Az emberek meséje

• 2024-08-16 09:00:00

• Nagy Miklós Kund

Beszélgetés Láng Zsolt íróval

– Több éven át dolgozhattál a regényen, vagy legalábbis abban a sajátos közegben lehettél, amiről a könyv szól, társaloghattál azokkal a személyekkel, akiket benne életre keltettél. Megváltál már tőlük? A valóság hamar más irányba terelheti az író figyelmét.

– Nem érzem úgy, hogy megváltam volna tőlük. Ahogy a távoli rokonainktól sem válunk meg soha. Tudat alatt ott vannak valahol.

– Vissza-visszatér időnként az a világ is, amibe behelyezted őket?

– Igen, és néha találkozom is velük, jön szembe valami, valaki olyan, ami vagy aki emlékeztet rájuk. De a történet lényegében lezárult, úgy kerek egész, ahogy a könyv felmutatja.

– Amikor elkezdtem olvasni a regényt, az volt a benyomásom, hogy egyből a történet sűrűjébe vágtál. Latolgatni kezdtem magamban, vajon már akkor tudtad, mi fog a továbbiakban történni, és mivel, hogyan zárul majd a történet. Így volt?

– Nem. Sőt, a történet végét kétszer is megírtam. Egyszer azt gondoltam, hogy kész, és rá úgy egy hónapra egyszer csak felébredtem, és rájöttem, nem így kell megírni a végét. Az első változatot elvetettem, mert rögtön érvénytelenné vált. Azt valahogy érzi az ember, hogy most van kész.

– Egy beszélgetésben az egyik kérdeződnek azt nyilatkoztad, hogy a könyv első része vagy egy része már korábban elkészült, még mielőtt nekikezdtél volna a lényegi munkának.

– Azt a kezdeti kísérletet még a Bolyai előtt írtam, félretettem, és nem került belőle semmi a mostani regénybe.

– Sajnálkozás vagy szívfájdalom nélkül el tudsz vetni ötven, netán száz oldalt, amin keményen dolgoztál?

– Igen, ha a helyzet úgy kívánja. Valamilyen formában utóbb felhasználhattam, persze nem úgy, ahogy akkoriban megírtam. Az a 2012-ben történt franciaországi gyilkosság, ami a fantáziámat elindította, megmaradt. Ezt a rejtélyt próbáltam körüljárni a regényben. Azt vetettem el, amit én hozzáképzeltem. Nem találtam eléggé erősnek, nem emelkedett a téma és a körülmények elvárható szintjére.

– Egy távoli alpesi település megoldatlan gyilkossági története elég volt ahhoz, hogy egy egész regényt építs rá? 

– Igen, mert kiderült, hogy romániai telefonhívások is felmerültek a borzalmas bűntény ügyében folyó nyomozás során, és ez ide kötötte Romániához a témát. Érdekelni kezdett, miért is kötődik ide, ki hívott telefonon kit, és egyéb ilyesmik.

– Most már tudod?

– Én nem, de a regény tudja. A valóságban azonban nem derült ki semmi. A francia nyomozás nem hozott megoldást az ügyben. A mai napig nem tudják, hogy mi volt Chevaline-ban.

– Megtörténhetett volna, hogy már a regény vége felé jársz, van egy megoldásod, és hirtelen a realitás közbeszól, leleplezik a tettest vagy a tetteseket. Akkor mi lett volna? Maradtál volna a saját elképzelt változatodnál?

– Jó kérdés. Épp nemrég jutott eszembe, és meg is néztem, vajon most hogy áll a nyomozás. Ha kiderült volna, ki a gyilkos, az érdekes lett volna a regény szempontjából is. De nem derült ki.

– Mennyi ideig írtad a könyvet?

– Effektíve úgy két évig. 

