Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2026-06-02 14:00:00
Anna barátnőm kiapadhatatlan történetforrás. Nem hinném, hogy lenne olyan időszaka az évnek, amelyhez ne tudna egy lélekmeleg igaz mesével kapcsolódni. Legutóbbi esti bodzásborozásunkkor ez újra bebizonyosodott.
– Június eleje rendszerint egy szomorkás emléket hív elő a régmúltamból. Főleg olyankor szoktam ezt újraélni, ha kicsengetési ünnepségre készülünk a családban, például, ha valamelyik keresztgyermekem éppen ballag – engedte megsejtenem, hogy miről is lesz szó, miközben teletöltötte a poharam. – Abban a székelyföldi városkában, ahonnan származom, most sem hemzsegnek a fényképészek, a kilencvenes években pedig még ennyire sem volt belőlük válogatnivaló. Akkoriban a végzős középiskolások körül nem kezdődött el hónapokkal korábban a felhajtás, ahogy mostanság, a ballagási kártyákba kerülő fotók is épp csak néhány héttel a nagy nap előtt készültek el. Nagyon vártam mindent, ami előrevetítette az utolsó csengőszó pillanatát, nem mintha nem szerettem volna a diákéveket – sőt –, de a lelkem egyre jobban vágyott erre a megismételhetetlen ünnepre. Amikor azonban eljött a fotózás délutánja, legszívesebben visszaforgattam volna az időt, mégpedig arra a napra, amikor egyetlen pattanás sem „díszelgett” az arcomon. Teljesen kiszolgáltatva éreztem magam a testem szeszélyének, miközben a fényképész beállított, pontosabban beültetett a legelőnyösebbnek vélt pozícióba. Nem számítottam csodára, a mintaképek azonban nagy meglepetésemre egészen jól sikerültek. Háromféle fotóból lehetett választani, mindeniken ugyanúgy ültem, csak a háttér változott. Rendeltem is jó sokat a képekből, a számomra kedves emberek ugyanis mindig jócskán túlnőttek a családi kereteken. Pár nap vagy talán egy hét múlva megnyugodva, gondtalanul mentem a fényképek után, és akkor ért a „villámcsapás”. Mindaz, ami a mintafotókon alig vevődött észre, a kész képeken hatványozottan érvényesült: az arcom falfehér mázat kapott, és rajta minden egyes pötty stoplámpaként virított. Túlzás nélkül állíthatom: úgy festettem, mint egy igazi kriptaszökevény. Ez így, elmesélve most talán viccesen hangzik, de akkor rettenetesen fájdalmas volt szembesülnöm azzal, amit belőlem megörökítettek. Nem is hagytam szó nélkül, a fényképész azonban mindössze rántott egyet a vállán, és rezzenéstelen arccal ennyit mondott: „talán kezdeni kellett volna valamit azokkal a pattanásokkal”. Tudta jól, hogy úgy is kifizetem a munkáját, mert, mint említettem, nem igazán volt konkurenciája, ráadásul az idő is szorított. Az ezután következő napokat igazi tortúraként éltem meg. Rettenetesen szégyelltem azokkal a rusnya fotókkal bárkihez is bekopogni, így egy ideig azon töprengtem, hogy talán jobb lesz, ha kép nélkül osztogatom a kicsengetési kártyákat, aztán arra a következtetésre jutottam, hogy legjobb, ha kártyát sem adok senkinek. Édesanyám térített végül jobb belátásra, elmagyarázta, hogy ezzel megbántanám a számomra fontos embereket, így aztán mégis rávettem magam, és széthordtam a horrorfotókat rejtő borítékokat. Igaz, mielőtt átadtam volna, mindenkitől előre bocsánatot kértem a látványért. Ezután már nem sok jót vártam az egész ballagásos időszaktól, többször is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha ez csak a kezdet, és a folytatás még rémségesebb lesz.
– De, ugye, nem lett? – szóltam közbe.
– Egyáltalán nem. Akkoriban még nem vendéglőben ünnepelték a családok a végzőseiket, édesanyámék is otthon, a kertben terítették meg a nagy asztalt, az almafa alatt. A nagynéném hatalmas adag zöldséglevest és töltött káposztát készített, de volt ott még ezernyi egyéb finomság is. Harmincan vagy talán negyvenen is összegyűltünk azon az estébe nyúló délutánon. A nyári konyha ajtajába odaállítottuk a szüleim kicsi kazettás magnóját, és már kezdődhetett is a tánc. Hajnalig meg sem álltunk, és azon a helyen, ahol a sok láb munkálkodott, az almafánktól a kertkapuig még a következő tavasszal sem nőtt ki a fű. Előzőleg szóltunk a tőszomszédainknak, egy hagyományaihoz hű, kalapos roma férfinak és családjának, hogy mi most mulatni fogunk, ők pedig megnyugtattak, hogy nincs az a muzsika, amire ne tudnának éjjel aludni, ha egyszer nyugovóra tértek. Igaz, nekik lételemük volt a zaj, a beszédük is hangos volt, és ha éppen nem társalogtak, akkor a lovuk nyerített, vagy a kutyájuk ugatott a késői órákban is, vagy inkább főleg akkor. Szóval senki és semmi nem próbálta csillapítani a nagy jókedvünket, és ez a családi-baráti együttlét, úgy érzem, teljesen kárpótolt a fotók okozta keserűségért. A dínomdánomból nagymamám is kivette a részét, igaz, ő nem táncolt, csak elüldögélt derűsen a vendégsereg körében. Néhány hónap múlva töltötte a 91. életévét, emlékszem, hogy egy nagy kosár virággal leptük meg. Azt már nem tudnám megmondani, milyen virággal, de az biztos, hogy 91 szállal. Számomra ez a kép is kitörölhetetlen a nyárból. Az időtlen szépség megidézője, ahogy az utolsó csengőszóra váró, felnőtté érő fiatalok mindenikje is az.