létszámú matematika-fizika osztá-lyunkból mindenki bejutott valamilyen egyetemre, ami akkoriban nagy eredménynek számított. Diákéveim alatt huszonöt tantárgyolimpián szerepeltem, matematikából és magyarból a végső szakaszig jutottam. Eleinte matematikusnak készültem. Aztán eljött a kamaszkori lázadás ideje, s 1982-ben az orvosira felvételiztem.

– Mikor találkoztál az irodalommal, kik fogták előbb a „ceruzád”?

– Az „írói vénát” elsősorban Lajos nagyapámtól örököltem, aki elbeszéléseket írt, egyházi lapot szerkesztett, prédikációs kötetet adott ki. Középiskolásként verseket írogattam, de betűvető tevékenységem egyetemista éveim alatt teljesedett ki. Négy éven át voltam a Gînduri Studenţeşti szerkesztője és fotósa, 1986-ban pedig harmadmagammal (Pávai Zoltán, Seres-Sturm Róbert) megalapítottam és három éven át irányítottam a marosvásárhelyi orvostanhallgatók Communitas körét, amelynek létrehozásával szinte párhuzamosan folyt a megfigyelésem.

– 1982-ben bejutottál a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe, amit ’89-ben végeztél el. Milyen emlékeid vannak a városról, egyeteméről, irodalmi életéről?

– Marosvásárhelyt egykor a virágok városának és az orvosképzés fellegvárának tartották. A várost hamar megszerettem; négy évtizede élek itt, számomra élhető város mind a nagyságát, mind az általa nyújtott lehetőségeket, mind a környezeti és kulturális környezetét illetően. Persze, a ’80-as években egyetemistaként sokkal inkább a magunk belső életét éltük, de rendszeresen jártunk színházba, koncertre. Az „árgusan figyelő szemek” tudata bennünk is élt, miközben világmegváltó naivitással igyekeztünk valamit tenni, kiemelni egy „cseppet” a tengerből. A hatalom sokszor bizonyult bürokratikusnak. Nyilván érezni kellett a határokat, s némi szerencse is kellett, de a mai napig büszke vagyok arra, hogy amikor az Igaz Szó irodalmi körét is betiltották, „a tirgumuresi orvostanhallgatók” 1986-ban alapított Communitas köre mindvégig rendszeresen, kéthetente megtartotta összejöveteleit a fiúbentlakásban. (A kör történetét részletesen megírtam a Székelyföld folyóirat 2017. januári számában: Harminc éve alakult a Communitas kör.) 

– Amikor végeztél, hová kaptad a kinevezést, és mire szakosodtál a későbbiekben?

– Köztudott, hogy a ’80-as években politikai meggondolásból a marosvásárhelyi végzettek zöme Moldvába került, ezért mi a valamilyen módon Magyarországra kerülés és a Kárpátokon túli kihelyezés gondolatai között őrlődtünk. Mégis, 1989 decemberében a kommunista hatalom utolsó végzős évfolyamának tagjaként, Marosvásárhelyre nyertem kihelyezést, a municípiumi kórházba. Mintha a minisztériumban már megérezték volna a közelgő változásokat, viszonylag több erdélyi helyet hagytak jóvá. A kihelyezést követő napokban el is kezdődtek a rendszerváltó események, amelyek akarva-akaratlanul a közösségi szerepvállalás és áttételesen a politika irányába sodortak. Orvosi diplomával a zsebemben azonban nem kerestem egyéb érvényesülési lehetőséget, és amikor 1991 februárjában végre állásokat hirdettek meg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, gyakornoknak jelentkeztem, és vizsgáztam a Közegészségtani Tanszékre. Ott láttam esélyt és lehetőséget.

– A ’89-es változások után téged választottak a MADISZ első elnökének.

– Ellenzéki tevékenységemnek köszönhetően az 1989 karácsonyának szentestéjén megalakuló Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezete első intézőbizottságának, későbbi választmányának a tagja lettem. Innen már mi sem volt természetesebb, mint segíteni az ifjúság önszerveződését. 1990 májusáig elnöke és jogi személyiségének megteremtője voltam a Maros megyei MADISZ-nak (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szervezet). Életemben még nem tapasztaltam annyi önzetlen lelkesedést, tettrekész segíteni akarást, világmegváltó gondolatot, mint 1990 januárjában-februárjában. Bizonyos értelemben valami olyasmit élhettünk át, mint nagyapáink a bécsi döntéskor, vagy apáink az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban. Két éven át a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) elnökségi tagja is voltam. Akkor az ifjúsági ernyőszervezet a romániai magyar ifjúság derékhadát, szellemi és mozgalmi elitjét alkotta, mi pedig hozzájárultunk az erdélyi magyar közösség lelki-szellemi épüléséhez.

