Amit – úgy tűnik – nem volt érdemes megforgatni
2013-09-09 16:16:19
- Klósz Bálint
Sikeres, hagyományteremtő szándékkal szárnyra bocsátott rendezvénnyel bizonyította szülővárosom magyarsága, hogy komolyan számolni kell vele a Maros, a somostetői erdők és a vegyi kombináti szmog által behatárolt élettérben.
Sikeres, hagyományteremtő szándékkal szárnyra bocsátott rendezvénnyel bizonyította szülővárosom magyarsága, hogy komolyan számolni kell vele a Maros, a somostetői erdők és a vegyi kombináti szmog által behatárolt élettérben. Az augusztus végi–szeptember eleji Forgatag tespedő-szunnyadó nemzettársainkban is tudatosította – tettrekész, tenni vágyó falusfeleik aktív hozzájárulásával –, hogy számolni kell velünk, a tereken évszázadok óta szilárdan megvetettük a lábunkat (a Színház tér egyelőre túl tejfelesszájú ambícióinkhoz), és töretlenül írjuk történelmünket még akkor is, ha csavarintos eszű társbérlőink időnként megpróbálnak megakadályozni ebben. A város- és művészettörténeti, kulturális, szórakoztató rendezvényekre tódul az érdeklődő tömeg, nem ajánlatos tűket elhullatni meglévő termeinkben, esetleg Sófalvi Szabolcs felségmezein. Minden témára rá lehetett kérdezni, választ lehetett kapni a csodálatos öt nap alatt, csupán mindennapi létünk egy apró életszeletje – a testnevelés-testmozgás – felejtődött ki, feltételezhetően kevesek sajnálatára, a nagy mozgalmasságból. Imígyen csóró sporttörténészeink mindhiába ácsingóznak kül- avagy levelező akadémiai tagságra, kisezüstre, nevük és munkásságuk megemlítésére, irományaik terjesztésére. Nem férnek be a keretbe.
Szerencsénkre az AVAS GE –Agg(ódó) Vásárhelyi Amatőr Sportbarátok Gittegylete – a hónunk alá nyúl. Alkalmakat kínál, hogy néha összeüljünk, felidézzük a múltat, ócsároljuk a jelent, reménykedjünk a jövőben. A múlt babérkoszorúit gondosan portalanítjuk, tollseprűzzük, nosztalgiázunk és temetünk, újfent temetünk és újfent nosztalgiázunk. Izgalommal követjük, hogy vajon Simon Ferenc, Simon László, Fülöp György, Incze II. László, Deák Gyula, id. dr. Kelemen Attila, Pongrácz Antal, Iosif Buzdugan, Borbély Atilla, Kádár László, Nagy Miklós neve nem jelenik-e meg valamelyik újonnan létesített városi utca kétnyelvű névtábláján, sportlétesítmények homlokzatán, parkok „kitűzőjén”, sufnik léckerítésén, lévén, hogy e minimális kegyeleti gesztus kijárna nekik. Árgus szemekkel ügyeljük Szemányi Margit, Balló Ferenc, Bölöni László, Hajnal Gyula, Soós Rozália, Mátéfi Eszter, Gáll Éva, Florea Ispir, Both Mária, Nagy József, Albert Erzsébet, Angela Bloj minden lépését, hisz nimbuszuknál többet a következő néhány évszázad sem garantálhat utódainknak.
A jelenről is esik szó bőven szeánszainkon. Azon jelenről, amely, bár már közel 24 éves, de talán éretlen, talán inkompetens irányítóink mián mindmáig szakadozott gyerekcipőit tapossa. Egy tökéletlen alap „méltó” felépítményeként sportéletünk is ingoványban tapicskál. Ezalatt hat téli (1992 Albertville, 1994 Lillehammer, 1998 Nagano, 2002 Salt Lake City, 2006 Torino, 2010 Vancouver) és ugyanannyi nyári helyszínen (1992 Barcelona, 1996 Atlanta, 2000 Sydney, 2004 Athén, 2008 Beijing, 2012 London) lobogott fel az olimpiai láng. Városunk képviselői Lillehammer, Nagano, Vancouver, Atlanta és Sydney kivételével a többi hét megmérettetésen még ott voltak: Hodos László bobversenyző és Feri Attila súlyemelő 1992-ben, Jakab Andrea gyorskorcsolyázó 2002-ben, Viorel Bubău lovas és Sebastian Dogaru súlyemelő 2004-ben, Daniela Olteanu gyorskorcsolyázó 2006-ban, Trandafir Norbert úszó 2008-ban, Cristian Băţagă tornász és az ismétlő Trandafir 2012-ben. Minimális költségvetéssel gazdálkodó egyéni sportágakban, amelyekben a „vatikáni valután” kívül más irányból jövő támogatásra nem számíthatnak mélyen alulfizetett szakembereink, még pihegünk.
Asztaliteniszben, birkózásban, úszásban, vívásban, tornában még kiböjtölhető az ifjúsági kor, a „félkész” áru aztán továbbkerül, potensebb, körültekintőbb, jóindulatúbb mecénások kezébe. Szerencsénkre bármikor hivatkozhatunk rájuk, annak dacára, hogy idegen tollakkal vannak teletűzdelve. A tojásokat mégis saját kotlóink költötték ki.
A csapatjátékok elemzésére rátérve kikerül a gitt az állkapcsok közül, és egy-egy fél deci papramorgóra fanyalodunk, hogy ne tegyünk kárt korunkhoz illő lelki harmóniában. Paradox módon vannak csapataink – kosárlabdában (kettő is), röplabdában, labdarúgásban (szabadtériben és futsalban egyaránt), női kézilabdában –, csak játékosaink nincsenek. Ebből a földből fakadt, a hazai röghöz némileg ragaszkodó „zsukások”. Nincs egy Koós Bélánk, Bokor Sándorunk, Tiberiu Bidigánk, egy Pirkán Olgánk, Fogarassi Erzsébetünk, Nagy Melindánk, egy Józsi Dezsőnk, Girling Györgyünk, Czakó Jánosunk, egy Fejér (Biró) Zitánk, Maria Dorgónk, csak a hazai és közép-európai, időnként operencián túli second hand piacról olcsón felszippantott gladiátoraink vannak, akik évente-kétévente váltanak mezt, klubot, szurkolói szimpátiákat. Mi több, klubvezetőktől az edzői stábig, masszőrtől a pályamesterig az óriáspuzzle minden darabja importból származik. Hajtanak azon adólejeinkből euróvá átvedlett summákért, amelyekkel talán gyermek- és ifjúsági központjaink elkerülhetnék az éhkoppot. Csak ez trendellenes lenne, a rossz irányba indult globalizáció szabályait sértené. Meg az éppen domináló politikai-gazdasági érdekösszefogás szálait gubancolná bosszantó módon.
Búcsúzáskor, félhangon – nehogy éber fülek szélsőjobbos propagandaként könyveljék el – a „Szebb jövőt” köszöntéssel válunk el egymástól, és indulunk, ezer úton, az avasodás felé.
Hiszek benne, hogy kis esszém néhány gondolatát alkalomadtán érdemes lenne megforgatni. Semmiképpen sem kiforgatni.
