2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés a 80 éves Komán János költővel, tanárral, történésszel

– Filozófiára készültél, mégis történész lettél. Hogyan történt az átnyergelés?

– A történelmet szinte úgy szerettem, mint az irodalmat. A Bolyai Farkas középiskolában, amikor nyolcadikos voltam, az első félévben az ókor történetéből nyolcszor feleltetett a tanárom, és mindannyiszor tízest kaptam. Érettségi után, a kisebbik nővérem hatására, aki Kolozsváron, a filozófia szakon végezte tanulmányait, ugyancsak erre a szakra felvételiztem. Hat-nyolc helyre több mint százan jelentkeztünk. Nem sikerült. Megijedtünk, hogy besoroznak. Tófalvi Zolival vonatra ültünk, irány a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola. Bejutottunk a magyar–történelem szakra. Hazamentem. – Na? – így édesanyám. – Bejutottam. – Be jó! Együtt lesztek. – Igen, de Vásárhelyre. Így anyám öröme csak félig sikerült.

– Milyen emlékeid vannak Marosvásárhelyről a ’60-as évek elejéről a város művelődési, színházi életéről? Kit ismertél a magyar írók közül, akik a múlt század utolsó harmadában itt éltek és alkottak?

– Tizenegyedikes koromban ismerkedtem meg Szőcs Kálmánnal és Hodos Laci barátommal. Lacival számtalanszor „vendégeskedtünk” Kálmánék Horea utcai családi házában, ahol kedves mostoha édesanyja és morcos, pártaktivista édesapja figyelgetett gyanakodó tekintettel. Kálmánnal és Lacival nagyon gyakran találkoztam, kávéztam, beszélgettem a Piros Rózsa és a Muskátli cukrászdákban. Oda járogattak a színinövendékek, Visky Árpád és csoporttársai, az orvosnövendékek, Dragomán Paliék (György édesapja), akikkel sokszor cseverésztünk törzsasztalunknál. 1961–1962-ben kezdtünk járogatni a szakszervezetek házába, a Salamon Ernő irodalmi körre, ahol első verspróbálgatásainkat olvastuk föl. A főiskola első évfolyamán ismerkedtem meg Kraft László, Nagy Pál és Nyilka Róbert festőkkel. Nyilka néhány festményét Marosugrán készítette. A főiskolai évek alatt (1962–1965) Izsák Józsefnek, Márki Zoltánnak és Tóth Istvánnak köszönhetően ösztöndíjban részesültem. Izsák Józseffel és Tóth Istvánnal halálukig tartottam a kapcsolatot. Székely Jánost, akivel többször találkoztam a szerkesztőségben, egyszer a lakásán is, fegyelmezett költészete miatt szerettem. 

– Főiskola után következett egy hat hónapos katonai kiképzés, amin át kellett esned…

– A főiskola befejezése után besoroztak Lippára (Lipova); oda küldték a főiskolásokat, egyetemistákat. Emlékezetem szerint 1800 tisztjelöltet emlegetett a kaszárnya tábornoka. Számomra a békebeli katonaság gondtalan, vidám, barátságos hónapokat jelentett. Egyik elbeszélésem – Pogány Balázs előkészíti az egyoldalú leszerelést – erről a felejthetetlen időszakról készült.

– 1965-ben a Hargita megyei Bélborban kezdted tanári pályafutásod…

– Leszerelés után, 1965-ben a bélbori (Bilbor) román tannyelvű iskolához kaptam a kinevezést. Mikor megérkeztem, december 2-án este, nem volt hova lehajtsam a fejem, és a kisegítő iskola vezetősége a 13 épületből álló intézményének, a Horthy-korszak magyar országhatár-kaszárnyájának egyik szobáját bocsátotta rendelkezésemre. Másnap ajánlották, maradjak náluk, ami azért is tetszett, mert ott a románok mellett több volt a magyar tanító és tanár. Még egy év múlva is küldte a tartományi tanfelügyelőség a felszólítást: foglaljam el a munkahelyem. E választás miatt minden évben újabb és újabb kinevezést kellett kérnem a kisegítő iskolához. Talán jobb helyre is kerülhettem volna, ha a főiskolán nem hanyagolom el a tanulást, és nem kerülök „felforgató” személyként a füles hatalom figyelmébe... Ám az is lehet, hogy egy-két egyszemélyes lázadásom miatt büntetésnek szánták ezt az állást. Minden évben más-más helységek iskoláiba adtam be a kérvényt; néhányszor kaptam is megürült katedrát, de egy-két hét elteltével megérkezett a tanfelügyelőség érvénytelenítő értesítése: jogosabbnak adták a kinevezést. Közben tovább tanulgattam magánúton. 1971-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán államvizsgáztam. 1980-ban – Lászlóffy Pál főtanfelügyelő segítségével – a gyergyóhodosi általános iskolába kerültem, ahol öt évig tanítottam. Azután – a főtanfelügyelő-cserének köszönhetően – visszaküldtek Bélborba, pedig a gyergyóhodosi iskola nyolcadikos tanulói elsők voltak történelemből a megyei olimpián, és minden évben eljuttattam őket az országos versenyre. Az 1989-es iskolai évben Salamáson kezdtem a tanítást.