Fontosnak tartom megemlíteni: főszervezője és házigazdája voltam a MISZSZ első országos, egyúttal alapító kongresszusának, amelyre a marosvásárhelyi véres márciusi események sodrában került sor 1990. március 17–18-án. A marosvásárhelyi MISZSZ-kongresszus a romániai magyarság 1989 utáni történetének az első kongresszusa volt, öt héttel megelőzve az RMDSZ nagyváradi kongresszusát. Ezért vitathatatlanul része lett az erdélyi magyar politikatörténetnek, fontos mozzanat a romániai magyarság újkori történetében. Összesen 21 körzet, 16 megye, Bukarest ifjúsági magyar szervezetei, az egyetemek, valamint vallási szervezetek mintegy 250 küldötte, néhány román ifjúsági demokratikus szervezet reprezentánsa, hazai és külföldi meghívottak, megfigyelők, sajtótudósítók vettek részt a kongresszus munkálatain. Az azt követő események miatt a közvélemény mégsem szerzett róla tudomást kellő mértékben, beárnyékolták a tragikus események. A gyülekezés napján történt a gyógyszertári verekedés, amelyből a kíváncsiskodó MISZSZ-küldöttek egyike-másika szenvedő alanyként került ki. Mindez rányomta bélyegét a kongresszus munkálataira, mindannyiunk közérzetére. Mégis, ki gondolta volna, hogy Sütő András március 17-én reggel írt köszöntőlevele, amely felolvasásra került a megnyitón, talán az utolsó írás volt, amelyet a Herder-díjas író „két szemmel” alkotott…

– 1991-ben elvégezted a budapesti Bálint György Újságíró-iskola belpolitika szakát. Miért tartottad fontosnak, hogy az orvosin kívül legyen még egy diplomád?

– Egyrészt már évek óta szerepeltem a sajtóban, a rendszerváltás előtt az Ifjúmunkásban, a Vörös Zászlóban és az Előrében jelentek meg verseim, írásaim. Másrészt 1990-ben, az ifjúsági megbeszéléseken az állásfoglalások, nyilatkozatok megfogalmazói között voltam, és abban az évben főszerkesztője a Maros megyei MADISZ ifjúsági lapjának, a Pillanatnak. Innen adódott, hogy amikor felajánlottak egy képzési helyet a MISZSZ ifjúsági szervezetnek, engem ajánlottak. Éveken át közöltem a romániai, magyarországi és más kisebbségi lapokban: Ring, Új Magyarország, Látlelet, Átalvető, Bécsi Napló, meg jó tucatnyiban. A ’90-es évek elején, a Marosvásárhelyi Rádió külső munkatársaként, a Peremvilág című műsorban szerepeltek interjúim, 1996–2000 között a Kolozsvári Rádió marosvásárhelyi tudósítója voltam. Megszüntetéséig a Krónika napilap Szempont című rovatában jelentek meg írásaim, ezek közül válogattam a Krónikás szempontok című kötetbe. Jelenleg a Maros megyei napilap, a Népújság, a református egyházi lap, az Üzenet, valamint néhány portál közli írásaimat. Egyébként értelmiségi feladatnak, a közösségnek szánt ajándéknak tartom ezt a teljesen ingyenes újságírói tevékenységet, és igyekeztem a lehetőségekhez mérten egyenes és szókimondó lenni. Természetesen külön téma a szakírói ténykedésem, a szakfolyóiratokban megjelentetett közleményeim, amire itt nem térhetek ki részletesen, de azért megemlítem: közel egy évtizeden át voltam főszerkesztője az Orvostudományi Értesítő szaklapnak.

– 1995-ben Magyarok a nagyvilágban címmel, Majla Sándor szerkesztésében jelent meg első könyved a székelyudvarhelyi Ablak Kiadónál. Mit tartalmaz a kötet, milyen üzenetet kívánt átadni azokban az években a magyar olvasóknak?

