A természet kalendáriuma (DCCXXXIV.)

*Fotó: Lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld

Jer, Níce, és tekintsd meg,

Alélva mint vesződnek

A hervadó virágok

S bágyadva mint rezegnek,

A Flóra szűz leányi,

Nézd, hektikába estek

S a főldre mind ledűltek,

Halál lebeg felettek.

Óh, bárcsak egy esőszem

Cseppenne most reájok,

Hogy zsibbadott erekbe

Új vér cseregne ismét.

Csepegjetek, ti terhes

Felhők, reájok éltet:

Ím, Flóra kér lihegve

S temjénnel egy esőért. –

Hull már! de jaj! Hiába

Csepeg le harmatod már,

Hiába, mert kiszáradt

Erek be nem fogadja.

Későre harmatoztok:

Az illatos virágok

Sárgúlva hulltanak le

S gyász éjtszakába dűltek (…)

Már több mint kétszáz éve írta Anákreon mértéke szerént Csokonai Vitéz Mihály ezt az allegóriát A szárazság és az elhagyatott szerelmes címen. A vers első része a várva várt s mégsem érkező esőről szól.

Most, 2026 nyarán, bizony nagyon kellene már az eső. Ilyen szárazság nagyon rég nem volt a Kárpát-medencében. Talán csak a ’40-es évek végén. Így írt erről Nicolae Labiş Az őz halálában:

A szárazság minden kis fuvalmat megölt,

lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld,

üresen izzott az ég odafönn.

Iszapot merített a kútból a vödör.

Az erdőkben, egyre sűrűbben,

lángok, lángok jártak vad és sátáni táncot.

A jó barát, Kányádi Sándor így ültette át a szomjúság szenvedését magyarra:

Megyek apám után, bozóton, sűrűn átal,

száraz ág tép, arcomat gally csapkodja;

az éhség hajtott őzvadászni minket

édesapámmal föl a Kárpátokba.

Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban,

ha a csorgóból kőre hullt a víz;

mintha egy idegen bolygón,

félig holtan, megyek, mint akit csak a lába visz. 

Ma éhínség nálunk nem fenyeget. De a – bár előre jelzett, de komolyan nem vett – csapadékhiány leállíttat atomerőművet, termést gyérít. Az ivóvizet korlátozó állami hatóságok nemtörődömsége megbosszulja magát. Nem kímél embert, sem állatot. A vad, élő természet átvészeli. Csak a kényessé és kényelmessé romlott ember szenved.

Augusztus 15. Mária mennybevitele, Nagyboldogasszony napja. Az ünnep nyolcadába Szent István napja is beleesik. Az aratás után a falu szusszanhatott egyet. A krónikus hagyomány Szent Gellért püspök érdemének tudja be, hogy Jézus anyja magyar földön a Boldogasszony nevet kapta. Az Árpád-korban mindenesetre Szűz Mária lett a magyarok legfőbb oltalma.

Nagyboldogasszony napján gyógynövényeket: mentát, csombordot, napraforgót, ökörfarkkórót gyűjtöttek, s megszenteltették. E gyógynövényekből a házak alapjába, új házasok ágyába, csecsemők bölcsőjébe és a koporsókba is jutott.

Augusztus 16. Szent Rókus. Francia földön, Montpellier-ben született. Felserdülvén, vagyonát felosztotta a szegények között, majd Rómába zarándokolt. Útközben pestisjárvány tört ki, annak betegeit gyógyítgatta legendája szerint a kereszt jelével. A fekete halál aratása a XIV. században volt a legszörnyűbb Európában, de Rókus csak a rá következő században lett a pestisesek elismert védőszentje. Rókust Sebestyén, illetve Kozma és Damján orvosszentek társaságában is ábrázolták. Zarándokköntös a ruhája, kezében bot, a vállán kobaktök és tarisznya, fején széles karimájú kalap. Rendszerint felemeli ruháját, és a combja belső oldalán lévő fekete foltra, sebre mutat (a pestis külső jelei először a testnek ezen a részén jelentkeztek). Hűséges kutyájával együtt ábrázolták, amint a szájában kenyeret tart, vagy épp a szent lábsebét nyalogatja. A kenyeret hozó eb a búzaérlelő kánikula jelképe.

Sokáig nem értették a művészettörténészek, miért van az, hogy egyes, több száz évvel ezelőtt élt festők következetesen zöld egeket festettek. Aztán rájöttek: zöld egei kizárólag olyan festőknek vannak, akik azurittartalmú festékkel festették az eget. Az azurit gyönyörű kék ásvány, festéknek is kiváló. Oxigén jelenlétében több száz év alatt malachitté válik – a malachit pedig zöld. Pontosan olyan zöld, mint a zöld egeket festő alkotók képein az ég… – olvasom Farkas Csaba Sokan látogatják ilyenkor a szegedi Koch-gyűjteményt című, 2007 nyarán megjelent cikkét. – Mindezt Pál-Molnár Elemér, a Szegedi Tudományegyetem ásványtani, geokémiai és kőzettani tanszékének oktatója, a Koch Sándor-ásványgyűjtemény kezelője meséli, mutatva az üveg mögött elhelyezett azuritot és malachitot.

