„A parlament olyan, mint az ország...”

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Puskás Bálint alkotmányjogásszal, politikussal, közíróval

‒ 2013-ban jelent meg az első könyve, amelynek címe: 

…nem ilyen lovat akartam. Ha nem ilyent, akkor milyent akart?

‒ A ...nem ilyen lovat akartam című könyv megírására a rendszerváltás után bekövetkezett negatív élmények kényszerítettek. Az 1989-es decemberi események ‒ amelyeknek Sepsiszentgyörgyön aktív résztvevője voltam ‒ megteremtették bennem, mint sok másban, a szabadság örömének érzelmeit, reményt nyitottak egy új, emberibb, igazságosabb út felé. Már az események első óráiban tagja lettem a forradalmi vezetőségnek, majd néhány nap múlva megválasztottak a Nemzeti Megmentési Front (NMF) titkárának. Lelkesedés és tenni akarás jellemezte napjaimat. Eltelt néhány hét, és megtapasztaltam: nem az a világ született, amelyről álmodtam. Egyéni vagy kisebb csoportok érdekei háttérbe szorították a közjót szolgáló tevékenységet. Másként láttam a kisebbségi politizálást, őszinte, a társadalmi közjót szolgáló vezetőkre számítottam. Ilyen lovat szerettem volna! Közéleti tevékenységem idején végig ragaszkodtam az eredeti elképzelésünkhöz: tenni a közjó szolgálatában. Nem az zavar(t), hogy az erdélyi magyarság több politikai szervezethez tartozik, de az igen, hogy ezek a szervezetek nem fognak össze a nemzeti közösséget érintő fontos kérdések megoldásában. 

Mint RMDSZ-vezető, gyakran megfogalmaztam az egység szükségességét. Sajnos az egyéni és a csoportérdekek meggátolták ennek a megvalósítását. Ami zavart és most is zavar: az első éveket kivéve, a fő hangsúly a pozíciókért folytatott harc, ami akadályozza, gyengíti az igazi érdekképviseletet. Számomra a fordulat utáni egész romániai politikai tevékenység az, amiért úgy érzem és mondom: nem ilyen lovat akartam.

‒ Milyen volt az indulás?

‒ Az indulás, mint mindig, tele volt reménnyel és tenni akarással. Sok volt a világot megváltani szándékozó elképzelés. Mi, a hirtelen megválasztott vezetők, igyekeztünk a város, Sepsiszentgyörgy és a megye életét újjászervezni, biztosítani az élelmiszerrel, elektromos árammal, gázzal, vízzel való ellátást, és közben gondunk volt létrehozni a nemzetközösség számára egy megfelelő szervezetet. Ezt az első változatban Háromszéki Magyar Demokrata Fórumnak neveztük, majd csatlakozva a Bukarestben megalakult szervezethez, Romániai Magyar Demokrata Szövetség néven alakítottuk meg. December 24-én harmadmagammal azt a feladatot kaptuk, hogy dolgozzuk ki a szervezet programtervezetét. Ez karácsony éjszakáján született meg, és magába foglalta a romániai magyarság alapvető érdekeit, beleértve az autonómiát is.

‒ Miért az RMDSZ ernyője alatt lépett be a nagypolitikába, a bukaresti törvényhozásba?

‒ Azért, mert alapító tagja voltam, és programja magába foglalta az én politikai „credómat”. Meggyőződtem, hogy nemzetközösségünk érdekeit csakis egy etnikai alapokra támaszkodó szervezet tudja képviselni. Más út nincs, és ezt a felvidéki magyarság esete is bizonyítja…

‒ Milyen kezdeményezései voltak gazdasági, szociális és politikai téren?

