A modern kuruzslás korában

Kettős szakmai szerepkörben

Sokszor és szívesen tart előadást Erdélyben. Élmény volt hallgatni az RMOGYKE továbbképző tanfolyamán, az egyetemi hallgatók tudományos diákköri konferenciáján, visszatérő előadója a Székelyudvarhelyen szervezett gyógyszerészeti és orvosi tanácskozásoknak. A Pécsi Rotary Klub Alapítvány kuratóriumának elnöki tisztségében hasznos és fontos Erdélybe irányuló segédprogramok kezdeményezője és irányítója. Népszerű diákjai és munkatársai körében is, szenvedélyesen beszél a hivatásról, szeretettel emlékezik erdélyi származású tanítómesterére és elődjére.

Dr. Botz Lajos professzorral, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi Kara Gyógyszerészeti Intézetének igazgatójával, a Klinikai Központi Gyógyszertár vezető főgyógyszerészével munkahelyén beszélgettem.

Otthonos hangulatú dolgozószobájában a festett üvegablakok Marosvásárhelyt, a szekrény tetején sorakozó díszes kiképzésű patikaedények egy számomra kedves vidéki városka gyógyszertárát és a segesvári patikamúzeum gyűjteményét idézték, a festmények pedig az elődök tisztelete mellett a művészet iránti szeretetéről tanúskodtak. 

– Bár szokványos a kérdés, a pálya elnőiesedéséből kiindulva mégis fölteszem: érettségiző fiatalemberként milyen hatásokra döntötte el, hogy gyógyszerész lesz?

– A Baranya megyei Dunaszekcsőről származom, ami közrejátszott abban, hogy ezt a szakot választottam. Faluhelyen a gyógyszerész minden tekintetben elismert személyiségnek számított, aki a szakmája mellett a szőlőpermetezés, a borok, az erdei gombák szakértője és toxikológus is volt egyben, az univerzális értelmiségi szerepét töltve be a vidéki közéletben. Példája kezdettől hatott rám, majd később gimnazistaként a biológia vonzott, és leginkább az, hogy miből lehet gyógyító anyagot előállítani. Ennek az érdeklődésnek a hatására döntöttem a gyógyszerészet mellett. Az egyetemen tevékenyen részt vettem a tudományos diákköri munkában, ösztönzőleg hatott rám, hogy díjakat nyertem, és akkor már biztos voltam abban, hogy jól választottam. 1981-ben végeztem a Budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem Gyógyszerésztudományi Karán. Pályakezdő tudományos segédmunkatársként a Magyar Tudományos Akadémia vácrátóti intézetében helyezkedtem el, ahol növényi anyagok gyógyszeripari hasznosításával foglalkoztunk. Nem a klasszikus gyógynövényekkel, hanem azokkal, amelyek alapanyagként hatékonyabbá tehetik egy gyógyszer előállítását. Slágertémának számított akkoriban, hogy a Cavinton alapanyagát olcsóbban és hatékonyabban elő lehet-e állítani növényekből. Az elválasztástechnikát kutattuk: hogyan lehet egy összetett biológiai mátrixból a vélt gyógyító anyagot kinyerni, vizsgálni, azonosítani, felhasználni. Ez volt tudományos diákköri és egyetemi doktori értekezésem témája, ennek köszönhetem pályám további alakulását. Mészáros Sándor témavezető oktatóm kollégája dr. Nyiredi Szabolcs, aki szintén egyetemi oktatóm volt, a későbbi akadémikus (híres erdélyi orvos-gyógyszerész család leszármazottja), a zürichi ETH gyógyszerészeti intézetébe került előbb mint ösztöndíjas kutató, majd pár év után mint docens. Ott is hasonló témával foglalkozva elnyert egy önálló kutatási pályázatot, ami lehetővé tette, hogy fiatal munkatársakat vegyen fel. Így kerültem Zürichbe, ahol több mint három évig dolgoztunk együtt. Ez idő alatt több szabadalmunk és sok tudományos cikkünk született. Mivel hét év után „visszapályázott”, és a Gyógynövénykutató Intézetnek lett az igazgatója, én még maradtam, hogy a témát lezárjam. Kapcsolatunk továbbra sem szakadt meg. A későbbiekben ő volt a magyar Gyógyszerésztudományi Társaság elnöke, ez idő alatt én a főtitkári tisztséget töltöttem be. 

– Ezek után sem a kutatás, sem a főváros nem volt elérhetetlen álom. Miért választotta Pécset, ahol abban az időben nem is működött még gyógyszerészeti kar? 

