Múltját, jelenét, jövőjét ünnepelte a Maros Művészegyüttes

*Fotók: Nagy Tibor

Hét évtized egy közösség szívében

Hetven áttáncolt, végigmuzsikált esztendő közösségteremtő ereje mutatkozott meg a Maros Művészegyüttes október 28-ai, szerdai ünnepi rendezvénysorozatán. Emlékidéző képkockák és egymásba fonódó gondolatok, majd a vibrálóan életteli jelen látványa és az ebből születő jövő ígérete tette élménytelivé a napot, amelynek mottója az 1956. október 1-jén megalakult Állami Székely Népi Együttes történetének lényegére világított rá: 70 év egy színpadon, egy közösség szívében.

A kerek évfordulós program Szigeti Szenner Szilárd egykori és mai táncosokat, zenészeket megszólaltató, a kezdetekről és az azután következő évtizedekről is mesélő riportfilmjével kezdődött az együttes kövesdombi termében. A vetítés után kerekasztal-beszélgetéssel folytatódott az együttlét, amelyre számos régi együttestag is eljött. A színpadon Kányádi Orsolya Moldován-Horváth István igazgatót, Koszorús Kálmán prímást, egykori zenekarvezetőt, Füzesi Albert táncost, hajdani tánckar-, illetve művészeti vezetőt, Kásler Magda népdalénekest, néptáncost, a női tánckar jelenlegi vezetőjét, valamint Könczei Árpád és Varga János Magyarországról érkezett koreográfusokat kérdezte a Maros Művészegyütteshez kötődő megéléseikről, mindenekelőtt arról, hogy mikor és hogyan kapcsolódott össze az életük a társulatéval.

Akik lelket öntöttek az emberekbe

Könczei Árpád elmondta, hogy kötődése a gyerekkorra vezethető vissza, az édesapja ugyanis a régi székely népi együttes számos táncosát ismerte, és az előadásaikra őt is elvitte, mi több, Szélyes Sándor néhai táncos és mókamester szerint egyszer az ölében is ült a buszon. Szakmai téren egy hosszú szünet után, a nyolcvanas évek elején talált egymásra az együttessel, amikor Pávai István akkori művészeti vezető meghívta a feleségével együtt egy kurzusra, majd ezt követően két-három koreográfia színpadra állítására kapott felkérést, még a rendszerváltás előtt. Egy újabb kihagyás után Füzesi Albert hívta rendezni az együtteshez, ekkor született meg a Sodrásban című előadás, amelyet a későbbiekben a Most múlik, majd a Sárga rózsa követett. 

Koszorús Kálmán prímás 1965-ben került – a folklórelemeket balett-technikával és színházi dramaturgiával ötvöző orosz Mojszejev-mintára alakult – együtteshez, az autentikus népzenéhez Pávai kezdeményezésére a nyolcvanas évek elején került közel. A prímás felidézte az akkori közönségsikereket, amire az együttes teljesítménye mellett az is rásegített, hogy akkoriban az embereknek nemigen volt más szórakozási lehetőségük, így alig várták és boldogan ünnepelték a táncosokat, zenészeket, akik előadásaikkal lelket öntöttek beléjük.

– Tudtuk, ha Ótelekre megyünk, akkor pulykát fogunk enni, Majláthfalván bográcsgulyás vár az udvaron, Bélzerénden borjút vágnak – tette hozzá az egykori zenekarvezető.   

Kásler Magda 2001-ben vált a Maros Művészegyüttes tagjává, és egyből bele is csöppent a Könczei rendezte kalotaszegi műsorba. Akkoriban hetente háromszor volt előadása a társulatnak – szerdán, pénteken és vasárnap ‒, és rengeteget jártak vidékre vendégszerepelni. 

– Kellett kapaszkodni, nagyon sokat gyakoroltunk, tanultunk, hiszen lépést kellett tartani a „nagyokkal“– idézte fel a kezdeteket a tánckarvezető. 

– Táncosként kezdtem a Maros Művészegyüttesnél 1990-ben, aztán 1994 végétől jó néhány évre tánckarvezető lettem – mondta el Füzesi Albert, aki már egészen apró korától szeretett táncolni, azt pedig, hogy a Maros Művészegyüttes táncosa lesz, akkor határozta el, amikor kisgyermekként látta a társulat egy avasi táncát. 