‒ Politikai pályafutásom alatt két megyei tanácsosi és három szenátori mandátumot szereztem. A megyei tanácsban végzett tanácsosi, illetve a szenátusban kifejtett törvényhozói tevékenységem idején igyekeztem nemzetem érdekeit szolgálni. A szenátus honlapján szereplő 47 törvénytervezetem, amiből 10-et elfogadtak, nem reális. Egyrészt azért, mert egyéni törvénykezdeményezésem mellett számos, több személy vagy egy bizottság által benyújtott törvénytervezetek is vannak, és az elfogadottak száma meghaladja a 30-at. Másrészt: több, eredetileg elutasított törvénytervezetem a választási kampány folyamán megjelenik mint sürgősségi kormányrendelet. Íme néhány: a minimálnyugdíj, vakációs jegyek, az utazási jegyek étkezési kuponokra való átcserélése, a gyermeknevelési szabadság növelése, a túlélő nyugdíjas házastárs anyagi jogainak bővítése stb. Persze voltak olyan elutasított törvénytervezeteim, amelyek kizárólag a magyar nemzetközösség szempontjából voltak fontosak. Például: a referendumtörvény módosítása, az úgynevezett CASBI (az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) által átvett vagyonok visszaszolgáltatása, az egyházi okiratok visszaszolgáltatása. A szenátus bizottságaiba 48 elfogadott módosító javaslatot nyújtottam be. Ezek bekerültek a román törvényhozásba. Több mint száz politikai nyilatkozatom és interpellációm hangzott el, legtöbbjük a nemzetközösség problémáival kapcsolatban.

‒ Hogyan működik az alkotmánybíróság Romániában: hányan vannak, kik lehetnek tagok, mi a feladatuk, jogkörük, kötelességük?

‒ Az alkotmánybíróság 9 tagú testületből áll, amelynek tagjait 9 évre választják meg. Ez nem hosszabbítható, nem ismételhető meg. A 9 tagból hármat Románia elnöke, hármat a szenátus és hármat a képviselőház választ. Minden 3 évben három bíró távozik és három új bíró jön. Az alkotmánybíróság a törvények és a parlamenti határozatok alkotmányosságát ellenőrzi, és ha alkotmányellenes rendelkezést talál, törli az illető törvényt vagy határozatot. Az alkotmánybíróság döntését nem lehet megtámadni, és általánosan kötelező. Ezek után el lehet képzelni, hogy milyen harc folyik az alkotmánybíróság tagjainak kinevezéséért. Uralni az alkotmánybíróságot tulajdonképpen egy ellenőrizhetetlen teljhatalmat adna a kormányon lévő pártnak. Elvileg az alkotmánybírák semmilyen pártnak, szervezetnek vagy cégnek nem elkötelezettek. De létezik az ún. politikai szimpátia, ami az olyan ügyekben nyilatkozik meg, amelyeknek politikai hátterük van, politikai érdekeket foglalnak magukban.

‒ Gyakran lehetett hallani, hogy ön a „mérleg nyelve”, mivel egyedüli magyarként szavazott, és döntőre hozta: merre billenjen a mérleg nyelve…

‒ Az alkotmánybíróságban eltöltött 9 év alatt 4 olyan év volt, amikor a „politikai összetétel” úgy nézett ki, hogy négy bíró a Băsescu-vonal támogatója, négy bíró a demokrata párt támogatója, és én, a kilencedik, az úgynevezett „semleges bíró”, akin nem lehet eligazodni, mert hol ide szavaz, hol oda. Így lettem négy éven át a „mérleg nyelve”. Elmondtam akkor is, és most is fenntartom: nekem nem volt sem politikai, sem más irányú elkötelezettségem. Az RMDSZ soha nem kért tőlem semmilyen elkötelezettséget, és ha néha fel is merült a vezetőségi üléseken, hogy beszélni kéne velem, Markó Béla mindig azt mondta: Bálint tudja, mit kell csináljon, azért küldtük oda. Mivel nem volt „megrendelésem”, mindig a lelkiismeretem szerint szavazhattam, és így is tettem. A román sajtó szerint négy éven keresztül hol nemzeti hős, hol nemzetáruló voltam, aszerint, hogy az illető döntést a sajtó egyik vagy másik fele hogyan értékelte. A két 4-4 tagú tábor mindig egymás ellen szavazott, és az 5-4-es döntést mindig a magyar szavazat eredményezte. Ilyen címmel jelentek meg a román sajtóban kommentek: Románia sorsa Puskás bíró kezében van; A román demokrácia léte egy magyartól függ.

‒ Mi a véleménye a hazai törvényhozásról?

‒ Több esetben írtam a román „törvénygyárról”. A három mandátum tanulsága: a parlament olyan, mint az ország, és az ország olyan, mint a népe. Belátható időn belül nem látok reményt, hogy meg lehessen reformálni a román törvényhozást. Jeleztem, hogy a törvények egyéni vagy kisebb csoportok érdekei alapján születnek, és abból kiindulva mi azt csinálunk, amit akarunk, magyarán: nagyon sok esetben fogadnak el alkotmányellenes törvényeket. Román sajátosság a törvények gyakori módosítása, kibővítése, egyvelegtörvények elfogadása. Pl. a pénzügyi törvénykönyv 503 cikket tartalmaz, 2023 folyamán 430 módosításon ment át.