– Kezdetben a Természettudományi Karra kerültem, majd a vidéki élet iránti vonzódásom is közrejátszott abban, hogy hallgattam elődömre, az erdélyi örmény orvos-gyógyszerész családból származó Dávid M. Ferenc egyetemi főgyógyszerészre, akit nagyon tiszteltem. Már nyugdíjba készült, ezért rábeszélt, hogy előéletem, valamint az általa megítélt felkészültségem alapján helyes volna, ha pályáznék az Egyetemi Gyógyszertár (Klinikai Központi Gyógyszertár) főgyógyszerészi állására, amit meg is tettem. A rendszerváltás utáni években az egyetem több programja szimpatikus volt számomra, ugyanis akkoriban sok mindent kedvezőbbnek láttunk, és vezetőink is így gondolkoztak. Miután elnyertem az állást, az is tetszett, hogy az egyetem Szolcsányi János farmakológus akadémikus vezetésével célként fogalmazta meg, hogy szükség van Pécsett is a gyógyszerészképzés kialakítására, ugyanis az orvos- és fogorvosképzés mellől hiányzott a gyógyszerészeti oktatás. Az 1997-től kezdődő előkészületek után 2000-ben indult a képzés, a gyógyszerészeti kar 2016 januárjától önállósodott. Időközben szakgyógyszerészi, szakfelügyelői és gyógyszerügyi menedzseri képzést szereztem, majd PhD fokozatot és habilitációs oklevelet. 2007 óta egyetemi tanár vagyok, és 2002-től vezetem a Gyógyszerészeti Intézetet és a Klinikai Központi Gyógyszertárat. 

– A kutatást követően látszólag a szakma gyakorlati oldalára váltott. Vagy maradt mind a kettő?

– Az Egyetemi Gyógyszertár, ahogyan akkoriban nevezték, a klinikán ápolt betegek gyógyszerellátásának a hátterét biztosítja. Ott dolgozni sokirányú gyakorlati munkát jelent. Saját infúziós laborjában akkoriban 80-100.000 palack infúziós gyógyszer készült évente. A választásom mégsem bántam meg, mert mindig úgy éreztem, hogy amit kutatóként a laborasztal mellől elgondolunk, annak a gyakorlata külön tudást, más látásmódot igényel. Ez a kettősség ma is létezik. A Gyógyszerészeti Intézet, amelyet vezetek, két lábon áll: az egyik az oktatás, kutatás fiatal PhD-hallgatókkal, a másik a klasszikus klinikai vonal, amely a teljes pécsi fekvőbeteg-rendszert látja el gyógyszerrel. Az intézet központi részén kívül van egy nagy onkológiai laboratóriumunk, ahol a betegre szóló egyedi gyógyszerelés előkészítését végezzük. Az oktatói munka mellett a gyakorlati ismeretet, felkészültséget igénylő munkakört is ellátni fáradságos ugyan, de közelebb tartja az embert ahhoz, hogy amit elméletileg érdekes témának tart, azt a gyakorlatban is kipróbálja. Mára ezt a „kettős szakmai szerepkört”, azaz a gyakorlati klinikai gyógyszerészetet és oktatást azért sem akarom szétválasztani, mert nagyon fontosnak tartom, hogy a gyógyszerészképzésben is legyen olyan egyetemi oktató, intézeti szerepvállalás, ami a hallgatóknak már a graduális képzés alatt is olyan ismeretanyagot tud átadni, amely közel áll a gyógyszerészi, gyógyszerterápiás és betegellátási gyakorlathoz. 

– Említette a doktori képzésben részt vevő hallgatókat,  szívesen jönnek az intézetbe?

– A fiatalokat gyógyszerészként, orvosként sokkal pozitívabban értékelem, mint ahogy sokan vélekednek. Úgy látom, hogy csak a valóság „húzza le” őket, az a hierarchikus „feudalisztikus” rendszer, ami számukra nehezen elfogadható. Ahogyan az sem, hogy pluszpénzért különvállalásokra, -munkára is kényszerülnek. Szeretnek olyan dolgokkal foglalkozni, amelyekről értik, hogy a gyakorlatban miért szükségesek. Így például egy hallgatóm azt vizsgálja, hogy a különböző digitális azonosító rendszerek hogyan növelhetik a gyógyszerelés biztonságát. Egy csoportunk a gyógyszerhamisítással, az új kihívást jelentő internetes gyógyszerforgalmazással foglalkozik. 