– Úgy gondolom, hogy a regényírás igen alapos dokumentálódást is feltételezett, ahhoz, hogy bizonyos dolgokról elmélyülten és tévedések nélkül írj, el kellett merülnöd bizonyos tudományágakban, filozófiai munkákban, népéleti, néprajzi vonatkozásokban. Nem hinném például, hogy a méhészet és a mézzel kapcsolatos ismerethalmaz csak úgy a kisujjadban lett volna. A könyvben ezeknek rendkívüli súlya van.

– Nem voltam mindebben benne, de aztán igyekeztem elmélyülni ebben is, abban is. Az irodalom számomra egyféle kutatómunka is. A képzelet, az érzelmek, a gondolatok nyilván belekerülnek a regénybe, de én még hiszek abban a kamaszkori elképzelésben, hogy az ember leül, és fejben meg tud oldani dolgokat. 

– Ideje pontosítanunk a dolgokat azok kedvéért, akik még nem olvasták a regényt. Abból, amit eddig elmondtunk, arra is következtethetnének, hogy ez egy terjedelmes krimi. De nem az. Egy kegyetlen gyilkosság piszkálta fel a fantáziádat, de ennél sokkal többről van szó a könyvben. Pár mondatban hogy foglalnád össze a lényegét?

– Volt ez a valóságban megtörtént gyilkosság. Az Alpokban, Chevaline mellett egy parkolóban megöltek egy arab származású londoni családot. A férj a műholdiparágban dolgozott, tehát gyanítható volt, hogy a bűntett valamilyen kémkedéssel kapcsolatos. Az illetékes francia szervek elindítanak egy átfogó nyomozást. A regényben az történik, hogy a megye főügyésze felkéri a volt tanárát, André Tavaszt, akiről tudja, hogy erdélyi származású, utazzon el Erdélybe, mert a gyilkosság körzetéből telefonhívások mentek egy romániai számra. 

– Ez különben valós tény. Amit leírtál André Tavasz itteni dolgairól, az már fikció.

– Tavasz az én képzeletemben született alak, és a regény lényegében az André itt-tartózkodásáról szól. Ha a regény valós idejét vesszük, akkor elmondhatjuk, hogy van egy huszonnégy órás telefonszolgálat, mert ő helyettesít a faluban, ahova kerül, illetve van egy utójáték pár hónappal később. 

– A falu, amiről szó van, fiktív település, Medárd a neve, és számos szereplő is felbukkan, ők is a képzelet szüleményei. 

– Keverve olyanokkal, akik éltek a valóságban, Pascaltól elkezdve többet sorolhatnék.

– De ők már nem igazi szereplők. Inkább hivatkozási alapul szolgálnak bizonyos jelenségek, elgondolások, hitek és tévhitek kibontakoztatására. Kettősségeket bőven felfedezhetünk a regényben. André Tavasz a főszereplő, de majdnem akkora szerepe van a fiának is, aki egyes szám első személyben beszél a könyvben, André pedig harmadik személyként jelenik meg, a fia mesél róla.

– Igen, ezt nyugodtan el lehet mondani, nem számít spoilerezésnek, nem árulunk el titkokat a regényből. Egyébként egy épületet sem lehet spoilerezni, hiába mondod meg, hogy ott jobbra van egy akármi, egy jó regényről sem árulunk el túl sokat, ha belemegyünk bizonyos részletekbe.

– Ez esetben pláne nem, hiszen a krimi vonulat mellett sok olyan érdekesség van a könyvben, ami felkeltheti a laikusok érdeklődését. Kétségtelen, hogy a szerző jól átgondolt szándéka gondoskodni arról, hogy az illető terület legfontosabb jellegzetességeit hitelesen, egyben kuriózumként futtassa ki, és úgy bonyolítsa a cselekményt. Ezért is mondtam, hogy sokat kellett dokumentálódnod. Rengeteg érdekességet megtudunk például a méhek világáról. Korábban is vonzódtál ehhez a különleges életjelenséghez?