‒ Mostanában sok helyen láttam, hogy akik korábban március 15-én kitették a székely szimbólumokat a házukra, kapujukra, most nem teszik ki. Lehet, hogy „gyávábbak” lettünk az utóbbi időben?

– A kisebbségi szimbólumok használatáról kimondottan nem rendelkezik semmilyen törvény. Ezt a kérdést a kisebbségi törvénytervezetben fogalmaztuk meg, de a mai napig, lassan 20 éve, ezt a tervezetet nem fogadta el a parlament. Az is igaz, hogy nincs olyan törvény, amely kifejezetten tiltaná bizonyos jelképek használatát. Egy általános megfogalmazásban a törvény rendelkezik az idegen államok zászlajának kitűzéséről. Az úgynevezett székely szimbólumok használatát bírósági döntések tiltották be a középületeken és köztereken. Ez a magánházakra nem vonatkozik. Az általános jogi elmélet szerint, ami nincs tiltva, az szabad, de a román jogi elmélet szerint: ami nincs megengedve, az tilos. Erre az elvre építik fel a székely szimbólumok használatának megakadályozását. Sajnos előfordulnak olyan esetek is, amikor a munkaadók megtiltják a munkavállalóknak, hogy bizonyos cselekedeteket végezzenek… Ez történhetett azokkal a családokkal, amelyek nem merik kitenni a székely zászlót…

‒ Hogyan tudott „szót érteni” egyedüli magyarként a többi taggal, a vezetőséggel?

‒ Politikai, közéleti tevékenységem folyamán mindvégig olyan testületek tagja voltam, ahol egyedüli magyarként szerepeltem, és valóban sok esetben a „mérleg nyelve” voltam. Így volt ez a szenátus állandó bizottságában, a szenátus szakbizottságaiban és az alkotmány-

bíróságon is. A sokak által irigyelt bársonyszék esetenként Dózsa György trónjaként fogadott. Ez sok stresszel járt, és sajnos, az egészségemre is káros volt (szívinfarktus). A legfájdalmasabb az volt, hogy a kollégák elismerték: esetenként igazam van, de hozzátették: ők nem szavazhatnak mellettem... Az alkotmánybíróság egyik ülésén ‒ nemzeti kisebbségi jogokról volt szó ‒ több órán keresztül próbáltam meggyőzni a kollégákat jogaink elismerésének fontosságáról. Nem vitatkoztak velem, de igyekezetemet látva megkérdezték: milyen érzés mindig kisebbségben lenni? Elmondtam, hogy magyarként én így éltem le egész életemet, és most sem félemlít meg semmi, vagy keserít el, hogy nyolc román nemzetiségű kollégát kell meggyőznöm igazamról. Egyik kolleganőm megjegyezte: nem vagyok egyedül, mert az ő édesapja magyar volt, ezután még három kolléga jelezte, hogy nagyszülői szinten magyar gyökereik vannak… Erre én megjegyeztem: hát akkor megvan az 5-4 többség, szavazzanak mellettem! Szavaztunk, az eredmény: 8-1.

‒ Beszéljünk az életéről. Honnan származik, milyen volt a gyermekkora?

‒ Szovátán születtem 1949. április 19-én, népes (hatan voltunk testvérek) munkáscsaládban. Becsületre, az emberek tiszteletére neveltek. Családom vallásos, segítőkész volt, szüleim igyekeztek belőlem is azt faragni. Az elemit és a középiskolát Szovátán, az akkori Ady Endre Középiskolában végeztem olyan kitűnő tanárok irányítása alatt, mint Fekete Árpád osztályfőnököm, akinek sokat köszönhetek a későbbi politikai-közéleti tevékenységem kibontakozásában. Az a szellemiség és nevelés, amit ott kaptam, végigkísért életemen és segített tevékenységemben.

‒ Miért döntött a jog mellett?