Komán János



– Jött a rendszerváltás, és 1990-ben megszervezted a maroshévízi Kemény János magyar tannyelvű iskolát, amelynek tanára és igazgatója lettél. Ez nem ütközött ellenállásba, tudva azt, hogy a később (2002) municípiumi rangra emelt településen erős román közösség élt és él ma is?

– Már 1989. december 23-án, tehát az első szabad napon, Hargita megyében elsőként megalakítottuk azt a helyi szervezetet, amelynek magam írtam a programját, majd a következő napon néhány mondattal kibővítettük. A szervezet neve csaknem azonos volt a Romániai Magyar Demokrata Szövetségével. 1990. január 6-án 625-en vettek részt azon az összejövetelen, amelyen felolvastam a programot, később – szintén januárban – Marosvásárhelyen is az RMDSZ első jelentősebb nagygyűlésén. Egyik pontja a maroshévízi különálló magyar iskola létrehozását követelte. Voltak gáncsoskodók, nemcsak román, hanem magyar részről is. Nem szabad elfelednünk, hogy a román középiskola igazgatója, Budan Virgiliu üres naplókat adott a magyar tanároknak, hogy írják át a magyar gyerekeket. Így lett egyik napról a másikra egy magyar középiskolai osztályból nyolc. A megye részéről is támogattak; Beder Tibor volt főtanfelügyelő és Lászlóffy Pál is köszönetet érdemel a maroshévízi magyarok részéről. Január 18-án megszületett a döntés: ősztől az I–VIII. osztály különválik a román tagozattól. Ennek az önállósuló magyar tannyelvű iskolának lettem az első igazgatója.

– 1993-ban létrehoztad a Kemény János Alapítványt, amelynek te lettél az első elnöke.

– Szülőfalumba utazva, a marosvécsi várra föltekintve, sokszor eszembe jutott Kemény Jánosnak, az erdélyi irodalom legnagyobb mecénásának szomorú öregkora. Többször is melengettem a gondolatot: domborművet és emléktáblát kellene tenni a várfalra. Ez az elgondolás egy alapítványt kért. 1993. október 6-án – kezdeményezésemre – létrehoztuk a Kemény János Alapítványt, amelynek alapító okirata a helyi magyar oktatás, kultúra stb. támogatását is felkarolta. Milyen nevet adjunk az iskolának? – kérdeztük. Úgy gondoltuk, hogy Kemény János neve nem fog ellenállásba ütközni. Az iskolanevet a felsőbb szervek is jóváhagyták, és október 23-án megtartottuk a névadó ünnepséget.

– Ennek az alapítványnak volt egy kiadványa, amelyet Helytörténeti Füzetek címen adtatok ki. Te voltál a főszerkesztője. Mit közöltetek ebben?

– Azok a történelem szakos tanárok, akik falusi iskolákban tevékenykednek, igyekeznek olyan dolgozatokat készíteni, melyekben helyi írott források, tárgyi bizonyítékok, emlékező öregek, helyi múzeumok, esetenként levéltárak segédkeznek. Én is helyi történelmi forrásokra meg néhány levéltári iratra, korabeli újságcikkekre és szemtanúk vallomásaira támaszkodva állítottam össze az államvizsgadolgozatom. Közben észrevettem, hogy egyes helységekben nagyon értékes, a helytörténetírás számára fontos okmányok találhatók. Például Etéden Gagyi László tanító 1847-ben épült családi háza (amit múzeummá szeretett volna alakítani) őrizte az 1785-ös évszámmal pirosló faluládát, amelyben ezernél is több 18-19. századi irat lapult. Félezernél többet olvastam el, jegyzeteket készítettem róluk, amelyeket, más iratokkal együtt, a szekuritáté emberei elkoboztak. Azokon a parókiákon, ahol megfordultam, jelentős, a helytörténetírás számára nélkülözhetetlen iratokat láttam. Itt-ott cikket is közöltem a kutatások során előkerült dokumentumok segítségével. A maroshévízi református egyházközség iratai között találtam egy olyan, első világháborúról szóló papi emlékiratot, amely azt az ötletet sugallta, hogy jelentessünk meg egy helytörténeti füzetet. Dr. Garda Dezső történész, Czirják Károly és Farkas Aladár helytörténészek, Rokaly József tanár, Bajna György újságíró segítségével hat számot állítottunk össze.