– Mindenképpen. A kérdésedhez hasonló érdeklődések nyomán utólag próbáltam magamban kideríteni, miért is vonzódtam annyira a méhekhez. Halványan egy régi képet tudtam felidézni. Bölcsődés gyerek voltam nyolc hónapos koromtól, arra emlékszem, hogy kiraktak minket néha az udvarra, és volt ott egy növénnyel befuttatott fal. Körülötte zümmögtek a méhek. Ez pozitív élményként maradt meg bennem, noha a bölcsődés korszakot rabságként éltem meg. Az, hogy hallom ezt a zümmögést, azt jelentette, hogy kinn vagyok az udvaron, nem bezárva ötven másik gyerekkel. Ez jó érzés volt. Később, már jelenünkben olvastam, hogy még terápiás célra is felhasználják a méhzümmögést.

– A regényben különleges hangsúlyt kap a méhek sajátosan berendezett, szervezett világa, szembehelyezve az emberi társadalommal. 

– Volt nekem egy izgalmas olvasmányom, Bernard Mandeville A méhek meséje című könyve. Ezt először kamaszkoromban meseként olvastam el, felnőttként már Heller Ágnes utószavával, és abból kiderül, hogy ez a modern emberi társadalom egyik alapműve. A polgárosodás hajnalán jelent meg a könyv, az 1700-as évek elején. Tulajdonképpen erről van szó, hogy a méhek világa és az embereké miben hasonlít egymáshoz. Miben más a méhek országa, mint az emberek országa. A méhek is társadalomban élnek, érdekes megfigyelni, hogyan van ez felépítve. Van az egészben valami „édes titok”.

– Magától adódott a regény címe, a méhek meséjétől az emberek meséjéhez?

– Nem adódott magától, Nagy Boglárka szerkesztő javaslata volt. Előtte volt még vagy ötven másik is, de amikor bedobta, hogy legyen ez, felharsantam, igen ez a legtalálóbb. 

– Összetett kérdés, több irányból is megközelíthető a méhek és az emberek világának az összekapcsolása. Abból a szempontból is vizsgálható, hogy az emberek miképpen húznak hasznot a méhekből, a mézből. A regényben az is felvetődik, hogy a méhészethez a bűnözés is hozzákapcsolódhat. 

– Igen, amikor kinn voltunk Kaliforniában, Berkeley-ben, ott észleltük, milyen erős a konkurencia, a különböző cégek megpróbálják eltaposni egymást. Hatalmas mandulafa ültetvények vannak, és bizonyos ipari méhészek csak azzal foglalkoznak, hogy beporozzák az ültetvényeket. Félelmetes, amikor éjszaka a kaptárakkal megrakott kamionoszlopok megindulnak egyik földről a másikra.

– A mézhez különböző népi hiedelmek, hagyományok, babonák, rítusok is kötődnek. A regény ennek jegyében visz el egzotikus helyekre, például Bolíviába, de bizonyos tradíciókat őrző népcsoportokhoz is. Akár itt nálunk, Erdélyben is találkozhatunk ilyesmikkel.

– Bolívia teljesen véletlenül adódott, mert a kisebbik lányom járt azon a vidéken, és tőle is sok mindent hallottam arról az országról, és a faluban is, ahol most élek, egy cukrászdában dolgozik egy bolíviai lány. Úgy került ide, hogy egy itteni fiatalember eljutott Bolíviába, egy ottani idősotthon vezetője lett. 

– Vagyis nem csak úgy légből kapott ötlet, hogy az általad kitalált erdélyi faluban, Medárdban egymást érik a külföldről érkezett emberek.

– Én ebben semmi különlegeset nem látok. Valós dolgok vannak a regényben.

– Te tíz éve élsz a Marosvásárhelytől nem messze található Várhegyen. Medárd zsákfalu. Ez is az?

– Abszolút zsákfalu. De nem a könyvbeli település modellje, teljesen más.

– Viszont jól el tudtam képzelni, több ilyenszerű hegyi faluban jártam már Erdélyben, ahol például szászok éltek egykor, és most sok roma is él. Csoportosan beköltöztek az illető településre. 