– A könyv saját magyarságátéléseimnek, a közösség megmaradása iránti közös felelősségérzetnek a kifejezője. Öt világrész magyarjai vallanak a megmaradás esélyeiről, az anyanyelv és a magyar kultúra megőrzésének fontosságáról. Arról a biztató változásról, amely a kommunizmus bukása után bekövetkezett a kisebbségben, szórványban, diaszpórában élő magyarok életében. Ötven közismert vagy kevésbé ismert személy vallomása a megmaradásról.

– Szeretsz fotózni?

– Egyetemista koromban hobbiból és értékmegőrzés, dokumentálás céljából fotóztam, oszlopos tagja voltam az egyetemisták fotókörének. Később több csoportos kiállításon szerepeltem, ötször szerveztem egyéni fotókiállítást – az alábbi címekkel: Dél-Afrika fotókban, Nyitott ablak a világra, Örmény múlt és jelen, Erdélyi református élet, Periprava.

– Kiket tanítasz?

– Magyar nyelven az orvostanhallgatókat, a fogorvostan-hallgatókat, régebben az egészségügyi asszisztenseket is; románul a dietetika, valamint a balneo-fizio-kinetoterápia szakos diákokat. Negyedszázadon át tanára, 2004–2008 között tanulmányi igazgatója voltam a Református Egészségügyi Iskolának; ez idő alatt a Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ igazgatói tisztségét is betöltöttem. Nyolc tanéven át pedig a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem óraadó tanáraként működtem.

– Milyen sajátos találmányod van, amiről 2018-ban könyvet írtál?

– A szokásos egyéni születésnapon túl több családtag születési dátumából közös családi születésnapot számíthatunk ki. Ez a nap csupán egy matematikailag meghatározott időpont lesz, a családtagok születési dátumaiból kiszámított középarányos családi születésnap. Ezen a napon a család annyi éves összességében, mint az abban az évben az egyes családtagok által betöltött életévek számának az összege. Mivel a középarányos családi születésnap Gauss-eloszlású haranggörbét ír le, a legnagyobb valószínűség szerint nyári időpontra esik, és ezáltal könnyebben megtartható. Ugyanakkor a kerek évfordulós családi születésnapnak az időpontja is kiszámítható, amit érdemes megünnepelni.

– Alapító tagja vagy az Erdélyi Múzeum–Egyesületnek. Milyen feladatok várnak ezen a téren a hazai orvostársadalomra?

– Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának a tevékenysége a magyar nyelvű tudományos ülésszakok megszervezése, a tudománynépszerűsítés, valamint a tudományos munkák közlésének a biztosítása felé mutat. Választmányi tagként, jegyzőként közel egy évtizeden át az Orvostudományi Értesítő főszerkesztőjeként ezt képviseltem magam is.

– Egy időben alelnöke, aztán elnöke voltál a Maros megyei EMKE szervezetnek. Ez idő alatt állítódott a Petőfi-szobor (2000-ben), és minden év január 1-jén Marosvásárhelyen Petőfi-ünnepségre kerül sor. Mit emelnél ki az EMKE megyei elnökeként három mandátumon át, illetve a szervezet egyik területi alelnökeként kifejtett tevékenységeid közül?

– 2004-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezésére és szervezésében ünnepeltük meg először a magyar kultúra napját Marosvásárhelyen. Mivel 2008-tól az erdélyi magyar közművelődés napját is megtartjuk – az EMKE születése napján, április 12-én vagy ahhoz közeli időpontban –, erre tevődött a hangsúly. Ilyenkor okleveleket adunk át az arra érdemesülőknek, a közművelődési élet fellendítése érdekében kifejtett tevékenységük elismeréseként. 2003 januárjában tartottuk az első megemlékezést a Don-kanyari áldozatokra – elsőként és legteljesebben Erdélyben, azóta minden évben megemlékezünk. Tudományos tanácskozásokat, kiállításokat, emléktúrákat, előadásokat szerveztünk, és ami a legfontosabb: 2005-ben sor került a római katolikus temetőben egy emlékmű felállítására. 

Kellemes emlékeim közé tartoznak az 1990–2000-es években megszervezett honismereti népfőiskolák, Gyöngykoszorú-találkozók, a gyermekek számára megrendezett népdaléneklési versenyek, az egykori Marosvásárhelyi Napok EMKE-rendezvényei, a citerások találkozói, a különböző közművelődési eseményeken való részvételek. A megmaradás, az identitásmegőrzés ügyét szolgáltuk hittel, hűséggel egy elanyagiasodott, megváltozott értékrendű világban az EMKE jelszavának a jegyében: Ki a köznek él, annak élni érdemes.