– Nem csak a történeti adatok érdekeltek, 1991-től Maroshévízről és vidékéről te tudósítottad a Romániai Magyar Szót. Mi a véleményed: fontos az, hogy a vidéki régiók benne legyenek az országos művelődési és gazdasági történések vérkeringésében?

– Az újságírói szakma az egyik legszebb emberi tevékenység. Ismeretségeket kötsz, megismertet annak a vidéknek az életével, történelmével, népköltészetével, örömeivel, bánataival, amelyiket képviseled. A sajtónak tekintélye és hatalma van. Egy olyan „fegyver”, amely jó vagy rossz irányba terelheti az emberek, a közösségek, a társadalmak, az országok sorsát. Nekem a tanári hivatásom mellett nem volt elegendő időm arra, hogy kellőképpen képviseljem ezt a szép szakmát, de azért jó volt közreműködni vele, mert barátja volt a történelemnek és az irodalomnak. Negyvenhét évet éltem azon a vidéken, és ebből harmincat Maroshévízen. Sok jó embert, egy csodálatos tájat, több történelmi eseményt ismertem meg, és velük együtt azt az iskolát hagytam ott, amelyben sok szorgalmas, ügyes diákkal találkoztam. Hozzájuk mindegyre visszatérek. Szeretem őket, akárcsak azt az ötvenkilenc négyzetméteres panellakást, amelytől nem tudok megválni, pedig lenne vevője.

– Mikor jelent meg első versed, s hol közöltél a későbbiekben?

– Első versem 1962-ben az Igaz Szóban jelent meg, majd az Utunk, a Vörös Zászló, az Ifjúmunkás, a Megyei Tükör is közölt. 1973-ban a bukaresti Eminescu Könyvkiadó tervében szerepelt, Tóth István Jégbuborék című verseskötete után, a Mesetöredék című verseskötetem megjelentetése, melyet végül magam sem láthattam. A hatalmukat átmentő rendszerváltók uralomra jutása előtt a Kolozsváron kiadott Vitorla-ének és a Marosvásárhelyen megjelent Megtalált világ antológiák közölték néhány költeményem. Első verseskötetem, a Mégis reménnyel cimborálni (1999) elnyerte Budapesten a határon túli költők díját, ezt követték a Kalózok hajóján (2001), a Mindig is lesz egy újabb világ (2009) és az Éhes szabadságszobor (2013) című kötetek. A rendszerváltás előtt itt is, ott is közölgettem cikkeket. A rendszerváltás után több elbeszélésem, novellám jelent meg, lásd A fogasra akasztott gyermek című elbeszéléskötetemet (2017). Irodalomesztétikával kapcsolatos írásaimat a Magyar Napló, az Irodalmi Jelen, a Helikon, a Népújság, a Romániai Magyar Szó stb. közölték. Ezek egy részét gyűjtöttem össze Az emotív közlés művészete és tudománya című kötetbe (2012), mely a Nemzeti Kulturális Alap anyagi támogatásával jelent meg az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában. Történelmi, helytörténeti dolgozataimat és egyéb írásaimat a rendszerváltás után a Romániai Magyar Szó, a Hargita Népe, a Háromszék, a Népújság, a Mária és Márta stb. lapok, a Szegedi nyári egyetem évkönyve (1998), az Erdélyi Toll, az Átalvető, a Honismeret folyóiratok, a Rendszerváltás vagy hatalomátmentés Romániában? (2023) című kiadványok is közölték. Többek között a következő irodalmi antológiákban is jelentek meg írásaim: Tükörterem (2005), Örök készenlétben (2009), Székelyföld (anyaországi kiadvány), Az eltérített felvonó (2011), A vers (2011), Találkozások (2012), A könyvek temploma (2016), Vitorla-ének „újratöltve” (2017), Kedei Zoltán: Grafolíra (2017) stb.

– Különösen gazdag számodra a 2022-es esztendő, amikor három vaskos kötetet tettél le az olvasó asztalára. Mit sikerült feldolgoznod történelmi múltunk évtizedeiből?

