Régi gyermekarcok, hangok, tekintetek rejtőznek Stupeczky Kinga láthatatlan hátizsákjában, az elmúlt négy és fél évtized legvédettebb kincsei között. Mindenhova magával viszi őket, derűsen, pehelykönnyedén, mint akinek semmi sem teher. Ha kérem, előveszi, megmutatja az elcsomagolt pillanatokat. Több mint harmincéves barátság fűz Kingához, sok emlékét, történetét ismerem, ahogy a háttérben meghúzódó örök kívánságot, az anyaság vágyát is. Ilyenkor, karácsony előtt, talán ez is erősebben érezteti jelenlétét, mint minden, ami kívül-belül körülvesz, átölel.
„Gyermekotthon…, megint megyünk” – jött egy reggel a telefonos üzenet. Tudtam, hogy nem lesz időm vele és a barátaival tartani, de abban is biztos voltam, hogy szívesen megírnám ezt a sokadik látogatást a szeretetre éhesek vidékén. Az sem volt kérdéses, hogy örömmel meséli majd el a Pál atya marossárpataki pártfogoltjaival töltött időt.
– Egy régi jó barátom, Székely Dénes állt elő az ötlettel, hogy menjünk el újra a sárpataki gyerekekhez – idézte fel pár nap múlva az előzményeket. – Évekkel ezelőtt is együtt vittünk oda csomagot, és volt ott egy Jancsika nevű fiú, akivel Dénes sokat sakkozott, leginkább vele szeretett volna újra találkozni. A feleségét, Emőkét egyszer valaki megkérte, hogy egy temesvári árvaház számára próbáljon szerezni négy játékmackót, annyi hiányzik még ahhoz, hogy minden gyereknek meglegyen az öröme. Azonnal érdeklődni kezdett az ismerőseinél, üzenetet írt, telefonált, és végül sokkal több macira sikerült szert tennie a családjuktól külön élő kiskorúak számára. Ez a sikerélmény adta a lendületet Dénes párjának a jótékonykodáshoz, azóta is egész évben készül a rászorulók decemberi megajándékozására. Így minden adott volt a tervünk megvalósításához, egy kis teherautónyi csomaggal – ruhaneművel, édességgel és egyéb adományokkal – indultunk Sárpatakra. Emőkének otthon kellett maradnia a négyéves kislányával, de lélekben ő is velünk volt, pont, mint az igazi karácsonyi angyal.
– Találkoztatok Jancsikával? – szóltam közbe.
– Vele nem, mert ő közben a marosvásárhelyi otthonba került, de 24 másik gyerekkel igen. Köztük volt Krisztina is, akit én legutóbb négyéves korában láttam. Már akkor szerettem volna hazavinni, és most, 16 évesen is boldogan örökbe fogadnám, segíteném a kamaszkori útkeresésben, majd a továbbtanulásban. Ő persze nem emlékezett rám, de így is nagyon kedves volt, és olyan szépen énekelt a többiekkel a tiszteletünkre. A közös dalban is elhangzott, de a hozzánk intézett szavak, mozdulatok is elárulták, hogy az otthon lakói leginkább szeretetre vágynak, az minden ajándéknál – még a legnépszerűbbnek bizonyuló hajtánynál is – fontosabb nekik. Ezért elhatároztuk, hogy januárban is ellátogatunk hozzájuk, és amennyire csak lehet, a továbbiakban is rendszeresebbé tesszük ezeket a találkozásokat. Úgy gondolom, a leglényegesebb, hogy érezzék, nem csak karácsony táján jutnak az eszünkbe. Ha sikerül őket elvinni egy közös sétára, színházba, tudni fogják, hogy értékeljük a társaságukat, és talán kicsit hozzájárulunk ahhoz, hogy ugyanolyan elfogadottnak, szeretettnek érezzék magukat, mint az egykék vagy a szülők figyelmén, szeretetén két, három, négy testvérrel osztozó gyermekek, fiatalok. Úgy gondolom, tehetünk azért, hogy a gyermekotthonok nagycsaládjai hasonlóan működjenek, mint egy kiegyensúlyozott kiscsalád.
– Én tudom, de az olvasóink kevésbé, hogy téged már tizenévesen érdekelt a szülők nélkül felnövő gyermekek sorsa. Mesélj nekik kicsit erről – kértem barátnőmet, aki először 15 évesen fordult meg a marosvásárhelyi Eminescu utcai árvaházban.
– A katolikus templomban, ahova a tinédzserkorom nagy szerelmével jártunk, volt egy csodálatos pap – már jó ideje a fenti világban misézik –, ő javasolta nekünk, hogy ha segíteni szeretnénk valakinek, vegyünk ki pár órára az árvaházból egy gyereket. Megfogadtuk a tanácsát. A kilencvenes évek elején a gyermekvédelem fogalma még ismeretlen volt nálunk, és amit abban az intézményben láttunk, az egyszerűen feldolgozhatatlan volt. Állati sorban, jobban mondva annál is rosszabb körülmények között tartott, kicsi vademberek fogadtak a szürke falak mögött, ahol minden a szenvedésről szólt. Érdekes módon ott is egy Jancsi nevű gyerekkel kötöttem szorosabb barátságot, de nem ő volt az egyetlen, akit hétvégente sétálni, játszani vittem, illetve akivel hazamentem. A barátom is rendszerint velem jött, így, bár még mi is gyerekek voltunk, úgy éreztük magunkat, mint egy boldog család. De az öröm csak pár órára szólt, és gyakran keveredett keserűséggel. Azt például nem lehetett könnyű szívvel végignézni, hogy Jancsika a szőnyegünk alá dugja a kenyérszeletet, hogy amikor majd nem lesz mit ennie, tudja elővenni. Az első téli együttlétek során meg kellett tapasztalnunk, hogy az árvaházi lakók nem tudják, mi a hó, és nem is mernek rálépni. Minden látogatáskor vittünk nekik „kimenő” ruhát, amit aztán búcsúzáskor levettünk róluk, hogy következő alkalommal visszavigyük, mert tudtuk, hogy az intézményben minden pillanatok alatt eltűnik. 21 éves koromtól vágytam arra, hogy létrehozzak egy olyan árvaházat, ahol minden másképp alakul. Erről az álmomról a mai napig sem tettem le, sőt, úgy érzem, az idő múlásával egyre nagyobb teret hódít a gondolataimban. Hála Istennek, a mai gyermekotthonok világát nem lehet összehasonlítani a rendszerváltás előtti, utáni állapotokkal, de van valami, ami nem változott: a lakók vágya arra, hogy visszatérjenek a vér szerinti családba, ahol sok esetben nem kívánatos a jelenlétük. Ebből a teljesíthetetlen kívánságból próbálunk a barátaimmal egy sóhajtásnyit valóra váltani. Számomra a legfontosabb az, hogy ezt a próbálkozást ne csak a szenteste ígérete hívja elő bennünk, a hétköznapjainknak is mozgatóereje legyen.
