A rupertbergi látnoknő zenéje (2.)

Bingeni Hildegárd hírneve tovább nőtt a pápai vizsgálóbizottság látogatása után. Ez a népszerűsége azonban gyakran kínos helyzetbe hozta, ugyanis akik hozzá fordultak, nem mindig olyan tanácsot kaptak, amilyet szerettek volna, hanem a Szentírás tanításával összeegyeztethetőt. Nem tehetett másképp, mint megmondani a kellemetlen valóságot. Hogyan is térhetett volna el ettől a nézetétől, amikor saját beszámolója szerint negyvenkét évesen „a mennyek megnyíltak, és egy kristálytiszta, vakító fény világította át az agyamat. Megmelegítette a szívemet és a mellkasomat, nem égetően, hanem forrón… és hirtelen megértettem, amiről a Könyvek írnak”. Betegségei árnyékában bizonyára sokszor számolt az elmúlás gondolatával, ezért nem félt sem egyházi, sem világi hatalmasságoknak megmondani az igazat. III. Konrád császárnak is azt ajánlotta, hogy „javulj meg, hogy ne kelljen napjaid fölött bánkódnod”. Ugyanígy járt Barbarossa Frigyes is, aki még közben is járt az apácamonostor ügyében, és ezért némi babusgatást várt „csínytevései” elfeledéséért: „Vigyázz – írta neki –, nehogy a legfőbb Király szemed vaksága miatt elvessen téged!”

Hildegárd az egyházi embereket sem kímélte figyelmeztetéseivel. Akkoriban a keresztes háborúk ügyével foglalkozott sok egyházi ember. A lelkek vigyázása helyett gyilkoló hadjáratokon agyaltak, földi hírnevet és zsákmányt igyekeztek szerezni, ezért az apátnő őket is kiosztotta: „Mindaddig, amíg a földi királynak szolgálunk, elhanyagoljuk a mennyei Király belső szolgálatát.” „Istent nem ismertek, embertől nem féltek. Nem olyan prédikátorok vagytok, amilyennek Isten látni akar benneteket. Részben lovagok, részben szolgák vagytok. Gőg, dicsőség, szórakozás – ezek jegyében telik életetek. Az Egyház pilléreinek kellene lennetek, és romokban hevertek a földön.”

Elhivatottságát annyira szívügyének tekintette, hogy egy alkalommal úgy döntött, a zárdalakókkal egy szegényebb vidékre, Rupertsbergbe költözik, hogy a rászorulókon segítsen. Egy apáttól jóváhagyást kért, de nem kapta meg. Hildegárd nem adta fel, és magasabb szinten kérte az áthelyezésüket, de Kúnó apát sem egyezett bele. Ekkor az apátnőt merevség sújtotta. Kúnó megdöbbent, látva a mozdulatlanná váló nőt. Isteni jelnek vélte a betegséget, és engedélyezte, hogy Hildegárd és apácatársai megalapítsák a Rajna-közeli Saint Rupertsberg-monostort.

A szegények és elesettek istápolójaként seregestől jártak hozzá az emberek. Mivel Hildegárd maga is beteges természetű volt, együttérzett a betegekkel. De nem csupán a sajnálattal maradtak a hozzá fordulók, hanem gyógyította is őket. Messze földön híres volt a monostor gyógynövényes kertje. A tudós apátnő az orvoslást is megtanulta. Gyógynövényeiből teákat, keneteket és gyógycseppeket készített, és senkit sem utasított el. A monostor amolyan öregotthon is volt, mert mindig élt ott „hét szegény matróna”, akik legalább öregkorukban részesültek a könyörületben, és kaptak némi jót is e földi életben.

Hildegárd nem kímélte magát. Ha valahova utazni kellett, félretette minden baját, és igyekezett segíteni. Életében négy hosszú utazása volt, amelyek középkori körülmények között óriási megterhelést jelentettek egy amúgy is beteges embernek.

Gyógyítás, tanácsadás, utazás és a monostor ügyes-bajos dolgainak intézése mellett is tudott időt szakítani a tudományos munkára. Nem tudjuk, milyen célból alkotott meg egy sajátos nyelvet. A „lingua ignota”, azaz az ismeretlen nyelv talán az első mesterségesen kialakított emberi nyelv. Ennek az írásához 23 betűből álló ábécét szerkesztett, a nyelvtan a latin nyelv működését követte. Mindössze 1011 szó maradt fenn különböző kéziratokban és kódexekben ebből a sajátos nyelvből. Emiatt később ő lett a nyelvészek és az eszperantó híveinek a védőszentje.

Az apátnő természettudós is volt a maga korában. Gyenge egészsége miatt kutatta a természet gyógyító lehetőségeit. Három könyvet írt, melyekben sokféle gyógymódot említett. A Füvek könyve, Fák könyve és az Isten állatkertje mai szemmel olvasva néha hátborzongató gyógymódokkal igyekszik enyhíteni a bajokon, de Hildegárd korában jobb lehetőségek híján a gyógyulni vágyóknak meg kellett elégedniük akár különböző béka-, valamint gilisztakivonatokkal, és „a görvély bizonyára felszívódik, hacsak nem hal meg az az ember, vagy ha Isten másképpen nem akarja”. A mérgezés ellen is elképesztő ellenszert javasolt az apátnő: „Ha valaki mérget evett vagy ivott, az az egész teknősbékát zúzza porrá, adjon hozzá egy kis búzalisztet, úgy, hogy maga a por ötszöröse legyen a lisztnek; keverjen hozzá vizet is, és formázzon kis kalácsokat, majd szárítsa meg őket a napon, vagy pedig egy meleg, de valamennyire már kihűlt kemencében. Akkor aztán zúzza porrá újra a kis kalácsokat, és azt egy tojással fogyassza el, így a méregtől vagy nátha, vagy ürítkezés útján meg fog tisztulni”. A szellemi betegségek felderítésére is rendkívül érdekes metódust találunk. „Aki azonban a fejében beteg, és akinek üres az agya, és így eszik kendert, annak könnyű fejfájást okozhat. Azoknak azonban, akiknek feje egészséges, és agyuk teljes a fejükben, azoknak nem árt.” A középkori állapotok közepette azonban különösen hasznosnak bizonyult az a tanács, miszerint sok fertőzés elkerülhető, ha előbb felforraljuk az ivóvizet.

De ne legyünk igazságtalanok, mert a jelenkori orvostudomány is ezen az ösvényen haladva jutott el a jelenbe. Hildegárd gyógyszerei bizonyára hatékonyak voltak, mert az apáca híre messze földön ismert volt. Nem szabad lebecsülnünk az akkori kor orvosait, hiszen ők is a lehetőségek határait feszegetve kutatták a gyógyulás lehetőségeit, ugyanúgy, ahogy ma is számtalan kutató keresi a bajok enyhítésének módját.

Hildegárd a német orvostudomány szempontjából rendkívül jelentős mérföldkőnek számított. Ő volt az első nagy német gyógyító. A Causae et curae című műve a betegségek okait és a gyógymódokat tárgyalja, a kilenckötetes Physica pedig tudományos enciklopédia.