Egy darabig azt hittem…
2026-07-20 14:00:00
- Kuszálik Péter
csak álmodtam, de Orsi megnyugtatott: látta ugyan a plakátot, de ő sem tudja, mikor tették ki és vették le. Az idő feneketlen zsákjában eltűnt plakáton a következő tömör közlés állt: „Dolgozunk!” A városunk ügyes-bajos dolgait intéző valamelyik Hivatal közölte ezt a település lakóival, de nem hagyott nyugton a kérdés: mi lehet a közlés célja? Arra gyanakodtam, hogy a Hivatal így próbálja csökkenteni a saját kishitűségét, s az írott szó közmondásos erejében bízik: „ami írva vagyon, az igaz”. Az is meglehet, hogy valaki kétségbe vonta a Hivatal szorgalmát és szakértelmét, bár nem láttam olyan papirost, amit a plakát alá ragasztott volna vaj egy névtelen kritikus: „csak kár, hogy lassan, rosszul és drágán”. [Például az „Egyelőre beüzemelésre várnak a gyűjtőpontok” című cikket is odarakhatta volna az illető a Népújság február 2-i (!) számából, az is felért volna egy dorgálással (merthogy a gyűjtőpontok azóta is várnak). A lassú intézésre nekem is vannak példáim: a főtéren, a mozi melletti perecessel szemben egy használaton kívüli romos újságosbódé álldogál évek óta; s ugyanazon a szakaszon három fekete ’csutak’ jelzi (legalább két éve), hogy a Hivatal nem képes az eltűnt térköveket pótoltatni vagy a helyüket két vödör cementtel betömetni.] Úgy tűnik: a Hivatal a „dolgozunk” biztatással csupán a saját kishitűségét próbálja csökkenteni. A magabízás igen fontos tényező ’a népünkért élünk-halunk’-állások betöltői számára, ezért kolompolással, ráolvasással stb. csökkentik a kisebbrendűségi érzésüket.
Van egy másik probléma is, amit pontosan datált iratokhoz tudok kötni. A máj. 19-én megjelent (fotókkal illusztrált) cikkem a formatervezett bicikliállványokról szólt. A Hivatal ápr. 22-én azt közölte, hogy ismét tettek valamit népünk jóléte és boldogsága érdekében (a sztálini időkben úgy prezentálták az efféle híreket, mint jól célzott rúgást az imperializmus alfelébe): formatervezett bicajtámaszokat ’szögeztek’ a járdákra.
Miután szemrevételeztem e gyönyörű alkotásokat, máj. 3-án levelet küldtem drótpostán a Hivatalnak, amelyben arról érdeklődtem: hány lejbe került egy ilyen bicajtámasz. Mivel a Hivatal nem válaszolt, máj. 14-én besétáltam a székhelyükre és egy újabb dokumentumot tettem le az iktatóba (nr. 22.192). Tudtam, hogy ebből sem lesz semmi, ui. Murphy nagyapám már nagyon régen megfogalmazta a lassú ügyintézés törvényét. Eszerint, ha Julcsa néninek elkopott a seprűje és újat kér a főnökétől, csak akkor lesz három napon belül új seprűje, ha a felügyeleti szintek száma: egy. Ha az adminisztrátor személyesen győződik meg a kérés jogosságáról (konstatál, konkludál stb.), akkor a késlekedést az okozza, hogy eltűnt a raktár kulcsa. Ha a felügyeleti szintek száma hat (adminisztrátor, szakreferens, előadó, pénzügyi ellenőr, aligazgató, fővezér), akkor Julcsa néninek az életben nem lesz új seprűje. Elmentem szabadságra, visszajöttem: válasz sehol. [Máj. 19-én megjelent a cikkem is, de a Hivatal nem olvas újságot; max. azon keresztül üzennek a népnek, pl.: azért nem működnek a buszmegállók kijelzői, mert „a rendszer még nincs teljesen beüzemelve. Az aktiválás a projekt következő szakaszában várható”. (Népújság, ápr. 28.) Magyarán: „semmi stressz, majd meglesz”.] Jún. 24-én elballagtam az iktatóba, hogy megkérdezzem, mi lett a levelemmel. A hölgy a közterületkezelő-osztályhoz irányított, de a ’fiókhivatal’ címét az internetről kereste ki (szerény adalék a Digitális világ kártételei c. lexikonhoz). Háromszor mentem el a Kós Károly utcába, amíg végül (júl. 8-án) kézbe vehettem a választ: egy (azaz 1) darab kerékpártámasz ára 1675 (!) lej. (Az én 3x7 sebességes bicajom 1600 lej volt, pedig az jóval bonyolultabb a fordított U betűhöz hasonló támasznál.)
A levél további 23 sorban közöl információkat, magyarázatokat és szabadkozásokat: az ár a tervezést, a dizájner honoráriumát, a nyersanyagot, a szerszámgépek amortizációját, a napi középhőmérsékletet, a lézervágást, fövenyezést, festést (a száradás ingyen van), meg a csavaros rögzítés költségeit is tartalmazza, mindezt alapos figyelemmel és szigorú fegyelemmel: „respectând standardele stricte de calitate” (=az ipari korszakomból ismert hablaty). ▪ Miért kérdeztem rá az árra az elküldött levélben? Gyanúsnak tűnt, hogy nem az észszerűség vezette a megrendelőket (= Hivatal), hanem a minél nagyobb költség. A korábbi állványoknál a tartósság és az olcsóság volt a vezérelv: a Vár sétány felőli kapu mellé szerelt sorállvány hat kerékpárt tud ’befogadni’, horganyzott vasból készült, húsz éve szolgálja a kerékpáros tragumúrák kicsiny táborát. ▪ Hagyományos támaszt az interneten is találni, olcsó és masszív: „suport rastel biciclete standard BIKE–4S, KroneMag SRL”; négy kerékpár számára, héával együtt csupán 1220 lej. A Hivatalnak nem ez kellett. Az idén fölszerelt kék és piros támaszok tervezésénél a legfontosabb szempont a dizájn volt: „personalizare unică a fiecărui suport: tăierea de precizie cu laser a numelui oraşului nostru direct pe elementul de mobilier urban”.
Az ellentmondások és furcsaságok mögött egy régi sztori tanulsága áll. „Nem tudsz élni” – mondta Attila, amikor 1983 őszén le akartam őt beszélni arról, hogy elmenjünk a Maxim Varietébe, mondván: túl drága a két jegy (2400 Ft, amikor a havi fizetés 5000 körül járt) – „ezt a pénzt erre szántam, bemegyünk és jól érezzük magunkat, slussz”. ▪ Hasonló a mostani helyzet is: az interneten olvastam, hogy a Hivatal 2025/26-ban annyi pénzt kell elköltsön a Masterplan projekt keretében, amennyit el sem tudok képzelni. A ’pénz nem számít’ érv mentén csicsásabbá is lehetne ’dizájnolni’ ezeket az állványokat: Swarovski-kristályokkal díszített pici kopjafákat képzeltem el, megfelel? Még valami: a McDonald’s elé ’szögezett’ kék színű támaszokat amatőr módon rögzítették, nem szilárd betonalaphoz, hanem a billegő térkövekhez. A támaszok acéltalpa (a 400 mm átmérőjű korong) mindössze 3,8 mm vastag, az előírt 5–8 mm helyett; a betűsor pedig megsérült a szerelés során. Kérem a Hivatal szakértőit, hogy reklamáljanak a kivitelező cégnél.