– Mindkét jelenség máshol is nagyon időszerű.

– Erdélyi kollégákkal közösen is megjelent egy közleményünk, ami azt igazolja, hogy a laikus emberek ugyanannyira védtelenek, mint nálunk. A többségben nincs igazán félelem. Próbáljuk követni, hogy mi motiválja ennek a piacnak a működését, milyen veszélyt jelent a betegekre. Több ilyen témánk is van, amelyek azt igazolják, hogy a gyakorlatból adódó probléma igényesebb megoldásával segíteni tudunk.

– Említette a generikumokat; az eredeti szabadalom lejártával az ugyanazt a hatóanyagot tartalmazó készítményekkel szemben sokszor bizalmatlanok a betegek. Azt gondolják, hogy az eredeti, drágább hatóanyag jobb, s még akkor is azt választanák, ha a pénztárcájuk kevésbé engedi meg. Másrészt a romániai nagyvárosi patikák többségében, a gyógyszertár-hálózatok egysé- geiben általában csak a drágább gyógyszereket forgalmazzák. Ami kereskedelmi szempontból érthető, ugyanis a szabályt, amely előírta, hogy a meglévőktől bizonyos távolságra lehet új gyógyszertárat nyitni, már régen nem tartják be. Egymás után jelennek meg az új patikák, és mindenik meg akar élni. 

– Romániában sokkal jobban elengedték a helyzetet azzal, hogy úgymond a szakmaiságot megfelelően megőrző és szavatoló szabályozás nélkül liberalizálták a piacot. Nálunk is volt egy kisiklás 2006-ban az SZDSZ-vezetés alatt, de ezt 2010-ben, amennyire lehetett, visszafogták, és nagyon sok program, kötelezettség van arra nézve, hogy a szakmai tartalom megmaradjon. Erre még van remény, de a határon túl a remény is mintha veszni látszana. Meggyőződésem szerint ez nagyon sokba fog kerülni az országnak, a betegeknek, csak egyelőre még nem annyira szembetűnő a kár-okozás. Az üzleti szempont előre helyezése eredményezi azt, hogy a beteget nem szabad elengedni csak azzal a gyógyszerrel, amiért betért, azok kiegészítésére minél több más egyéb készítményt is el kell még adni. 

Először az amerikai helyzetről szóló írásokban olvastam arról, hogy a nagy hálózatoknál dolgozó gyógyszerészeknek komoly lelkiismeret-furdalást okozott, hogy a tanultakkal és szakmai hitükkel nem összeegyeztethető ajánlásokra, gyógyszerváltásokra kényszerítik őket.

Ezenkívül kifutóban van az a gyógyszerész korosztály, amely a betegek többségének a lehetőségeit tartja szem előtt, miközben ma is gyakran hivatkoznak arra, hogy a gyógyszerészek hivatást gyakorolnak. Alaposan „beleolvastam magam” ebbe a témába, majd arra a következtetésre jutottam, hogy a hivatás és a foglalkozás gyakorlása között az a lényegi különbség, hogy a hivatást gyakorlóban megbízhat a kliense, hogy az ő érdekét képviseli, és nem a saját üzleti érdekét helyezi előtérbe. Rábízhatja a titkát, baját, amire megfelelő választ kap. Így van ez az orvoslásban is, ahol a felírást jutalmazó céges receptpénznek lehet nagy befolyása. Szoktam sokkoló előadásokat tartani a hivatásról, annak feltételeiről. A kifejezés valamikor arra vonatkozott, aki vasárnap is dolgozhatott: a pap, az orvos, a gyógyszerész, mert a köz érdekében cselekedtek. Akit nem ez a cél vezérel, az ne beszéljen hivatásról, mert valójában pénzért foglalkozást gyakorol.

– Ezekre a kihívásokra hogyan válaszolhat a gyógyszerészképzés? 

– A korszerű gyógyszerészi szaktudás elengedhetelen részévé vált napjainkra az orvosbiológiai, klinikai és gyakorlati gyógyszerterápiás ismeret, ugyanis a gyógyszerészek munkája is csak ezekkel együtt formálódhat teljes, beteg- és közhasznot eredményező egésszé. Ebbe az irányba kell fejlődniük az egyetemi képzőhelyeknek is, ezen cél alapján kell megújítani az egyetemi képzést. Így például a mi intézetünkben a gyógyszerészképzésben a gyakorlat során felmerülő problémákból nőnek ki azok a témák, amelyeknek érdemesebb alaposabban utánanézni, érdekes kutatási témaként feldolgozni őket.