Varga János „Boxos” koreográfus 1998-tól kezdődően egy negyedszázadon át vett részt az együttes munkájában. Ő állította színpadra a Sodrásban egyik felét, a továbbiakban pedig húsz egész estés műsort rendezett a Maros Művészegyüttesnek, ebből négyet a Zalai Táncegyüttessel közösen, amelynek a vezetője volt.

Moldován-Horváth István szintén 1998-tól lett az együttes zenekarának tagja, azt azonban, hogy egyszer intézményvezetői tisztséget tölt itt be, nemhogy tíz évvel, de még két évvel és három hónappal ezelőtt sem gondolta volna – árulta el viccesen az igazgató, majd azt is hozzátette, hogy az ideiglenes kinevezés lejártakor azért versenyvizsgázott mégis a vezetői posztra, mert úgy érezte, a megkezdett munkát nem lehet félbehagyni.

Sztorik és iránytűk

A beszélgetés moderátora a második körben egy meghatározó jelentőségű történet felidézésére kérte beszélgetőtársait. Ekkor kezdett igazán színesedni az eszmecsere. Varga János és Füzesi Albert vicces sztorikat elevenített fel egy szabadtéri előadás esőtől elmosott próbájáról és egy állakodalomról, Kásler Magda A víz szalad, a kő marad című, Boxos rendezte műsorra emlékezett, amely a maga intenzitásában számára vízválasztó volt. Könczei Árpád az együttesek közti versengést karikírozó Most múlik előadásról beszélt, míg Koszorús Kálmán a szakmai tapasztalatoktól elkanyarodva turnés élményekkel, egyebek mellett egy kínai állófogadás kígyófogásáról szóló történettel fűszerezte a múltidézést. 

A kerekasztal-záró kérdés a jövőre irányult: mit kell mindenképpen megőrizni az együttes életéből, és min lenne jó változtatni? Füzesi Albert a felvetés első felére reflektálva a jó hangulatot emelte ki, ami a kezdetektől az együttes sajátja, és amit úgy kell összhangban tartani a kemény munkával, fejlődéssel, hogy a koreográfus, illetve intézményvezető mindig szem előtt tartsa: a táncosok is emberek. Varga János ezzel szemben arra hívta fel a figyelmet, hogy véleménye szerint az együttes előadásai nincsenek kellőképpen kifuttatva. Ennek ellenpéldája a Boxos rendezte Édes kicsi Jézusunk, amit több mint százszor játszott a társulat; a koreográfus úgy vélte, a többi műsornak is ilyen hosszú élete kellene hogy legyen. Emellett Varga János a hetven esztendő szellemi tőkéjét megőrző dokumentumtár létrehozására, valamint egy főleg gyermekeknek szóló bérletrendszer kidolgozására tért ki. 

A moderátor kérésére az eszmecsere egy-egy mondatban megfogalmazott jókívánsággal zárult, ezt követően néhányan a nézőtéren ülők közül – Derzsy Éva egykori kórustag, Orzán Erzsébet híres táncos és Szász Károly nyugalmazott zenész – osztották meg gondolataikat, észrevételeiket a jelenlevőkkel.

A fundamentum, amire lehetett építeni

Az ünnep este a gálaműsorral folytatódott. A víz, ami elválaszt és összeköt című – Maros menti táncokból felépülő, izgalmas színházi elemekkel színesített – előadás bemutatója előtt köszöntőbeszédek hangzottak el. Kányádi Orsolya felkonferálása után Moldován-Horváth István szólt elsőként a kövesdombi termet csaknem színültig megtöltő ünneplő közösséghez.

– A hetven évvel ezelőtt Marosvásárhelyen útjára indult Állami Székely Népi Együttes alapító tagjai egy nemes és tiszta célt tűztek ki maguk elé: összegyűjteni, megőrizni és a legmagasabb művészi színvonalon színpadra emelni az erdélyi magyar, székely és a többi itt élő nemzetiség népi kultúrájának kincseit. A számos jelentkezőből kiválasztott első nemzedék olyan fundamentumot rakott le, amelyre hét évtizeden át biztonságban építkezhettünk. Ma (…) büszkén mondhatjuk ki, hogy hűek maradtunk az örökséghez, az alapítók álmához és céljaihoz. Arcok változtak, generációk adták egymásnak a stafétabotot, jelmezek koptak és újultak meg, de a lényeg, a küldetés nem változott – hangsúlyozta az intézményvezető, majd a közelmúltban átvett rangos kitüntetésről, a Magyar Művészetért díjról tett említést, ami az együttes elhivatottságát igazolja.

