Réka belső szobájában van egy varázsfiók. Amikor azt kihúzza, hirtelen irányt váltanak az órák, eszeveszett gyorsasággal kergetik visszafelé a perceket, napokat, esztendőket, és mire a gyanútlan látogató magához térhetne, máris ott találja magát az ,,aranykor’’ Romániájában, valahol a hatvanas – vagy éppenséggel a hetvenes, nyolcvanas – évek derekán.
– Ez volt a kedvencem – nyomja kezembe vendéglátóm a fiókot benépesítő, tenyérnyi játéksereg egyik élvonalbeli tagját, egy fából készült kecskét, ami kocka alakú talapzata nyomogatásával mozgatható, mi több, a megfelelő érintésre össze is csuklik.
– IIyenem nekem is volt – ujjong fel bennem az egykori kisiskolás, aztán a keljfeljancsikat szemrevételezem mohó örömmel. – Hogy tudtál mindent ilyen szépen megőrizni? – bukik ki belőlem az eltitkolhatatlan ámulat, miközben gondolatban hajdani, jobb sorsra érdemes, négylábú házi kedvencek „ügykezelésébe”, majd tőlük egyenesen a kukába került kincseimet leltározom.
– Gyerekkoromban nálunk minden tárgynak megvolt a becsülete, ha pedig már nem volt szükségünk rájuk, elajándékoztuk őket – magyarázta lágy, mesemondókhoz illő hangján az ötvenes éveiben járó nő. – Édesanyámék arra tanítottak, hogy továbbadható állapotban őrizzem meg a vagyonkámat. Sohasem volt sok játékom, talán azért is értékeltem annyira valamennyit. Jó pár apróság gazdát cserélt az évek során, de azokat, amelyekhez valamilyen élmény is fűződött, mind megtartottam. Május és június első napján, ha nem zuhogott az eső, rendszerint felvittek anyuék a Somostetőre. A programból nem hiányozhatott olyankor a miccsezés és az ajándékozás sem. Ezeket a keljfeljancsikat gyermeknapokon vették nekem, és a táncoló kecskét is egy ilyen alkalomra kaptam. És persze a similabdákat. Azokat, sajnos, nem sikerült épen megőriznem, pedig odavoltam valamennyiért. De bármennyire próbáltam óvatosan játszani velük, előbb-utóbb hullni kezdett belőlük a fűrészpor, így rendre eldobódtak. Persze, a léggömbök sem voltak hosszú életűek. Ilyesmit a szüleim nem is vettek nekem szívesen, de egyszer, amikor édesapámnak munkaügyben el kellett utaznia, és anyukámmal kettesben töltöttük a június elsejét, sikerült kikunyerálnom egy hatalmas, piros lufit. Nagy büszkén lépkedtem vele hazafelé a nap végén, de egy óvatlan pillanatban, minden külső hatás nélkül, a léggömb fogta magát, és nagy robajjal kipukkadt. Nem voltam már hároméves, de olyan óbégatásba kezdtem, mintha életem legnagyobb kincsétől fosztottak volna meg. Édesanyám pár pillanatig habozott, aztán leültetett a legközelebbi padra, a kezembe nyomott egy csavaros cukorkát, és a lelkemre kötötte, hogy el ne mozduljak onnan. A következő pillanatban már el is rohant az ünnep díszleteit egyre jobban levetkőző tetőre, a kőmedvétől nem messze felállított asztalokhoz. Amilyen törékeny, filigrán teremtés volt, olyan sebességgel száguldott, így tíz perc sem telt el, és már újra feltűnt, a kezében egy kék és egy zöld léggömbbel. Enyhe mélabúval vettem tudomásul, hogy a piros lufik elfogytak, és egykedvűen indultam el anyukámmal a lefelé lejtő úton. Sok évnek kellett eltelnie, mire értékelni tudtam a jóságos igyekezetét. Pedig nem voltam követelőző, nagyravágyó, a hatalmas, piros luftballon elvesztése valahogy mégis kifordított önmagamból.