– Igen, mondhatok én is ilyen falvakat. Például Almakerék Segesvár és Medgyes között ilyen hegyi település. Gyönyörű temploma van. De visszatérve Medárdra, egy kritikus azt mondta róla, hogy olyan, mint egy méhkaptár. 

– A te faludban, Medárdon a legtermészetesebb módon élnek együtt a különféle etnikumok. Legtöbben cigányok, és cigány kifejezéseket, egész mondatokat is beleírtál a szövegbe.

– Minden mondatom, ami a könyvben szerepel, Ábrahám János könyvéből, a Piculából való. Van egy cigány-magyar szótár, Szabó Géza kötete, abból is használtam. Érdekes volt, amikor ezek ismeretében kipróbáltam a cigánytudásomat. Sorban álltunk valahol egy cigány házaspárral, szóba elegyedtünk, és én előrukkoltam pár kifejezéssel. Van például az ’ávér’ szó. A szótár szerint idegent jelent. Szerintük viszont azt, hogy gyere. De lényegében benne van az idegenség értelmezés is, az idegennek szóló hívást jelenti az ávér. 

– Nemcsak ilyen kifejezésbeli pontosításra használod föl a nyelvi kifejezéseket, hanem a szereplők egyéniesítésére, jellemzésére is.

– Ez így adódik. Van például egy holland lány a regényben, aki hat évig itt dolgozik Erdélyben, egy árvaházban, megtanul tökéletesen magyarul, mégis jellemzi őt a nyelve. Egy idegen személy valószínűleg könnyebben észreveszi, hogy például az anyaméh és a házi méh egyazon szó, és kétféle értelem, és felmerül benne, hogy vajon miért van ez így. A magyar anyanyelvű egyén nem biztos, hogy ilyesmire felfigyel.

– Ilyenszerű közbevető magyarázatok vannak a regényben, a cselekményt ez talán némiképp megakasztja, de érdekes. Az olvasó sok olyan dolgot tud meg ezekből, amikkel egyébként nem biztos, hogy találkozott volna. Tudományos, történelmi vonatkozásokat is, amelyekben te elmélyültél. De vannak olyan valóságszeletek is, amelyekkel a fiatalabb olvasók nem is találkozhattak, mert ezek már kiestek az életünkből. Medárd faluban a telefonkapcsolat egy régimódi, kis dugaszos, kapcsolós telefonközponttal valósul meg. Te ezt még megtapasztaltad?

– Igen, jártam még egy faluban a nyolcvanas évek végén, ahol így történtek a dolgok. Homoródalmáson láttam. Izgalmas dolog volt, ahogy a telefonos kisasszonyok dugdosták a dugaszokat, és általuk jöttek létre a beszélgetések.

– A könyv lényegében két szálon fut. Az egyik a krimi vonala, a másik az apa-fia kapcsolat alakulása. Az utóbbi a mostanit megelőző nagy visszhangú könyvedben, a Bolyaiban is központi kérdés. Miért izgatott téged ennyire ez a probléma?

– Egyértelműen és pontosan ezt nehezen tudnám most megfogalmazni, inkább arra irányult a kíváncsiságom, hogy mi van akkor, ha nincs anya. Itt az anya hamar elhagyja a gyerekét. Az irodalom segít megvilágítani ilyen bonyolult kérdéseket. Azt egyébként, hogy milyen fontos az anya szerepe a társadalomban, jól tudom. Az én gyerekeimen keresztül, és visszaemlékszem a saját gyerekkoromra is, tapasztaltam, hogy az anya mennyi nem kimondható dolgot közvetít. Ő megfogalmazza bennünk azt, amit mi aztán nem tudunk kimondani, de ott lesz bennünk. Na, de milyen az, amikor nincs ez az anya? Hogy nő fel egy ilyen gyerek, ha csak az apa van? De úgy gondolom, ugyanúgy szól az anyáról is ez a hiány, mint ahogy az apáról. Érdekes különben, hogy Bolyainál is volt egy ilyen furcsa anya-fiú kapcsolat. Kiderülnek ilyen dolgok, de nem feltétlenül tudatosan jönnek elő ezek nálam.