– Feltételezem, hogy az úgynevezett étrendkiegészítők sem kerülik el a figyelmüket. 

– A gyógyszerekhez hasonlatos, de gyógyszernek nem minősülő termékköröket illetően azt szoktam mondani, hogy a középkori kegyszer- és csodaárusok világa jött vissza, azzal a különbséggel, hogy jóval nagyobb szerepet kapnak, mert az interneten és a sajtóban villámsebességgel és szabadabban több embernek nagyobb butaságokat lehet mondani. Mivel a gyógyszert rendszeresen szedő betegek több mint nyolcvan százaléka úgy gondolja, hogy amikor orvoshoz fordul, ezeknek a termékeknek a használatáról fölösleges beszámolni, ez megerősít abban, hogy jó érzékkel kezdtünk el már korábban a témával foglalkozni.

– Miért is számolnának be, ha azt hiszik, hogy szelíd, kedves gyógynövény-készítményekről van szó mutatós csomagolásban?!

– Valóban jó a marketingüzenetük, de sajnos iszonyatos mennyiségű pénzt vonnak el a betegektől. Ebben a témában Márai Sándort szoktam idézni. Kuruzslók hajnala című esszékötetében 1930-ban már mindent megírt, amit a „Zeileis-svindli” kapcsán a korabeli csodaszerről írni lehetett. Kisesszéjében megállapítja, hogy amikor az egészségügy azt mondja, hogy nem nagyon van mit tenni, de azért még igyekszik segíteni, akkor gyakran közbeléphetnek olyan „kuruzslók”, akik a reményt kínálják és adják el, különböző csodaszerek és csodakezelések bevetésével.

A modern kuruzslás kora hihetetlen arányban téveszti meg az embereket. Szakszerűen úgy szoktam fogalmazni, hogy az úgynevezett „reményipar” napjainkra a modern európai medicina eredményességének egyik legnagyobb hatású torzító tényezőjévé vált. Ebben az a bosszantó, hogy sok pénzért megtéveszti a betegeket, hamis üzeneteket közöl, amelynek hatására egyesek lemondanak a megfelelő terápiáról. Egyik ismert magyar énekesnőnek volt egy onkológiai esete, amiről a bulvármédiában öles betűkkel hirdették, hogy gyógyszerek nélkül meggyógyult. Utána kisbetűkkel azt írták, hogy a sugárterápián, a kemoterápián kívül minden más orvosi beavatkozást elutasított.

Ezzel a témával olyan szempontból foglalkozunk, hogy mi a beteg kitettsége, milyen arányban fordulnak ehhez a módszerhez, mennyiben torzítja az alkalmazott gyógyszeres kezelést. Vannak erre felméréseink, elemzéseink, publikációink. Ehhez kapcsolódik az internetes forgalmazás, amely új kihívást jelent. Másfél évtizeddel ezelőtt senki sem gondolta, hogy ilyen méretű problémává válik.

 – A beszélgetés kezdetén szó volt a gyógyszerkölcsönhatásról, tanulmányozása során milyen következtetésekre jutottak?

 – Régóta foglalkozunk a témával, aminek alapjait a farmakológián belül oktatják. Ezen a téren sok még az ellentmondás. Kollégáimmal az Orvosi Hetilapban hosszabb cikket közöltünk arról, hogy a nagy nemzetközi és hazai adatbázisok miért adnak különböző eredményt, ha például öt gyógyszert és esetleg egy-két csodaszert is beírunk. Fölmenti a gyakorló szakembereket, hogy olyan hatékony eszköz, amit a napi munkában teljeskörűen használni lehetne, nincsen, viszont a legveszélyesebb kölcsönhatások kiszűrésére az említett figyelők alkalmasak. Nekünk is vannak elemzéseink a magyar valóságról. A betegek által beváltott vények adatai nagyon nagy számuk ellenére is elérhetők, feldolgo-zásuk folyamatban van. Először több mint húsz évvel ezelőtt végeztünk egy széles körű elemzést másfél millió vény alapján, amiből azt a következtetést vontuk le, hogy a patikai beváltások két-három százalékánál jelentkezhet olyan nem kívánt gyógyszerhatás, amivel illenék valamit kezdeni a beteg érdekében. Ennek a módszertanáról van informatikai fejlesztésünk, ajánlásunk, ami arra is vonatkozik, hogy a kórházi rendszerben hogyan lehetne jobban megvédeni a betegeket a nem kívánt gyógyszerhatásoktól.