– Ezek szerint ez volt gyermekkorod legszomorúbb június elsejéje – vontam le a következtetést.
– Hét-nyolcévesen bizonyára így éreztem – bólintott beszélgetőtársam. – De ma már alig tudom felidézni a csalódottságot, ami akkor hatalmába kerített. Sokkal inkább a hála érzése lesz úrrá rajtam, amiért ilyen édesanyát rendelt nekem a Teremtő. Ami pedig az ünnepi ,,árnyjátékot” illeti, nem ez volt az egyetlen borongós gyermeknap. Nagyobbacska voltam már, amikor június első napján kivezényeltek az osztállyal a főtéri virágórához, ahol egy rajzversenyen kellett részt vennünk. Szerettem rajzolni, a kézügyességem is megvolt hozzá, így biztos voltam benne, hogy az egyik díj az enyém lesz, talán éppen az első. Jó félórát művészkedtünk, és az alkotás hevében fel sem tűnt, hogy egyre sötétebb fölöttünk az ég. Így teljesen váratlanul ért a zápor, ami pillanatok alatt elmosta az egész „műremeket”. Elég csalódott voltam akkor is. Az elkövetkező években, felső tagozaton aztán bekerültem az iskola kórusába, és így minden június elsejei délelőttöt a főtéren énekeltem végig, a gyermekkort és ,,jótevőnket”, Ceauşescu elvtársat köszöntve.
– Hogyan emlékszel vissza ezekre az alkalmakra? – szólaltam meg újra.
– Őszintén szólva ezek is szép pillanatok maradtak. Tizenévesként nem érzékeltem a helyzet hamisságát, eszembe sem jutott, hogy mindaz, amiről dalolunk, köszönő viszonyban sincs a valósággal, egyszerűen örültem, hogy szép az idő, együtt vagyunk az osztálytársakkal, és egyre több járókelő hallgatja mosolyogva az előadást. Az egyenruha sem zavart, mint a mostani diákokat, mi több, büszke voltam a rakott szoknyámra, pionírnyakkendőmre. Évtizedek múlva, felnőtt fejjel, persze, árnyaltabbá vált a kép, az akkor megélt ártatlan varázs azonban mit sem veszített az erejéből.
– A későbbiekben, középiskolásként még megérintett bármilyen szinten a gyermeknap?
– Lehet, hogy furcsán hangzik, de nagyon is. A barátnőimmel mindig megünnepeltük, mégpedig az akkori November 7. lakónegyed közkedvelt cukrászdájában, a Doinában. De igazán akkor nyert újra jelentőséget ez a nap, amikor megszületett a fiam. Mivel a volt párom elfoglalt üzletemberként szinte soha nem tartott velünk, édesanyámat vittük magunkkal gyermeknapozni a Somostetőre. Az állatkerti látogatás ilyenkor kötelező volt. Emlékszem, egy alkalommal a kisfiam egy focilabdával tette izgalmasabbá a ketrectől ketrecig vezető utat, és bár sokszor figyelmeztettük, addig folytatta az egyszemélyes meccset, amíg sikerült becéloznia a labdát a tehenek, bikák kinti otthonába. Amikor megláttam, hogy hol landol a bőr, hirtelen átvillant rajtam a gyerekkori léggömb elvesztésének érzése. A következő pillanatban azonban édesanyám ott termett a kerítés mellett. Arra már nem emlékszem, hogy átbújt vagy átlépett-e az akadályon, de az biztos, hogy gondolkozás nélkül közelítette meg a veszélyesnek látszó állatok felségterületét, a következő pillanatban pedig már hozta is az elveszettnek hitt focilabdát. Persze, volt nagy öröm, hurrázás. Azt hiszem, ez a legkedvesebb gyermekkori emlékem mind közül. Ha felidézem, megszelídülnek körülöttem az árnyak, és pillanatok alatt kitisztul a világ.