Ezerháromszáz-féle ásvány látható a múzeumként is működő Koch-ásványgyűjtemény termében. Koch Sándor, az egyetem egykori professzora Kolozsvárt született, 1896. augusztus 16-án. A Budapesti Tudományegyetemen doktorált 1920-ban. Első munkahelye a Nemzeti Múzeum Ásványtára volt. A Szegedi Tudományegyetem ásvány-kőzettani tanszékére 1940-ben került. Kutatómunkája kiterjedt a Kárpát-medence összes ásványainak vizsgálatára és leírására. Közel húsz éve egy újonnan leírt ásvány is őrzi emlékét, a kochsandorit.

Augusztus 20. Szent István napja. Első királyunk a kereszténységben az István nevet kapta. A névválasztás tudatos lehetett: a görög Sztephanosz koszorút, koronát jelent.

Mint a legfőbb királyi jelvény, a korona általában mindenütt nagy tiszteletben részesült, de az a fajta szentség és közjogi méltóság, amit a magyar nemzet tulajdonított a Szent Koronának, másutt ismeretlen volt. A korona Sztephanoszt, első királyunkat, annak személyén keresztül pedig a mindenkori királyt jelképezte.

Szent István névünnepe 1949 óta a magyar Alkotmány és az új kenyér ünnepe, 1990 óta a legfőbb állami ünnep Magyarországon. István szentté avatása, névünnepének naptárba iktatása, amihez VII. Gergely pápa adott felhatalmazást, Szent László király és a magyar püspöki kar érdeme. A szentté avatási eljárás részeként 1083. augusztus 20-án, a Nagyboldogasszony nyolcadába eső vasárnapon nyitották meg István király sírját. A magyar egyház ezt a napot iktatta a naptárba István névünnepeként.

István ott áll két világ határán. A pogány istenkirályság és az Ószövetségtől ihletett, Isten kegyelméből való uralkodói méltóság az ő mitikussá vált alakjában ötvöződik. Pogány nemzetségének totemisztikus eredethagyománya, választottsága az Árpád-ház szentségi tekintélyében él tovább. Anonymus írja, hogy Álmos szent volt, mert tőle származtak a szent magyar királyok. Bár pogány, mégis méltónak találtatott a Szentlélek ajándékára. Az Emese-szimbólum érteti meg velünk Szent Istvánnak és az Árpád-háznak feltűnő Boldogasszony-kultuszait, az országnak az ő oltalmába ajánlását, mintegy a pogány matriarchális világkép továbbélését, szublimációját is.

Mai augusztus középi barangolásunk végére egy rég feledett, mára alig citált szerző sorait teszem. Kisfaludy Sándor Himfyjének második fejezete, A boldog szerelem V. énekében így dicséri az örök természetet:

Szeretek én tébolyogni

A tavasz szép zöldjében,

Lovag, gyalog csavarogni

A természet keblében;

Mindennek új életében

Mindennek új örömében

Érzelmekbe merűlni, –

S én is élni s örülni.

S eltikkadván, szeretek én

A zöld berek szélében

Kipihenni, odadűlvén

A csörgeteg mentében; –

Egy fa boltos árnyékában,

A rét hímes bársonyában,

Ott pipára gyújtani

S némán – látni, hallani:

A patak fény-tűkörében

Virágokat lengeni,

A levegő tengerében

Pacsirtákat zengeni; –

S ezek dalló örömére,

S fülemilék énekére

Magam is felborzadni –

S elmés dalra fakadni.

Szeretek én kertészkedni

Kikeletkor kertemben;

Öröm, látnom nevelkedni

Ezt, azt kertészségemben;

S minden virág elsőjével,

Minden gyümölcs zsengéjével

Néki kedveskedhetnem,

S egy kis kedvét tölthetnem.

Szeretek én nyár hevében

Az erdőben rejtőzni,

És susogó zöld éjében

Lágy szellőben hűtözni;

S egy titkos völgy mély ölében,

Egy hűs csermely gyöngy-vizében

Szomjúságom oltani

S néha – meg is mosdani.

Szeretem én, a mezőben,

Mely áldással terhelve,

Vélni magam egy erdőben,

Magas rozstól elnyelve;

S látni czifrán tarkálni ott

A cyánát és pipacsot, –

S egy lappangót hallani

Pitypalattyot mondani;

Látni a szél fúvalmában

A gabona tengerét

Hányni zörgő tódúltában

Zöld hullámi ezerét:

Látni a föld szőnyegében

A nagy mestert nagy mivében, –

Hallni madárhangzatban,

Szívni virág-illatban.

Szeretem a természetet

Nézni teremtésében,

A tenyészet – s érlemetet

Látni menten-mentében:

S mint pacsirták, úgy reppennek,

Súgárához az istennek

Háláim az áldásért,

Melyet rám is bőven mért.

Szeretem én bíborúlni

Látni reggel rózsáját

A hajnalnak, mint pirúlni

Egy szép hölgynek arczáját,

Midőn első reggel kél fel,

Aurorának szemérmével

Kedvesének karjából,

Hymen rózsa-ágyából.

S ily hajnalkor szeretnék én

Lízám mellől elszökni,

És magamat, lóra vetvén,

A szabadba kilökni;

S az illatos levegőben,

Harmat-gyöngyös zöld mezőben,

Örömimből üdűlni

S meg – fészkembe kerűlni.

Szeretem én, pompájában

Kelni látni a napot,

És jóltévő pályájában

Minden dombot és lapot

Elönteni világával,

És tüzének hatalmával

Tenyészteni, érlelni,

Táplálni és nevelni (…)

Hasonló… tébolygásokat kívánva, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2026-ban, Nagyboldogasszony előtt egy nappal