Egy kezünkön meg tudjuk számolni most már titkot rejtő adventi ablakainkat. A naptári díszekként várakozókat, és a láthatatlan belsőket, amelyekről sokszor megfeledkezünk, máskor meg egyszerre nyitnánk ki valamennyit.
Egy kezünkön meg tudjuk számolni most már titkot rejtő adventi ablakainkat. A naptári díszekként várakozókat, és a láthatatlan belsőket, amelyekről sokszor megfeledkezünk, máskor meg egyszerre nyitnánk ki valamennyit. De míg a kézzel érinthetők idő előtt feltárhatják kincseiket a kíváncsiskodónak, a lélek apró mozdulataira ébredő „szemecskéken” nem pattan a zár, hiába zörget, dörömböl rajtuk az ünnepre éhező. Jól is van ez így, ha másképp lenne, a nagy nyitás-csukásban, kapkodásban megtörne, belénk törne a csoda. Amúgy is sebezhető, törékeny „anyagból” készült, pedig száz irányból kapja az erősítést. Szentestét idéző koncertek mélységeiből, kinyújtott, nem kapni, adni akaró tenyérből, szélesre tárt karok, igazmondó tekintetek melegéből. Azon gondolkoztam, mi lenne, ha mindig, az év 365 napján így fényesítgetnénk ablakainkat. Vagy ha legalább minden hónapban egyszer, mondjuk éppen az utolsó előtti hétfőkön átadnánk az irányítást a bennünk szunnyadó jó szándéknak, időjárástól függően meleg teát vagy hideg limonádét osztogatnánk a szomjazóknak, legjobb tudásunk, tehetségünk szerint gyűjtenénk pénzt a nincsteleneknek, vagy egyszerűen csak meghallanánk, meghallgatnánk és legbelsőbb csendünkből kínálnánk meg a segítségért kiáltókat. Ha hétköznapjaink részévé válna az adakozás – nemcsak másokkal, önmagunkkal szemben is –, talán nem éreznénk az utolsó ablak kinyitása utáni űrt, hiszen tudnánk, hogy bármelyik pillanatban nyílhatnak bennünk új ablakok. Ehhez viszont az kell, hogy időnként kitekintsünk önmagunkból, leálljunk, megálljunk, és várakozzunk, csak úgy, a várakozás öröméért. Az országos statisztikai hivatal adatai szerint a romániai lakosság nagy része nemhogy ünnep előtt, de a lelki felüdülést szolgáló napokon sem pihen. Egy kérdőíves felmérés munkaviszonyban lévő résztvevőinek válaszai bizonyítják ezt. A megkérdezetteknek mindössze harmincegy százaléka maradt otthon a tavalyi év hivatalos ünnepnapjain, a 18 és 30 év közötti fiataloknak valamivel több mint fele, az idősebbeknek körülbelül kétharmada töltötte a munkahelyén ezt az időt. Vannak, akik menekülni próbálnak valamiért a szentesti csendtől, mások anyagi megfontolásból vagy éppen állásuk megőrzése érdekében dolgozzák át a karácsonyt. Mindhárom indíttatás érthető, mégsem ártana elgondolkozni azon, hogy ha úgy száguldunk át különleges fényű napjainkon, mint az összes többin, meglehet, hogy végleg beragadnak, minden későbbi erőfeszítés ellenére zárva maradnak azok az ablakok.