‒ Középiskola után a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem karára felvételiztem ‒ sikertelenül (később örvendtem, hogy nem sikerült), majd egy kétéves könyvelési technikum után ugyanott a jogi karon végeztem. A jogi pályát véletlenszerűen választottam. Mivel humán beállítottságú voltam, ez tűnt a legközelebb állónak elképzeléseimhez. Most elmondhatom: jól választottam. Tudomásom volt a magyar diákok korlátozott lehetőségeiről az egyetemi oktatásban és elsősorban a jogi karon. Ezért nagyon felkészültem, és elsőnek jutottam be. Az évfolyamon még egy magyar volt. Mivel családot alapítottam, az egyetemet levelező tagozaton fejeztem be, 10-es általánossal.

‒ Hová szólt a kihelyezése, hol kezdte a pályát?

‒ Első munkahelyem Medgyesen volt, de rövid idő múlva a Hargita Megyei Szövetkezetek Szövetségénél dolgoztam, és utána a gyergyószentmiklósi Gazdasági és Közigazgatásjogi Líceumban tanítottam. A ’80-as évek közepén már Sepsiszentgyörgyön találtam magam, és itt indult később politikai-

közéleti pályám. Mint érdekesség: egyetemi vizsgadolgozatomat alkotmányjogból írtam A nemzeti kisebbségek jogai címmel. Később a szekuritáte bevonta a dolgozatomat; állítólag rendszert sértő idézeteket használtam. Politikusként két alkalommal megyei tanácsosi mandátumot és három alkalommal szenátori mandátumot szereztem, kilenc évig alkotmánybíró voltam. 67 éves koromban mentem nyugdíjba.

‒ Magyarsága miatt érzett valaha megkülönböztetést vagy megaláztatást?

‒ Az élet semmilyen területén nem éreztem, hogy magyarságom miatt megaláztak volna. Igaz, nem voltam katona, mert gyermekparalízis után a kórházi kibocsátólapon úgy szerepelek mint mozgáskorlátozott. Gyógyulásomat Isten kegyelmének és édesanyám kitartó kezelésének köszönhetem.

‒ Több könyvet írt. Kérem, sorolja fel ezeket.

‒ Tevékenységemről három könyvet írtam: …nem ilyen lovat akartam (2013); A szeretet szolgálatában (2016; ez megjelent román nyelven is: Misiunea carității); Az alkotmánybíró hétköznapjai (2017). Szakmai téren több mint 15 tanulmányom jelent meg könyv formájában, illetve jogi szaklapokban, román, magyar, francia és angol nyelven. Lehetőségem adódott előadásokat tartani a Magyar Tudományos Akadémián, a Román Akadémián, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán, romániai, magyarországi és szlovákiai egyetemeken.

‒ Díjak, elismerések?

‒ Pályafutásom során mintegy ötven kitüntetést és díjat kaptam. A legfontosabbak: a Magyar Érdemrend középkeresztje (2016); Románia Csillaga (2012); Pro Merito Melitensi (2021, a Máltai Szeretetszolgálat részéről); Moór Gyula-életműdíj (a jogalkotásban és joggyakorlatban kifejtett tevékenységért); Román Nemzeti Érdemrend (2004); Ezüstfenyő díj a szülőföld visszaszerzéséért (2002); Gromoslav Mladenatz-érdemrend (2006, a nemzetközi szövetkezeti mozgalom kitüntetése); a Millenniumi templom nagy emlékérme (2003, az egyházakért folytatott tevékenységért); Sfinții Împărați Constantin și Elena-érdemrend (az ortodox egyház legmagasabb rangú kitüntetése az egyházak érdekében végzett munkáért). Több díjat és kitüntetést kaptam idegen államtól.

‒ Mondjon néhány szót a családjáról: feleség, gyerekek, unokák?

‒ Politikai tevékenységem során családomat igyekeztem távol tartani a munkámtól, hisz mint kiemelt nemzetbiztonsági kockázati tényező, állandó megfigyelés alatt voltam, telefonbeszélgetéseimet lehallgatták, sőt egy ideig lakásom rendőri védelem alatt állt. Két gyermekem van: egy fiú, közgazdász, és egy leány, jogász, valamint két unokám: egy fiú, egyetemista, és egy leány, elemi iskolás.

‒ Van valami üzenete a fiataloknak?

‒ Úgy érzem, hogy az elvégzett munkám felhatalmaz arra, hogy a fiatalokat nemzetközösségük szeretetére, védelmére biztassam, és felkérjem őket: népünk, nemzetünk hitét, hagyományait, nyelvét és kultúráját ne hagyják elveszni.