– Kórházi vonalon tudnak-e minden szükséges gyógyszert biztosítani a betegeknek? Azért kérdezem, mert Romániában született olyan utasítás, miszerint a rendszeresen szedett szereket a háziorvos kellett felírja, hogy a beteg magával vihesse a kórházba, ahol csak az aktuális betegség kezelésére kaphatott gyógyszert.

 – Valamivel jobb a helyzet. A magyar fekvőbeteg-ellátásban a beteg a gyógykezeléséhez szükséges gyógyszereket megkapja. Ha valaki cukorbeteg, az inzulint – mint a szokásos napi gyógyszerét – magával viszi, de hivatalosan a kórháznak minden általuk indított ellátáshoz kapcsolódó gyógyszert biztosítania kellene, és ezt a véleményt osztom én is. Tudom viszont, hogy egy-egy osztályon előfordul, hogy megkérik a beteget: vigye be magával a gyógyszert, amit amúgy is szed. A gyógyulásához szükséges lényeges gyógyszereket, amelyek általában drágák, mint például az altatáshoz, a műtéthez, az onkológiai kezeléshez szükséges szerek, nyilvánvalóan biztosítjuk. Személy szerint azért sem tartom jónak, hogy bekérjünk bizonyos készítményeket, mert ez a kiadásainknak a töredéke, a beteg fejében mégis az marad, hogy valamit be kellett vinni, és nem azt nézi, hogy valójában csillagászati összegekbe került a kezelése. Ma az egészségügy, a gyógyszerügy legnagyobb kihívása – ami 2012 óta köszöntött be, és nagyjából azonos mindenhol –, hogy az innovatív készítményeknek olyan extrém ára van, amit korábban senki sem tudott elképzelni. Néhány évvel ezelőtt legtöbb százezer forintba került egy készítmény, ma a legdrágábbnak egyetlen ampullája közel húszmillió forint, ami óriási költségrobbanást jelent.

 – Feltételezem, hogy biológiai terápiás készítményekről van szó. Manapság sem csökken az áruk?

 – Valamennyire igen, mert megjelentek az úgynevezett „biohasonló” gyógyszerek, és Európa be is engedi őket. Ennek ellenére ma ott tartunk, hogy vannak olyan betegeink is, akiknek az éves gyógyszerköltsége 50-80 millió forint. Az a néhány ampulla inzulin, amiért a hozzátartozó esetleg kilométereket utazik, csekélység egy egyetemi klinikai központ sokmilliárdos gyógyszerköltségéhez képest.

„Őrlángon égni kötelességünk”

 – Egyre többet olvashatunk a személyre szabott medicináról, gondolom, ezzel a témával is foglalkoznak.

– A 2000-es évek első felében úgy gondoltuk, hogy a genetika hihetetlenül gyorsan megjavítja az egészségügyi ellátást. A pszichiátriai készítmények ismert gondjai is egy új témát jelentettek, akárcsak minden egyéb, ami a gyakorlati gyógyszerterápián javíthat. A modern kor egyik komoly betegsége a depresszió, amelynek nem könnyű a gyógyszerelése. Ha el is találunk egy gyógyszert, az két-három hét alatt fejti ki a hatását, és úgy gondoltuk, hogy ezen javítani lehet. Farmakogenetikai alapon egy kutatási projektet indítottunk, ami a jobb megértést segítette, és amivel a gyógyszerválasztásnál, a gyógyszeradag beállításánál figyelembe tudjuk venni a genetikai különbözőségeket. Elfogadjuk, hogy külsőre különbözünk, más az ujjlenyomatunk, a vércsoportunk, azonban kevésbé nyilvánvaló, hogy másképpen történhet a gyógyszerek felszívódása, átalakulása a szervezetben, és a gyógyszerreceptorok sem ugyanazok mindenkiben. Ha mindezt jobban megértjük, akkor javítani tudunk a terápián. Kiderült azonban, hogy ennek ismeretében sem sikerült gyorsan megváltani a világot. Ha ez nem is igazolódott máról holnapra, a működését jobban megértettük. Azt gondolom, hogy végül a vizsgálómódszerek lesznek egyszerűbbek, amelyekkel az egyén genetikai determináltságát meg lehet határozni.

A kutatás során közelről látom, hogyan történik a gyógyszerek klinikai fejlesztése. Több száz vizsgálat fut nálunk a klinikai központban, amelyekről gyakorlóként az elméleti háttér ismeretében tudok beszélni.