– Néha most is írogatok verset, újságcikket, de inkább a történelmi tárgyú dolgozatok foglya vagyok. Gyakran látogatom a levéltárakat itthon és az anyaországban. Az ágyúöntő és lőporgyártó „csíkmadarasi” Bodor Ferenccel kapcsolatos vitatémát már többen is lezártnak tartjuk, de még mindig van olyan történész, aki – a korabeli iratok mellőzése vagy nem ismerése miatt – makacson ragaszkodik egy túlhaladott állásponthoz, amin már joggal mosolyoghatunk. Bodor Ferenc élete, munkássága még nincs kellőképpen föltárva. Újabban is találtunk, és remélem, ezután is fogunk találni olyan levéltári iratokat, amelyek jobban meg fogják világítani Csíkszék 1848/49-es történetében Bodor Ferenc munkásságát, mely egy új fejezete a székelyföldi hadi eseményeknek. Bözödi György sugallata segített abban, hogy érvényt szerezzek annak az állításnak, mely szerint a „bodvaji iskolában”, öntödében Bodor Ferenc tanította meg Gábor Áront a fúrás nélküli ágyúcsövek öntésére, aki csak „öntette”, „készíttette” az ágyúcsöveket, és az ágyúöntés hőskorában több mint másfél hónapot nem is tartózkodott Kézdivásárhelyen, ahol a hozzáértő Turóczi Mózes irányításával születtek meg a székely ágyúcsövek. A történetírás, a történetírók egyes tévedéseit néha egy-egy újabban felfedezett korabeli okirattal ki kell javítanunk. Ezt a feladatot magamévá tettem. Örvendek, hogy ebben a vitatémában sikerült a mellőzött igazságot érvényesítenem Bodor Ferenc, a csíki Gábor Áron című könyvemben is.

– Van egy 1500 oldalas Kis-Küküllő menti anyagod. Mit tartalmaz, mit tervezel vele?

– Szülőfalum, Marosugra az 1848-as forradalom és szabadságharc idején Küküllő vármegyéhez tartozott. Úgy értesültem, hogy nem foglalkoztak kellőképpen ennek a vármegyének a szabadságharc ideje alatti gondjaival. Igyekszem összegyűjteni a vele kapcsolatos levéltári iratokat. Az első kötet: Küküllő vármegye 1848–1849. évi levéltári iratai 361 oldalt, a második kötet: Küküllő vármegye 1848–1849. évi levéltári iratai báró Bánffy János főispánsága idején 256 oldalt számol. Talán a Mentor Könyvkiadó fog gondoskodni róla. A következő, Küküllő vármegye 1849. évi levéltári iratai talán két kötetet fog követelni. Külön kötetben szeretném szerepeltetni a vármegye Honvéd-rovatát, egy másikban Küküllő vármegye 1848-as jegyzőkönyvét, és ezeket a „fejezeteket” egy pótkötettel szeretném lezárni. Ezek a levéltári iratok több dolgozat és egy könyv megírását segítették, melynek címe: Kolozsi János kerelőszentpáli-marosugrai plébános, Küküllő vármegye nemzetőrségének szervezője (a Kerelőszentpáli Polgármesteri Hivatal támogatásával jelent meg).

Szülőfalumban több említésre érdemes személyiség született. Megemlítem közülük Haller Lászlót (1717–1751) és fiát, V. Haller Gábort (1749–1822), akik franciából fordítottak magyarra jelentős műveket. Róluk az 2023-as gyergyószentmiklósi történészkonferencián számoltam be. A marosugrai Hallerek egyik 19. századi jószágigazgatója, a francia származású Viotte Károly (Charles Viotte, Carl von Viotte) hat nyelven írt, magyarul két könyvet jelentetett meg. A hatnyelvűt 2011-ben újra kiadták Párizsban mint kultúrtörténeti kuriózumot. Folytathatnám azok nevét, akikről már itt-ott írogattam. Azok, akik Marosugrán születtek, éltek, alkottak, egy külön könyvet érdemelnek. Részben elkészült ez is; kiadásra vár a Gyerekkori szivárványok című kisregényem is.

– Igen érdekes az okfejtésed, amelyben leírod, hogy egy marosugrai nő V. György angol király udvarában tevékenykedett. Miről van szó?