– Vajon törvényszerű, hogy miközben apa és fia ennyire egymásra vannak utalva, mégis így eltávolodnak egymástól? Erős ragaszkodás kötné össze őket, mégis mélyül köztük az ellentét. Ezt a regény jól érzékelteti.

– Ez magát írta így. Van egy helyzet, ez ide vezethet, magát rendezi meg. Erről így belülről nem tudok sokat mondani.

– Nem tudtam eldönteni, kettejük közül te melyikkel szimpatizálsz. Az apával vagy a fiával?

– Nem gondolkoztam ezen, és valószínű, nem is tudnék választani. Fel sem vetődik bennem, hogy szimpatizálnom kellene valamelyikkel vagy valamelyikük álláspontjával. De kívülről, ha rákérdeznek, mert ilyesmi sokszor előfordul, kénytelen vagyok állást foglalni. A napokban is leveleztem valakivel, aki azt jelezte, hogy a fiúval szimpatizált, de kezdett gondolkozni a dolgon, és elcsodálkozott, mi a probléma vele, miért nem kedveli, elvégre jó apa. Kettejük kapcsolatában inkább a fiú a hibás, nem az apa. Érzelmileg számomra teljesen egyformák.

– Amikor elkezdted a könyvet, már jártál azon a franciaországi helyen, ahol a bűntény történt? Ez a regény olvasásakor csak feltételezhető. Ami biztos, az a könyv végén olvasható Szerzői szemléből tudható. Elég szokatlan ez a befejezés.

– Nem jártam ott, csak virtuálisan. Miután befejeztem a történetet, leadtam a kéziratot, és jeleztem, hogy lesz még ez a rövid ráadás, akkor sikerült eljutni a tetthelyre, és ez az út valahogy hitelesítette az egészet számomra.

– Számomra külön érdekesség volt az, hogy tavaly arrafelé kirándultunk, Chevaline-ban éppen nem jártunk, de Annecy és környéke sok hasonló helyet kínál az Alpokban, és úgy olvastam a könyvet, mintha ismerős helyen lennék. Nem lett volna észszerűbb, hogy előbb keresd fel a tetthelyet?

– Lehet, hogy ez gondolható, de a regény létrejötte nem kívánta meg, hogy előzetesen ismerjem meg a terepet. Ha azt teszem, lehet, hogy egy leírás lett volna belőle, így meg egy építkezés volt.

– Olyan építkezés, amelyben az Erdélyben történtek, az itteni emberek s a felmutatott falu élete volt a meghatározó?

– Igen, mert amikor nincsenek itt a szereplők, akkor is ide gondolnak. Erdély mindenképpen a történet centruma.

– De nem feltétlenül az itteni lét s az itteni társadalmi valóság a meghatározó. Jobban érdekelhettek a megteremtett figurák. Szinte mindenik valamilyen különleges, furcsa személyiség, közülük több is sérülékeny, nem mindennapi figura.

– Egy ideje már nem izgat annyira az erdélyi problematika. Ezt újra meg újra felvetni meghaladottnak érzem. A méhekről kérdeztél az előbb, van nekik egy nagy fontos tulajdonságuk, és ez megfogott: ha áthelyezik őket egy másik környezetbe, akkor képesek változtatni a testükön. Az is átalakul, történetesen a szemük. Ha a méheket például átviszed az egyik virágmezőről a másikra, ahol nem sárga virágok vannak, mint a másikon, hanem kékek, a szemük képes megváltozni, átformálódik úgy, hogy a kék színt lássák a legjobban. Valahogy én is ilyesmire vágyok, hogy ha a helyzet térben megváltozik, az emberek is tudjanak változtatni a szemléletükön. Érzékeljék, hogy már nem 1980-ban vagy ’90-ben vagyunk, hanem a világ teljesen megváltozott, és nem lehetnek ugyanazok a szempontjaink Erdélyre nézve sem, amelyeket régebb mi bevetettünk.