– Az együttes története nem csak bemutatók, turnék, sikeres előadások krónikája; az igazi történetünket azok írták, írják, akik részesei voltak ennek a hetvenéves időszaknak: sok száz táncos, zenész, szakember, koreográfus, technikai munkatárs és a kedves közönség, amely generációkon át ugyanazzal a szeretettel támogatott minket – tette hozzá a Maros Művészegyüttes igazgatója. 

Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében Gáll Hajnalka konzul köszöntötte az ünnepeltet.

– A Maros Művészegyüttes az elmúlt hét évtizedben messze túlmutatott egy klasszikus művészeti együttes keretein. (…) Önök nem egyszerűen előadják a nép művészetét, hanem lélegeztetik, éltetik, és átadják, megőrizve identitásuk legtisztább forrásait, és büszkén képviselve kultúránkat határon innen és túl – hallhattuk a konzul asszonytól.

„Amíg van, aki eltáncolja…”

A Maros Művészegyüttest fenntartó Maros Megyei Tanács részéről Péter Ferenc tanácselnök így foglalta össze az együttes küldetésének jelentőségét:

– Hetven esztendővel ezelőtt az Állami Székely Népi Együttes alapítói olyan útra léptek, amelynek értékét nemzedékek munkája és a közönség ragaszkodása igazolta. Azóta változtak a korok, az intézmény keretei és alkotóközösségei. A vállalt feladat azonban ma is összeköti az elődöket az utódokkal: megőrizni és továbbadni azt a tudást, amellyel elődeink örömüket és bánatukat dallamok ívébe, lépések lüktetésébe, fordulatok lendületébe és csapások feszes ritmusába sűrítették. (…) Amíg van, aki eltáncolja apáink táncát, és van, aki megtanítsa rá gyermekeinket, addig ennek a közösségnek nemcsak múltja, hanem jövője is van.

A köszöntők sorát Soós Zoltán, Marosvásárhely polgármestere zárta.

– A Maros Művészegyüttes egyik legnagyobb értéke számomra az, hogy a két tagozat (sz. m.: magyar és román) munkája megmutat valami nagyon egyszerű, de nagyon fontos igazságot: saját hagyományaink megőrzése és a másik kultúrájának tisztelete nem gyengíti, hanem erősíti egymást. (…) A hagyomány addig él, amíg van, aki továbbadja, és amíg valaki úgy érzi, hogy ez az ő története is – hangsúlyozta a polgármester.

Ezt követően szétnyílt a függöny, és elkezdődött az előadás, amelyben a víz különböző élethelyzetek, ünnepek és hétköznapok metaforájaként jelent meg számtalan formában. Magyar, román, szász és cigány táncok a Maros mentéről, különleges színpadi kellékek – egyebek mellett bicikli és gólyaláb   –, háttéranimáció, humor és mélyen megérintő líraiság váltakozása tette sokrétűvé, többszöri megnézésre is új élményt kínálóvá a Kocsis Enikő és Fitos Dezső koreográfuspáros rendezte produkciót, amelynek bizonyos jeleneteiben saját viseletükben más táncát – például székely ruhában a szászokét – járva meséltek a táncosok az egymás mellett élő közösségek közti természetes kapcsolódásokról. Az Ó, én édes jó Istenem… kezdetű régi székely himnusszal záruló előadás után Kányádi Orsolya közös nyárádmenti táncra hívta fel a színpadra az egykori együttestagokat. Múlt és jelen valódi találkozásának lehetett szemtanúja a gálaest közönsége, a régi táncosokat ugyanis az újak forgatták, majd egy fergeteges körtánc kerekedett. 

Az együttlét utolsó előtti mozzanatában Szalay Tamás, a Magyar Táncművészek Szövetségének ügyvezető titkára gratulált a frissen bemutatott, ötletgazdag, virtuóz, dinamikus előadáshoz, majd ezekkel a szavakkal adta át a szövetség díszoklevelét a Maros Művészegyüttes igazgatójának: „a múlt dicsőséges, de a jövő reményekkel teli”. Az ünnep utolsó perceiben az egykori társulattagok érdemoklevelet és – az örök fiatalság szimbólumaként is értelmezhető – rózsaszín rózsaszálat vehettek át a mai táncosoktól.