– Lord Paget Algernon Olivér (1864-1927) angol királyi leszármazott második felesége egy Parajdról Marosugrára költözött egyszerű székely ember lánya volt, akit az első világháború után meghívtak Londonba, a királyi udvarba. Paget A. Olivér a híres John Paget unokaöccse hívására jött Erdélybe. 1927 decemberében abban a házban halt meg, amelyikben én születtem 1944-ben. A szüleim 1936-ban vásárolták meg özvegy feleségétől. (Erről bővebben írtam a Népújság és a Hargita Népe hasábjain.)

– Milyen volt a gyermekkorod; hol jártál iskolába?

– 1944. január 12-én születtem Marosugrán. Ha arra gondolok, hogy milyen nehéz volt életem gyermekkori szakasza, és az azután következő években is mennyi akadályon kellett keresztülmennem, akkor azt mondhatom: nagyon sok volt ez a nyolcvan év. De ha arra akarok válaszolni, hogy mit valósítottam meg elképzeléseimből, elégedetlen vagyok; viszont azzal vigasztalom magam, hogy elsősorban katedramunkás voltam. Édesapám 39 éves korában, 1945. február 17-én halt meg a sopronbánfalvi gyűjtőtáborban. Édesanyámnak öt gyermeket kellett eltartania, én voltam a legkisebb. Hatéves koromtól dolgoztam a marosugrai, a kerelőszentpáli kertészetben, kivettem a részem a kukoricakapálásokból, aratásokból, őszi betakarításokból. Ahhoz, hogy minket is segítsenek, a rokonokat is segítenünk kellett. Pluszban még dinnye- és szőlőpásztoruk is voltam. 

Tízéves koromban az államnak is dolgoztam: a kerelőszentpáli állomástól a marosludasi állomásig a vasúti töltések két oldaláról kapáltuk ki a gyomot. Két hónap alatt 170 lejt szereztem. – Ezzel cipőt veszel magadnak, fiam – mondta édesanyám. Gyalog mentem hat kilométert Radnótra, jó nagy félcipőt vásároltam, ahogy édesanyám kérte. Amikor mezítláb, a nyakamra aggatott cipőmmel hazaértem, és újra felpróbáltam, lötyögött benne a lábam. Négy éven át használtam. Nem nőttem ki. Talán most is jó lenne. Ezzel a néhány mondattal azt akarom érzékeltetni, hogy mindenekelőtt igen súlyos anyagi gondjaink voltak, és maradtak még több éven át.

– Mesélj a családodról!

– Feleségem tanítónő volt. Ő is nyugdíjas. 1970-ben választottuk egymást. Gyerekeim: Zsombor közgazdász, az anyaországban szakmájában dolgozik. Lányaim: Réka pszichológia szakon államvizsgázott, Hollandiában iskolapszichológus; Erika a filozófia tanszéken, majd az angol–spanyol szakon szerzett diplomát; jelenleg német szakot végez Németországban. Mindössze két unokám van.

– Van valami üzeneted a mai alkotók számára?

– Második-harmadik osztályos koromban Sz. Pistike osztálytársammal sokat olvastunk a szénatartójukban. Nagyon szerettük az Angyal Bandi című ponyvaregényt. Nem tiltották el ezt a szórakozásunkat, mert – úgymond – Petőfi is verset írt róla. Aztán megkerestem a költő versei között a róla szóló költeményt. Elkezdtem olvasgatni a szabadságharc hónapjaiban született verseit. Így kerültem kapcsolatba az irodalommal és a történelemmel. És ez a vonzódás egész életemben megmaradt. Petőfi költészetét és a népköltészetet tartottam és tartom a mai napig a magyar költészet ábécéskönyvének. Mindenekelőtt minden írásmű első legfontosabb követelménye a világos közlés. Az olyant nem érdemes elolvasni, amelyen gondolkodnunk kell, hogy mit is akar közölni, ráadásul még az igazi lírai alkotásokat éltető érzés sem fedezhető fel bennük. Elég korán észrevettem, és most is azt ismételgetem, hogy a jelentős irodalmi alkotások, legyen az vers vagy próza, komoly történelmi-társadalmi háttérrel rendelkeznek. De szerintem még a zene, a festészet, a szobrászat, az építészet is a maga koráról, társadalmáról beszél. A nagy költők beleélik magukat a saját társadalmi-történelmi korszakukba, a jelentős prózaírók sokszor komoly kutatás alapján írták, írják meg regényeiket. De még szükséges a megvalósítás mikéntje is ahhoz, hogy írásművészetről beszélhessünk. Ez a gondolkodásmód tart engem az irodalom, a történelem szeretetének mérlegén.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató