„Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni./ A rossz, mit ember tesz, túléli őt;/ A jó gyakorta sírba száll vele.” Mondhatta volna Antoniusszal a magyar országgyűlés elnöke, K. László is, ha olvasott volna Shakespeare-t, akarom mondani Vörösmarty Mihály fordításában drámai költészetet indulás előtt.
„Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni./ A rossz, mit ember tesz, túléli őt;/ A jó gyakorta sírba száll vele.” Mondhatta volna Antoniusszal a magyar országgyűlés elnöke, K. László is, ha olvasott volna Shakespeare-t, akarom mondani Vörösmarty Mihály fordításában drámai költészetet indulás előtt. Gondolom, sokkal inkább kortesbeszédét készíté s diktált beszédíró szerecsenének. Ugyanis tényleg temetni jött, de nem volt mit vagy kit, hacsak a Facebookon terjedő fotó, Szőcs Géza zászlóshajó méretű utazószatyra, mit az üres ravatal mellé helyezett, mint tisztességtudó parasztasszonyok az átalvetőt a községháza tisztaszobájába lépve, ha instanciával mennek a tekintetes falusbíró uramhoz, nos, hacsak G. utazótáskája nem rejtett valamit…
K. mester temetni jött valakit, aki régen kiszökött innen, persze a köztudatból is, legfennebb halinakötésben díszeleg azokon a polcokon, amelyeket a vakszerencse kímélt meg a titkosrendőrség vizslatásától, vagy sikerült antikváriumokban elcsípni Nyirő valamelyik művét, a földalattiság, az ellenállás, az ódon jobboldaliság státusszimbólumát. Lehet, hogy valamely újságolvasónak nem elég ok arra, hogy a politikus és újságíró Nyirőt elítélje az a tény, hogy akkor is kitartott a magyar országgyűlés mellett, mikor azt már a nyilasok uralták, akkor is Szálasi mellett maradt, amikor Horthy Miklóst eltávolították, amikor az késve, de mégiscsak ki akart ugrani a véres/vesztes II. világháborúból és kiegyezni próbált a nyugati hatalmakkal, sőt az oroszokkal is, hogy a béke ne legyen a szörnyűséges Trianon második kiadása. Nyirő József nem választott képviselő volt, hanem kijelölt. Mandátumot a kormánytól kapott, nem voltak választói. Igaz, akkor egyetlen erdélyi behívott képviselőnek sem. Jobboldali író volt, a székelység haszonélvezője, a talmi székely romantika bajnoka. A maga korában a középmezőnyhöz tartozott, szép indulását nem követte hatalmas ívű irodalmi alkotópálya. Az irodalom sokkal többre tartotta Tamási Áront, Áprily Lajost, Jékely Zoltánt, a költő Reményik Sándort, hogy csak néhány nagyobb és „szent” nevet mondjak.
Egy olvasó a keddi lapszámban abban is kételkedik, hogy háborús bűnös lenne. Nem tudom, állt-e törvényszék előtt, de elég talán annyi is, hogy a német csapatokkal menekült ki az országból, a háború mindenképpeni folytatása mellett volt. Nem sajnált föláldozni magyar életeket egy elbukott gonosz ideáért, és utána Franco tábornok országában élt. Cikkei a Keleti Újságban sokkal nagyobb kárt tettek a lelkekben, mint gondolnánk. Ezért jó, ha elföldelik vele együtt mindazt, ami rossz volt benne. A jót pedig tessék az olvasóira bízni, ha még lesz neki tíz évvel a botrány elülte után. (Végtisztességét meg lehetett volna rendezni szerény, csendes áhítattal, ám a szervezők elvesztették arány- és realitásérzéküket.)
A kormány pedig azzal, hogy dühösen fújtat, magyarok ellen indít szellemi hadjáratot, csak azt érte el, hogy a népközösség egységesebb lett abban, hogy nem kér az efféle kormányzatból. Hacsak nem volt ez afféle csavarosan kifundált összebeszélés Pontus Euxinus Viktor és Szász-Siculus Jenő között, így kampányol indirekt (közvetett) módon Bukarest a székely anyaváros mellett. Ami pedig K. Lászlót illeti, ő azzal, hogy a nyilas parlament egyik tagjának temetésén a parlament elnökeként szólt, árulást követett el a demokrácia ellen s folytonosságot vállalt Szálasi és Orbán Viktor között, amit ez utóbbi a legkevésbé sem kívánhat magának, most, amikor Magyarország közmegítélése Európában nem túl kedvező.
