A természet kalendáriuma (DC.)

Hatszázadik levelemet írom hozzád, kedves Olvasóm. 2012. május ötödikén jelent meg itt az első beharangozó levelem. Ígértem Neked fűt-fát: a természet kicsidleg jobb megért(et)ését, néprajzi és tudománytörténeti kiruccanásokat, kacsingatásokat a szépirodalom, képzőművészet, zene, színház és film felé. Mindezt azért, hogy kissé jobban értsük meg világunkat, vagy csupán, hogy gondolkodjunk (ha már vagyunk – veszem kölcsön a szót Staar Gyula barátomtól, a Természet Világa egykori főszerkesztőjétől) e világon – a természet dolgairól is.

Ígéreteimből néhányat sikerült teljesítenem, másokat kevésbé. Írtam volt, hogy a kalendáriumok eredendően a (földmívelő, de nem csak a földművelő) nép eligazítására íródtak. Jómagam nem eligazítani szándékoztam soha, inkább csak – talán új szemszögekből – ráirányítani a figyelmet a természet és a mindennapi élet, a természettudományi események és mai való világunk kapcsolataira, s szóhoz akartam juttatni az emberi lélek mélyebb rétegeiből előkívánkozó költészet és a természet összefonódását.

Hogy mennyire sikerült, Te ítéld meg, kedves Olvasóm.

A természet kegyetlen tanító, és csak két osztályzatot ismer. Az egyik az élet, a másik a halál – írja valahol Fekete István. Az ember megengedőbb: teljesen természetesen – a tíz ujjának megfelelően értékel egy tízes skálán. Remélem, ha osztályozod e leveleket, kedves Olvasóm, közelebb kerül ez az értékjegy a tízeshez, mint a bukást jelentő négyeshez.

Gondolom, amennyiben még olvasod – remélem, rendszeresen, vagy csak hébe-hóba akár – soraimat, elfogadtál egy néma barátot, aki csak mondja-mondja a magáét, s néha érdemes rá is figyelni. No, ha így van, ígérem, hogy ezután is megpróbállak szórakoztatni az alatt a tucatnyi perc alatt, míg végére érsz levele(i)m olvasásának. S ha még a mellékelt képek is gyönyörködtetnek, örülnék ennek.

Vallomásosan személyes az én kalendáriumom. Ha olvasod, vitázz velem. Javíts ki, ha Te másként tudod. S remélem, a Tied is vallomásosan személyes lesz. Folytassuk beszélgetésünk!

Ködben ember haladt.

Páncélos hó harsant a súly alatt.

Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.

Nap villogtatta bükkcserjén a dért (…)

Áprily Lajos Téli reggelével máris a múlt héten bejáratott ösvényen lépdelek tovább. Az év fája 2024-ben a bükk (Fagus sylvatica). Magyarországon az Országos Erdészeti Egyesület mozgalma 1996 óta minden évben megválasztja az év fafaját, az idén immár tizenegyedik alkalommal. Célja az őshonos fafajokkal kapcsolatos figyelemfelhívás, ismeretterjesztés mind az erdész szakemberek, mind a nagyközönség számára. Az online szavazást, amelyen bárki részt vehetett, meggyőző fölénnyel, összesen 1381 szavazattal a közönséges bükk nyerte. Az október 27-e és november 19-e között zajlott online voksoláson csaknem kétezren vettek részt, összesen 1864 érvényes szavazatot adtak le. A második helyen 344 szavazattal a rezgőnyár (Populus tremula), míg a harmadik helyen 139 szavazattal a kecskefűz (Salix caprea) végzett.

A bükk a Kárpát-medencében erdőalkotó fafaj.

A gyerek Horváth István is lélekben az ózdi bükkerdőből ereszkedik alá, hogy a duruzsoló kemence mellett végighallgassa nagyapja meséit, s hogy elmondhassa ő is: Tornyot raktam.

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.

Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.

Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.

Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett (...)

Jó egy évszázaddal ezelőtt a bükköt csak tűzifaként, faszénégetésre, hamuzsírfőzésre használták. De tartóssága miatt faházak tartógerendáit, szívóssága okán székelykaput is faragtak belőle. Meg sok olyan tárgyat, ahol fontos volt ütésállósága is.

Mikó Imre A bércre esett fa című regényét így kezdi – benne az 1795. január 15-én született Bölöni Farkas Sándornak állít emléket:

Az oskola nem volt nagyobb, mint egy középszerű falusi ház. Oldala sövényből font, sárral tapasztott fal, fedele zsendely, egyik ablakon üveg, a másikon disznóhólyag. Ez az oskolaház – a papilak és a várkastély tőszomszédságában – a bölöni gyermekek második otthona Szent Mihály-naptól Szent György napjáig. A műveltség és a jó erkölcs e szerény hajlékának gazdája pedig tiszteletes Mikó Sámuel oskolamester, a kolozsvári kollégium egykor kitüntetéssel végzett tógás diákja, most a faluban a megvilágosodás zászlóvivője.