– A szereplőid nemigen változnak a történet folyamán, mintha mindenik egy-egy sajátos világot képviselne, különcnek is éreztem egyiket-másikat. Az egymás közti kapcsolatok is nagyon érdekesen alakulnak.

– Nem szokványos figurák, az ilyen emberek izgalmasak igazán, de lehet, hogy nem is erről van szó, inkább arról, hogy ha kiszabadulnak a szokványos kapcsolatrendszerből, akkor minden ember rendkívülivé válik. Van is erre egy nagyon jó mondat: a rendes ellentéte nem a rendetlen, hanem a rendkívüli. Ha már szóba hoztad a Bolyait, akkor arra is hivatkozhatunk. Az ő gondolkodásának is az volt a lényege, hogy rendszerek vannak, kapcsolódások vannak, s ha a tér másképpen van megszerkesztve, akkor mások a tér tulajdonságai.

– Annak idején a Bolyai könyved kapcsán is hosszasabban beszélgettünk. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a könyv megírásával gazdagodtál, és ez nem a nagy sikerre vonatkozik, hanem tudásban, tapasztalatokban, emberismeretben, regényírói tapasztalatokban gyarapodtál. Sok mindent tisztáztál, elmélyítettél magadban. Ennek a regénynek hasonló hozadékai vannak?

– Azt hiszem, igen. Mert ilyenkor az ember valamiképpen átlényegül. Intenzívebben kell egy másfajta jelent megélned. Van egy jó példám erre egy pszichológustól, arra vonatkozón, hogy az esztétikai ítéleteinket miképpen hozzuk meg: ha egy sólymot elvinnénk egy galériába, neki olyan képek tetszenének, amelyeken felfedez egy csőrt, mondjuk olyat, amilyeneket a kubisták festettek. Így van az ember esetében is, a saját gondolatai, ismeretei emelik ki számára környezetéből a dolgokat. Az alkotás folyamatában is érvényesnek vélhető ez a fajta átlényegülés, ez segít abban, hogy sólyom legyél, és a kubistákat is megszeresd. 

– Akaratlanul is előhoztuk azt a beszélgetést, amit az öt évvel ezelőtti díjazott regényedről folytattunk. Annak a végén a továbbiakról kérdezve felvázoltad munkásságod eltervezett lépéseit, és Bolyaival kapcsolatos elképzeléseid is voltak, éppenséggel egy opera. Az rajtad kívül álló okok miatt elmaradt. Most mit hozhat a közeljövő? Hosszabb pihenés készít fel újabb nagy feladatra?

– Megint van egy ismeretelméleti problémám, az, hogy mi a zene. Ezt szeretném kideríteni, ehhez kapcsolódik a következő regény. Bartók Braunwaldban, ez a munkacímem. 

– Miért éppen Braumwald?

– Mert ott, Svájcban szerezte a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabját. Hogyha abból a panzióból kinézel, ahol akkoriban lakott, a horizont körvonalai pont a zene szerkezetét mintázzák. Őt ez a horizont ihlette meg. Én teljesen véletlenül éppen a panziója fölött laktam, oda vissza is járunk, ennek köszönhetően fedeztem fel. A művet megszólaltató zenekar úgy van elhelyezve, szimmetrikusan, sztereofónikusan, ahogy a táj kinéz. Van két üstdob, a hegy két lapos hegytetejének megfelelően, ahol pedig a ragyogó kék gleccser van, ott a cseleszta, és még sorolhatnám az egybeeséseket.

– Önként adódik a kérdés, hogy mindig megadatik neked egy olyan külföldi alkotói ösztöndíj, egy nagy utazás, ahol hozzáfoghatsz újabb regényed megírásához?

– Itthon is ezt teszem. Végső soron mégiscsak itt születik meg a regény.

– És több évet áldozol rá az életedből. Megéri?

– Ez nem kérdés. Ez az, amit a legjobb tudásom szerint csinálhatok.