Hétköznapi történet
Krisztina a maga mindjárt nyolc esztendejével négy nyelven mesél, vitatkozik, magyaráz, és már az ötödiken is egyre magabiztosabban csicsereg. A szőke fürtű tündérleányzó anyanyelven született csodamondásait párszor már történetté szőttem, de most a magyar mellett birtokolt jelrendszereibe is beleshettem – szintén nagyszerű „mesélőkével” megáldott – édesanyjának köszönhetően.
Igaz, arról, hogy milyen tökéletes – engem messze leköröző – kiejtéssel érteti meg magát a kicsi lány angolul, a román nemzetiségű, de magyarul is jól tudó édesapjával közös beszélgetések, hancúrozások alkalmával már jó ideje meggyőződhettem. És madárnyelvismeretébe is beavatott párszor, bár ezen a téren a legkisebb szikráját sem mutattam a tehetségnek, így kizárt, hogy valaha utánozni tudjam a minden magánhangzóhoz egy „p” betűt, ahhoz pedig újra a szóban forgó magánhangzót ragasztó kommunikációs formát. Mi több, a saját keresztnevemet, az Ipildipilkopó-t is nagy erőfeszítéssel tudtam csak megjegyezni, nemhogy a Krisztina pergette hosszú mondatokat. Anyai nagytatájától, a minden szavával, gesztusával székely derűt és nyugalmat árasztó Zoli bácsitól egy ennél is bonyolultabb nyelvezetet, a kovásznai sajátosságnak számító „ördögnyelvet” sajátította el.
– Ennek lényege, hogy minden szó magánhangzója után odateszik a „mice” szócskát, a mássalhangzók után pedig a „tumba” végződést. Azt például, hogy „virág”, úgy mondják, hogy „vtumbaimicertumbaámicegtumba” – árulta el a napokban Krisztina édesanyja. Nekem leírni sem volt egyszerű ezt a betűépítményt, a tűzről pattant leányka azonban a nagyapjával így is folyékonyan társalog. De annak, hogy miért mesélem most el mindezt, egy – számomra – ennél is izgalmasabb apropója van.
A nyári vakáció utolsó heteinek egyikén Krisztina – régi kívánsága szerint – a tanítási időszakban Marosvásárhelyen élő, szünidőkben haza-hazatérő kovásznai nagyszülőknél üdült. Édesanyja a napokban idézte fel az ottani történések talán legemlékezetesebbikét.
– Anyuéknál vendégek voltak. Kérdezgették a leánykát: „anyukád milyen nemzetiségű?” „Székely”, felelte Krisztina. „És apukád?” „Ő román”, jött a válasz. „És akkor te mi vagy?”, firtatták tovább a vendégek. „Román székely”, vágta rá gondolkodás nélkül, mély meggyőződéssel a leányzó.
A továbbiakban Krisztina édesanyja arról mesélt, hogy mióta és hogyan sikerült megbarátkoztatni a kislányt a román nyelvvel.
– Annak ellenére, hogy a párom román nemzetiségű, ez kezdetben nehezen ment. Persze tanítgattuk, hogy az ország nyelvén kötelező tudni, és neki még inkább az, hiszen az édesapja anyanyelvéről van szó, és egy gyereknek mindkét szülője anyanyelvét ismernie kell. Azzal is biztattuk, hogy így neki is könnyebb lesz, mert sokkal több gyerekkel tud majd játszani. Az első reakciója azonban az volt, hogy „nem szeretem a román nyelvet!” Úgy gondolom, ez inkább egyféle frusztráltságból adódott, és nem a negatív hozzáállásból.
– Hogy tudtátok végül legyőzni ezt a „gondolatmumust”? – kérdeztem.
– A sokat ismételt mondataink üzenete valahogy megragadt Krisztina lelkében, tudatában. Kezdtünk román rajzfilmeket nézni, a magyar mellé román mesekönyvet is kapott a szülinapjára, és választottunk két napot a hétből, amikor otthon a család csak románul beszélt. Ez utóbbi ötletnek egy kedves barátunk javaslatára az volt a „prototípusa”, hogy a lakás minden helyiségében más nyelven beszéljünk: a szoba maradt a magyar, az előszoba az angol és a konyha a román „terület”. Persze a kicsi huncut ezt is kicselezte, bekiabált a szobából a konyhába, hogy „apa, gyere be, valami fontos mondanivalóm van”.
Miközben Krisztina édesanyját hallgattam, felvillant előttem egy régi nyár pillanatképe abból az időből, amikor a fiam még óvodás volt. Éppen megérkeztünk a Víkendtelepre, és – ahogy a legtöbb kisgyermek – Krisztián is végigpásztázta a nem hozzánk tartozó játékok és főleg járművek kínálatát. Egy pad mellé támasztott bicikli keltette fel leginkább az érdeklődését, és – bár ő is két keréken jött, saját tulajdonát rám bízva – elindult elkérni a bringát egy körre. Számomra is meglepő módon románul kérdezte meg a nála valamivel nagyobbnak látszó fiútól, hogy kipróbálhatja-e a járművét, az pedig magyarul adta tudtára, hogy kopjon le. Akkor már én is „színre léptem”, és persze magyarul hívtam félre Krisztiánt. Erre aztán a „bölcs” apa is előkerült, és némi engedékenységgel a hangjában világosította fel a fiamat, hogy az ő gyereke románokkal „alapból” nem kommunikál.
Azóta sem felejtettem el a jelenetet – amint ez az imént ki is derült –, ezért is esett annyira jól az a hozzáállás, amit a másság elfogadásában Krisztina szülei képviselnek. Így nem csoda, hogy a szőke tündérleányzó egyre magabiztosabban beszéli az édesapja nyelvét, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan annyira otthonos lesz ez is számára, mint az angol nyelvű játékvilág vagy a tréfás madárnyelv felszabadító dallamossága.