A tornác küszöbén leverte csizmájáról a havat. Tekintete az épületke nyugati, szélvédett oldalára tévedt. Ott sorakoztak fel a „közlekedési eszközök”. Egy sor gólyaláb – itt vannak az alszegi gyermekek, mert onnan hóban-sárban csak falábakon lehet idejutni. Egy sor csügör, avagy bükkfából faragott, sínnel ellátott korcsolya. A bölönpatakiak sem maradtak el, mert ők csügörrel vagy glicsújjal szoktak lesiklani a befagyott patakon.

Egy vén bükk nemes szépségét foglalta versbe Tompa Mihály is ama emlékezetes eperjesi költőversenyen, 1845-ben. A kor három jeles költője, Kerényi Frigyes, Tompa Mihály és Petőfi Sándor énekelt meg egy város feletti erdei lakot. A versek a Pesti Divatlapban láttak napvilágot, a győztes (...) azóta sem ismert. A nyertesek (...) mi vagyunk. Íme Az erdei lak bükkje:

Völgy felett, a bérc alatt, középen,

A behorpadt hegynek oldalában:

– Hallgatózva néma csend körűle, –

Nádkötésű kis lak áll magában.

A kis csermelyt rácsos ajtajánál

Át sem kell röpülni a madárnak;

Habtalan fut, szótalan fut, benne

Tarka pintyek lépegetve járnak.

Görcsös ágú bükkel a sötét szílt,

– Mely a házat vészek ellen ójja: –

Udvarába eleven sövénnyel

Foglalá be régi jó lakója (...)

A bükk a klímaváltozás miatt az egyik legveszélyeztetettebb állományalkotó fafajunk, az esztétikai, turisztikai szempontból is fontos bükkösök megtartása a jövő erdészeinek nagy kihívása.

Élj, nődögelj, és nyúlj fel az ég felé,

S terjesszed ernyős ágaidat, te szép,

Te társaid díszére termett

Kellemetes fiatal fa! (…) –

– kívánom én is Batsányi Jánossal, aki 1790 körül írta versét: Egy nevendék bükkfához.

A Nap évről évre végigvándorolni látszik az állatövi csillagképeken. Az ókorban január 21/22-től február 18/19-ig a Vízöntő csillagkép adott neki otthont. A Nap precessziója miatt csillagképünket ma már márciusban ragyogja be a felkelő Nap fénye.

A távcső felfedezése előtt a csillagászok számára nem csupán viszonyítási helyül szolgáltak az állatövi csillagképek. Az asztrológia az emberi sorsot befolyásoló erőknek tekintette őket a planétákkal együtt. Az állatövi csillagképek szimbolikája a csillaghitben fogant, de számtalan naptári vonatkozása is van.

A Vízöntő mitológiai rangját még abban az időben nyerte, amikor a Közel-Kelet földművelői az időszámítás alapjait megvetették. Ekkor, 5–6000 évvel ezelőtt, a téli napforduló csillagképe – és három zodiákusbéli társával, a Bikával, Oroszlánnal és a Skorpióval együtt – a naptári sarokpontok és égtájak ura volt. Ennek emlékét őrzi a bibliai látomásokban szereplő négy apokaliptikus fenevad és a négy evangélista jelképe, melyek közül az emberarcú lény (angyal) testesíti meg a Vízöntőt.

A csillaghit az egyes állatövi jegyek és csillagászati hónapok uraivá az ismert planétákat tette. A hellenisztikus világban azonban olyan istenek is uralomhoz jutottak az állatövi jegyek felett, akiknek planetáris vonatkozásaik meglehetősen homályosak, noha „égi hatalmak” voltak, hisz az Olümposz volt a székhelyük. Az olümposziak éppen tizenketten voltak, mindegyikőjükre jutott egy-egy csillagászati hónap, állatövi jegy. A „levegős” Vízöntő úrnője, az istennők feje Héra (Iuno) lett, Zeusz (Jupiter) légies nővére és felesége.

Hérát egyik melléknevén „tehénszeműnek” mondták, madara a páva, fája pedig a Heszperiszek kertjében álló aranyalmafa volt. Héra tehénistennő előképe talán az egyiptomi Háthor volt, az „Ég tehene”, aki tőgyéből táplálja a Napot és többi csillaggyermekét. Ilyen kép Héráról is fönnmaradt. Tejével ő tette halhatatlanná a napisteni Héraklészt, s a rege szerint a Tejút akkor keletkezett, amikor a nagy erejű gyermek szorítása nyomán kebléből az égre fröccsent a tej. A Heszperiszek aranyalmafája szintén a Tejutat jelképezte. A páva is égjelkép volt. Eredetileg Argosznak (Ragyogónak) hívták, s Héra ezerszemű óriástestőre volt, Zeusz változtatta pávává halála után. A mitológiai magyarázat szerint szemei azóta is a hím páva faroklegyezőjét díszítik. A „szem” csillagot is jelentett, a kiterjesztett pávafarok a csillagos égboltot jelképezte.

Mai sétánkat úgy fejezzük be, hogy a csillagos égről, a Tejútról, a Hadak útjáról visszatérünk a földre, a Kárpát-medencébe.

...Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére... 

E hazában élünk ma is, a Kárpátok karéja övezte tájon. Kölcsey Ferenc kézirata szerint 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását. 1989 óta e nap a magyar kultúra napja.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2024-ben, három Föld-forgásnyira a magyar kultúra napjától