Az angyal próbaútja

A friss tavaszi égből egy angyal szállt le Vimpácz Delemír elé. A dolog a buszmegállóban történt délelőtt, amikor rendszerint a nyugdíjasok töltik meg az ingyenbuszokat, és az üzletekben a közköltségi számlákat fizetik. A teraszok tele vannak beszélgető öregekkel és munkanélküli szépasszonyokkal. Ám ebben az időpontban senki sem tartózkodott a megállóban, Vimpácz Delemír már éppen le akart ereszkedni a sárgásra lakkozott padra, amikor a szárnysuhogást meghallotta. 

Nem, ez mégsem lehet az autóbusz, bármilyen übermodern társasgépkocsikat is szerzett be a minap európai kölcsönből (vissza nem térítendő, az áldóját!) a város elöljárósága, és különben is félkor esedékes a 141-es. 

Az angyal pontosan Vimpácz D. előtt ereszkedett le, összecsapta a szárnyait, hogy a rátapadt port és/vagy füstkormot, ködrongyot lerázza. Gyakorlottan, minden különösebb idegesség nélkül cselekedte meg, hiszen már megszokhatta – gondolta 

V. D. – , hogy a modern városok egyáltalán nem gyöngyharmattal kedveskednek a leszálló égieknek, akik minden tiltás és óvás ellenére lemerészkednek a nyüzsgő metropoliszok szívgödrébe ima nélkül is.

Zavarában nem is tudta, miként köszöntse a jövevényt, ezért azt kérdezte: Ön is a 141-esre vár? Majd hozzátette magyarázólag, hiszen az angyalok mégiscsak járatlanok a város nemrég kialakított (gyakran változtatott és szomorú kísérletekbe kudarcoló) közlekedési mentrendjében. Csak félkor érkezik, fél tizenegykor, közép-európai időszámítás szerint.

Az angyal elmosolyodott. Tudom, válaszolta anélkül, hogy a szája megnyílt volna. Vimpácz mégis értette, tudta, hogy válaszolt neki az angyal. Köszönöm. Szólítson Angelusnak, mutatkozott be ráadásul az újdonsült ismerős.

Vimpácz vagyok, izé… Delemír – viszonozta az Angelust. Tudja, az anyám hóbortjából adtak ilyen furcsa nevet nekem… 

Ne erőlködjön, barátom, mindent tudok magáról.

Valamilyen felsőbb hatóságtól tetszett jönni Angelus úrnak?

Az angyal ismét elmosolyodott, holott arcizma sem rándult. Mintha élvezte volna V. D. zavarát. Szemét nem vette le a buszmegállóban várakozó városi polgárról, csak intett, hogy kövesse. Bár fontos dolgokat bízott rá a felesége, ezért akart kikocsikázni egy városszéli nagyáruházba, aztán meg be kellett volna néznie az okmányirodába is, mindig van valami halaszthatatlan baromság, ami nem várhat, utolsó határidő ma éjfél, holnap már elveszíthet az ember kedvezményeket, lemarad egy leárazásról, előnyös gyógyszertári kedvezményről, melyet a törzsvásárlók számára rendszeresítettek, megsúgták neki, hogy nézzen be a nap folyamán. Szó nélkül követte az angyalt. Nem érzett kényszert, könnyedén lépkedett, pedig az utóbbi időben sokat fájt a lába, a térde nehezen hajlik, szinte kattan a fel- és leüléseknél, a lépcsőt teletalppal veszi ereszkedéskor, már arra is gondolt, hogy sétabotot szerez, öregurasan fog sétálgatni, de szégyellte volna a bérház többi lakója előtt, akiknek mindig olyan erősnek és kikezdhetetlennek mutatta magát, nem akart még a bicegő aggok sorába tartozni. 

Kiléptek a főutcára. Az angyal mögött haladt. Nem tartotta illendőnek, hogy egy sorban meneteljen a küldönccel. Mert bizonyosan valamilyen nagy jelentőségű feladatot hozott magával, Vimpácz Delemírnek küldetése van az emberiség számára. Ismerősei, de maga az egész város is bizonyára ámuldozni fog hamarosan, hogy pontosan őrá, egy egyszerű emberre, a Multisurc és Lábtörlők Kft. friss nyugdíjasára esett az ég választása, nem azokra a mindig fennforgó divatos majmokra, nagymenő sajtfejűekre, ostoba tankerületi főigazgatókra, közüzemi svihákokra. Folytathatná a sort, de valószínűleg az angyal megróná, hogy ennyi gonoszat képes összehordani városfeleire. Hiszen könnyen elképzelhető, hogy a lelkébe lát, a fejében minden aggály nélkül könnyedén kotorászik.

A küldetés nem lehet valami szokványos feladat, mondjuk, megmenteni egy hazugságon fogott kamaszt a szülői fenyítéstől, összehozni egy randit epekedő szerelmeseknek. Találtatni egy vak koldussal három Lajos-aranyat. (Ez meg hogy jutott eszébe, kérdezte magától, mikor még soha nem látott sem Lajos-, sem Napóleon-aranyat.) Oh, ennél magasztosabb kell legyen a megbízatás, elvégre ő igazán minden áldozatra képes, hiszen ezúttal is a délelőtti közös kávézásról mondott le, amelyet barátaival szerdánként rendszeresen megejtettek a főtéri Csintalan palacsintában. Mindig lemond a délutáni alvásról, ha a házimunkában szükség van a szakértelmére, pedig az a kis szundi, nos, az a fiatalság titka, meggyőződése szerint. Sőt a múltkor is… 

Lassított a léptein. Pedig egyáltalán nem volt fáradt. Könnyű volt, mint ezelőtt ötven évvel, rég nem érzett ilyen szabad és tágas perceket. 

Milyen szép ez a város. Tavasz van. Eddig valahogy észre sem vette. Ráérősen szétnézett.

A forgalom nem volt erős ebben az órában, ennek ellenére ők mindenütt zöldutat kaptak, az angyal közeledtére a lámpák azonnal váltottak. Csakis nekik volt szabad átjárásuk. A többség álldogált, valószínűleg nem vették észre a megváltozott jelzőfényt.

Ezen annyira elcsodálkozott, hogy jócskán lemaradt vezérétől. 

Ekkor hajtott be a körforgalomba egy hatalmas tíztonnás kamion, amelyet egy részeg szerb sofőr vezetett. Bosszús volt, mert félnapos késését a megbízók szigorúan meg fogják torolni. A romlandó áru a tehertérben már jócskán felfőhetett, ezért beletaposott a gázba, gyorsított, és halálra gázolta a zebrán elbambult Vimpácz Delemírt.

A próbaidős angyal hátrasandított. Nem látta V. D.-t, ezért megfordult. Egy pillanatig megdöbbent, felnézett az égre, de nem sújtotta villámokkal a felsőbbség. A történtek ellenére bíznak benne. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Kapott még egy esélyt. Újabb földi halandó után nézett a közlekedő tömegben.