– Milyen díjat és elismerést kaptál?

– A legnagyobb megtiszteltetés számomra, hogy idén augusztus 20-a alkalmából magyar állami kitüntetésben részesültem, megkaptam a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Az indoklás szerint az erdélyi, különösen a marosvásárhelyi kulturális közéletben betöltött szerepemért, tényfeltáró újságírói, szak- és közírói munkámért, valamint a marosvásárhelyi egyetemen végzett kutatói-oktatói tevékenységem elismeréseként. Utóbbi miatt olyan, az erdélyi magyar orvostársadalom számára létrehozott szakmai megbecsülésnek örvendhetek, mint a Pápai Páriz Ferenc-díj és a Lencsés György Ars Medica díj, továbbá közegészségtani munkásságomért Pro Hygiéne emlékéremmel tüntettek ki, és megkaptam a Genersich Alapítvány határon túli díját. Közművelődési tevékenységem elismeréseként 2002-ben az EMKE Balázs Ferenc-díjában, majd Ex Libris Díjban (2017) részesültem, a magyar kultúra lovagja lettem (2018), és felvettek a Vitézi Rendbe. Az egyetemi szenátus magyar tagjaként 2012 januárjában többedmagammal részt vettem Budapesten a Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetés átnyújtásakor, amelyet Szabó Béla akkori dékánhelyettes kapott a magyar tagozat nevében a saját maga és a magyar szenátusi tagok által kifejtett kiállásért.

– Kérlek, sorold fel eddig megjelent köteteid címét és a megjelenésük évét!

– Ezek közt található szakkönyv, interjúkötet, településmonográfia, útleírás, emlékkönyv, cikkgyűjtemény. Az egyetemi jegyzetek megjelentetése mellett, szerzői, szerkesztői munkám eredményei. A legfontosabb címek: Magyarok a nagyvilágban (1995); Zavaros a Nyárád (1996); Népfőiskola Erdélyben (1996); Communitas-emlékkönyv (1996); Műemlékvédelem és környezetvédelem (1997); Szentegyháza (1998); Dietetika (1999); Misszesek voltunk (2000); Életmód – egészség (2000); Táplálkozás és élelmezés (2001); Egyesült Királyság. A szigetország vonzásában (2002); A Maros folyó szennyeződése Marosvásárhely környékén (2002); Megy a gyűrű (2002); Falugondnokság (2005); A Don-kanyari áldozatokért (2005); Százhúsz éves az EMKE (2005); Társadalom-egészségtan (2006); Sárközi Lajos élete és munkássága (2014); Hogyan tovább, erdélyi magyarság? (2014); Az egészségmegőrzés és az egészségnevelés alapjai (2016); Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből (2016); Az ige testté lett (2017); Dél-amerikai szentháromságok (2017); A család közös születésnapja (2018); Az igazság szabaddá tesz (2018); Dohányzásmegelőzési képességfejlesztés Romániában (2018); Krónikás szempontok (2019); Bukovinától az Al-Dunáig (2019). Továbbá sajtó alá rendeztem Zonda Attila Bársonyszékek és hangulatok című post mortem könyvét (1997).

– Mesélj a családodról, a gyerekekről, az unokákról!

– Öt gyermek édesapja és két kislány nagyapja vagyok. Zenész, matematikatanár, pszichológusjelölt van közöttük.

– Van valamilyen üzeneted a fiatalok számára?

– Nap mint nap töltődjünk fel újabb reménysugarakkal, hisz évekkel, évtizedekkel ezelőtt sokkal rosszabb volt a helyzetünk, életminőségünk, és részben rajtunk áll vagy bukik: lesz-e jobb a jelenleginél. Ha vágyaink mégsem teljesülnének, legalább a magunk „szigetét” valósítsuk meg... Hiszen saját emberi erőforrásaink, társadalmi tőkénk – minden nehézség ellenére – képes lehet nagy eredményekre… Madách Imre szavai mindenkor és minden nemzedék számára érvényesek: Ember, küzdj, és bízva bízzál!

*Fejezet Székely Ferenc a napokban megjelent, 12 beszélgetést tartalmazó, Égbe nyúló hegyek című interjúkötetéből.