‒ Milyen a kapcsolata Istennel?

‒ Az Istennel, az egyházzal való kapcsolatom több alkalommal megjelenik az előbbiekben. Mint az Erdélyi Római Katolikus Státus világi alelnöke, sokat foglalkoztam és foglalkozom most is a marosvásárhelyi római katolikus iskola problémáival. Isten irgalmas szeretete életemben két nagy eseményben volt jelen: 1952-ben a gyermekparalízis utóhatásaként mindkét lábamra béna maradtam. Gyógyulásom édesanyám hozzáállásán és imáimon keresztül az Isten kegyelmének köszönhető. Úgyszintén fiam egy gyógyíthatatlan betegségből jött helyre, ami az orvosok szerint csoda. Ez a bukaresti egyetemi kórházban történt. A feleségem az éjszakát a folyosón egy széken töltötte. Egyik éjszaka, 2 óra körül, egyik kórteremből kijött egy idős nő, és megkérdezte, hogy ő az anyja annak a gyermeknek, aki halálos beteg és másnap műtik? Az igenlő válaszra azt mondta: álmomban megjelent egy lény, és azt mondta, jöjjek ki magához és nyugtassam meg: a fia nem fog meghalni, meggyógyul. Így történt. Több száz ember imádkozott gyógyulásáért.

‒ Mit tart a legfontosabb megvalósításának?

‒ A Romániai Máltai Szeretetszolgálat létrehozását és működtetését, amelyen keresztül 33 év alatt (1991 óta) több tízezer emberen tudtunk segíteni. 2003-ban máltai lovaggá avattak. Ez volt Romániában 1940 után az első lovagavatás. A szolgálat történetét megírtam A szeretet szolgálatában című könyvemben. Máltai lovagi minőségemben több ízben jártam a Vatikánban, és alkalmam volt találkozni Szent II. János Pál és XVI. Benedek pápával. 1987-től 36 éven keresztül voltam egyháztanácsos, jelenleg is a katolikus státus világi alelnöke vagyok.

‒ Ön sokat harcolt – eleitől fogva ‒ a kulturális és a területi autonómia elnyeréséért, a minket megillető nemzetiségi jogok kivívásáért. Mi a véleménye: miért nincs semmi előrehaladás ebben az ügyben?

‒ Az erdélyi magyarságnak sikerült több olyan fontos kisebbségi jogot kiharcolnia, ami téglákat jelenthet az autonómia kiépítésében. Szerintem a probléma ott van, hogy kényelemből, hanyagságból (félelemből!?) ezeket a jogokat nem érvényesítjük. A kulturális és területi autonómia kérdése a szőnyeg alá került. A magyar politikai szervezetek néha-néha előrángatják, meglobogtatják zászlaját ‒ főleg választási időszakban ‒, hogy azután hosszú időre elfelejtsék. Az autonómia, elsősorban a területi autonómia témája tapasztalatom szerint akkor kezdett elvásni, amikor az RMDSZ kormányra került, pedig ebben az időszakban lehetett volna, akár zsarolással is, minél több eredményt elérni. Az ebben az ügyben való előrehaladást nemcsak a román politika ellenállása, hanem elsősorban a magyar politikai szervezetek tétovázása okozza. Példa erre a kisebbségi törvénytervezet. Az RMDSZ koalíciós partner volt, amikor a szenátusban erről a törvénytervezetről 2005. október 24-én szavaztunk. 43 igen szavazat, 63 ellenszavazat és 2 tartózkodás mellett a törvény elbukott. Időközben az RMDSZ több olyan törvényt szavazott meg a koalíciós partnerek kérésére, amelyek számunkra nem voltak fontosak… Lehetőség lett volna kikényszeríteni, hogy előbb a mi törvényünket szavazzuk meg, és utána a többit. A törvénytervezet a képviselőházban mint döntő házban azóta sem került napirendre, pedig eltelt kilenc év. Többször lehetett volna „zsarolással” kikényszeríteni a szavazást, de nem tettük. Vajon ez a „korrektség” a meghunyászkodás vagy a bizonytalanság megnyilvánulása? A többször benyújtott és elutasított területi autonómia törvénytervezete, meglátásom szerint, a mi szemszögünkből nézve elfogadhatatlan és alkalmazhatatlan. Szerintem nem létezik egy erős politikai akarat egy megfelelő törvénytervezet kidolgozásához.