Van költséghatékonysági módszertanunk, kidolgoztuk a kórházi gyógyszerelés kiértékelési rendszerét, és szakmai vezetőként azt szoktam mondani, hogy erőforrásainkhoz képest akkora lángon nem tudunk égni, mint olyan kórházakban, ahol 15 ágyra jut egy gyógyszerész, őrlángon égni viszont kötelezettségünk addig, amíg nálunk is megvalósul. Erdélyben sajnos már az őrlángon égéssel is baj van, ugyanis a fejlett országok egészségügyi rendszereiben működő kórházi, klinikai gyógyszerészettől egyelőre még nagyon távol van az itteni gyakorlat.

Terápiahűség és költségtudatosság

 – Különösen, ha a nyugat-európai, amerikai rendszerrel hasonlítjuk össze.

 – Különböző szakmai szervezetekben tevékenykedtem, e terület szakmai kollégiumának az elnöke vagyok, a Kórházi Klinikai Gyógyszerészi Szervezet elnöke, amit fontosnak érzek a kórházi kezelés alatti gyógyszerelés biztonsága érdekében, bár mi sem tartunk még ott, mint például egy angol vagy francia kórházban. Pár évvel ezelőtt az európai kongresszuson egy, a miénkkel azonos méretű londoni egyetemi kórház hasonló pozícióban levő főgyógyszerésze azzal kezdte az előadását, hogy 120 gyógyszerész, 130 asszisztens dolgozik náluk, ami az amerikai rendszerhez hasonlóan körülbelül 15 ágyra jelent egy gyógyszerészt, aki nagyon pontosan ellenőrzi a beteg gyógyszerelését. Ha 15 ágyat veszünk figyelembe, akkor nekünk nem 15 gyógyszerészünk kellene legyen, hanem ebben a magas szintű ellátást biztosító egyetemi klinikai rendszerben 1600 ágyra legalább száz. A gazdag országok klinikáin nem azért foglalkoztatnak annyi gyógyszerészt, mert pénzt akarnak kidobni, ellenkezőleg: pénzt akarnak megspórolni, és nem utolsósorban közben még jobban jár a beteg is. Ha elmondják, hogy egy adott gyógyszert hogyan kell tárolni, hogyan kell helyesen alkalmazni, a szedésekor mire számíthat, akkor az esetleges kisebb mellékhatások miatt nem szalad a háziorvosához, nem terheli a rendszert. És remélhetőleg az sem fordul elő, hogy az ötszázezer forintos biológiai hatóanyagra hazautazás közben ráül, és aztán visszatér a kórházba egy újabb adagért. Ezért mondják azt, hogy az egészségügyben nagyon fontos hatékonyságnövelő eszköz a beteggel való együttműködés, a beteg úgynevezett terápiahűségének és költségtudatosságának a növelése.

Sok jó embert ismertem meg

 – Bár nincsenek családi kötődései, a beszélgetés során kiderült ki, hogy szereti és ismeri Erdélyt. A pécsi Rotary Klub Alapítvány vezetőjeként szervezett erdélyi programok révén az érdeklődés a pécsi klub tagjaira is átragadt, és a helyi jótékonysági akciók mellett az együttműködésből elismerésre méltó támogatások születtek. Mondjon néhány szót ezekről a programokról!

 – Az Erdély iránti vonzódásom az egyetem elvégzése után kezdődött, amikor barátokkal túráztunk. Úgy gondolom, hogy a táj és az emberek miatt érdemes Erdélybe menni. Nagyon sok jó embert ismertem meg, vidéki egyszerű embereket is, akiktől tanulni lehet. Volt évfolyamtársamnak, akivel a túrázást elkezdtük, Székelyvarságban van egy szép háza, ahol gyakran megfordulok én is. Úgy érzem, hogy akik Erdélyben átvészelték az elmúlt időszakot, azokban valami pluszerő van, amire minden alkalommal rácsodálkozom. Minden erdélyi utamról őrzök olyan élményt, találkozást, itt kapott gondolatot, furfangos mondatot, amelyért megérte a hosszú utat megtenni. Szoros kapcsolatban vagyunk a székelyudvarhelyi és a kolozsvári Rotary klubokkal. Segítettük a kolozsvári gyermekkórházat, és az együttműködés eredménye a székelydályai református templom orgonájának a felújítása. Ennek érdekében kölcsönösen jótékonysági esteket szerveztünk, és az erdélyi program folytatásaként támogattuk a tehetséges és rászoruló fiatalok pécsi oktatását is.