A barna, bajuszos férfi az éjjel-nappali bolt bejáratától pár lépésnyire várakozott. Első látásra tökéletesen beleillett a karanténsorok „legóemberkéi” közé, akik katonás egyformasággal lépegetnek egy nem mindig egyértelmű cél irányába. Éppen csak a védőfeszerelése hiányzott, különösképpen a szájat, orrot fedő maszk. Az épület falánál, a sarokban, poggyász hevert: két kisebb utazótáska és pár, bevásárlásnál használatos nejlonszatyor. Úgy tűnt, semmi köze a csomagokhoz, csak akkor derült ki, hogy hozzá tartoznak, amikor tétova mozdulattal kiállt a sorból – mintha akkor eszmélt volna rá, hogy nincs is nála elég pénz –, és a falnak támaszkodott.
– Hozzak egy sört? – szólt oda neki bizalmasan egy torzonborz képű, idős ember, aki már hónapok óta „kibérelte” magának a bolt előtti járdaszegélyt. Szemlátomást örült a társaságnak, és néhány méternyi aszfaltbirodalmán is kész volt osztozni. – Rendes csajok dolgoznak itt, a mai éjszakás is belevaló kicsi asszony. Csak kérni kell, és ad enni-, innivalót, aztán, amikor tudom, kifizetem – magyarázta a házigazda buzgóságával.
Az idegen nem viszonozta a közeledést. Rezzenéstelen arccal állt a késő esti villanyfényben, mint egy furcsa szobor, amit tévedésből helyeztek éppen a lakótelepi bolt bejárata elé.
– Nem olyan rossz itt – próbálkozott újra az utcalakó. – Rossz időben behúzódni is van hová.
– Csak átutazóban vagyok – mormogta a bajusza alól a jövevény. – Néha, ha túl nagy a zűr, fel kell kerekedni. Aztán mindig lesz valahogy.
– Van otthon asszony is, meg minden? – váltott még bizalmasabb hangnemre a borzas beszélgetőtárs.
– Néha jobb lenne, ha nem lenne – enyhült meg a másik is. – Tudja, hogy van… Amíg tart a szerelem, csupa virág az élet, mintha folyton részeg lennél. Aztán jön a nagy kijózanodás. Nálunk Anyuka, akarom mondani a feleségem anyja személyében érkezett. Mielőtt „összebútoroztunk volna” a párommal, megegyeztünk, hogy majd bérelünk egy ügyes kicsi garzont, hogy el tudjuk kezdeni a közös életet. Le is adtuk a kérést szociális lakásra, de valahogy sosem kerültünk sorra. Azt hiszem, nem voltunk hozzá elég szegények, de azért annyi pénzünk sem volt, hogy a saját lábunkra álljunk. Az asszony meggyőzött, hogy valami drága albérlet helyett jobb, ha autóra költjük, és elkiránduljuk az esküvő után maradt összeget, és amíg a szociális listán sorra nem kerülünk, bekuckózunk az anyjához, az legalább ingyen van. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez nem ideiglenes állapot lesz. Ahogy azonban telt az idő, Anyukának egyre nagyobb lett a beleszólása az életünkbe, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a párom és ő egy csapatot alkotnak, én pedig az egyszemélyes ellentábor vagyok. Közben megszületett a kislányunk, de akkorra a mámorból már semmi sem maradt. Az elkövetkező éveket kizárólag a kicsi miatt kínoztuk végig. Rá kellett jöjjek, hogy csak mellékszereplő vagyok ebben a történetben, de ebbe is belementem. Amíg munkába jártam, és nem kellett 24-ből 24 órát a két asszony társaságában tölteni, még elviselhető volt. Pincérként dolgoztam, jó volt a csapat, az egész napos munkaprogramot szinte felüdülésnek éreztem, pedig egész nap mozgásban voltam. De aztán jött ez a járvány, a vendéglő bezárt, én pedig „somázsba” (sz. m.: munkanélküli-segély) kerültem. Na, azóta tudom, melyik a legborzasztóbb hely a világon… Most jött el az a pillanat, amikor világossá vált számomra, hogy ki kell szabaduljak ebből a körből, legalább egy időre. Ha maradok, olyat tehetek, amit nem lehet helyrehozni. Úgy döntöttem, felmegyek Pestre az öcsémhez, az sem érdekel, ha két hétre karanténba tesznek, aztán majd meglátom, hogyan tovább. Annyi pénzem volt, hogy meg tudtam venni az autóbuszjegyet, és ételre, italra is maradt egy kevés, de szállodára, panzióra nem futotta. Így ma a buszállomáson töltöm az éjszakát. Itt csak azért álltam meg, hogy az öcsém kisfiának vegyek édességet. De inkább nem cipelem még azt is, majd veszek, ha átléptem a határon.
– Nekem nem tudna adni egy lejt? – nézett rá szelíden az addig csendben figyelő járdalakó. – Megköszönöm.
A bajuszos szótlanul nyúlt a nadrágzsebébe, és kiszámolta az aprót. Aztán felnyalábolta a csomagjait, és imbolygó léptekkel indult tovább. Egyenes háttal, mereven haladt előre, mint egy sötétedés után rejtett utakon járó, szürreális szobor.
